A Licorne és az ONUCI
ETTDK Papers - Nr. 6
2005.11.14. | Türke András István
Többek között a Le Monde 2005 szeptember 1-ei száma egy teljes oldalas cikkben foglalkozik az elefántcsontparti békefenntartás újabb fázisával. A cikk címe is „diadalmasan” hirdeti: „Mbeki közvetítése zsákutcába torkollott.” Lássuk tehát miért váltott ki alig leplezett kárörömöt a franciák részéről az újabb kudarc, illetve mit próbálnak ezzel ellensúlyozni, miután a dél-afrikai győzelmi jelentés az elefántcsontparti folyamatokról a galloknál nem egy helyen enyhén szólva „kivágta a biztosítékot.”
Elefántcsontpart gyakorlatilag 2002 szeptembere óta három részre van osztva. Északot Bouaké központtal az Új erők (FN – Forces Nouvelles: lázadók) tartják megszállva, míg a középső „Bizalmi zónában”, mely Északot és Délt elválasztja egymástól, ENSZ kéksisakosok (MINUCI majd 2004 április 4-től UNOCI/ONUCI) és a LICORNE francia erői tartják ellenőrzésük alatt. Dél a kormány ellenőrzése alatt áll, Yamoussoukro fővárossal és Abidjan központtal.
2004 őszén hallhattunk arról, hogy a francia LICORNE („Egyszarvú”) elnevezésű akció - néhány látványosabb botrány után - súlyos nehézségekkel küzd Elefántcsontparton. A csapatokat súlyos támadások érték és az összegyűlt tömegerőtől sokkolt francia békefenntartó erők nem egyszer – olajat öntve a tűzre - tüzet nyitottak. Majd a francia védelmi erők diadalmas jelentéseiről olvashattunk, hogy megsemmisítették az ellenállók fél tucat harci helikopterét, mintegy kompenzálva magukat az események miatt.
Az események tehát akkor is látható zsákutcába torkollottak és Dél-Afrika rögtön kihasználta a helyzetet hogy aktívabban vehessen részt az afrikai békefolyamatban. Adva van tehát egy olyan helyzet, hogy az Afrikán-belüli konfliktusokat az afrikai államok szeretnék kezelni, kérdés csupán az, hogy erre mennyire képesek és a nemzetközi közösség mennyire ismeri el az erre való jogukat. Az ENSZ elvileg jobban preferálja olyan békefenntartó csapatok kiküldését, amelyeket még véletlenül sem lehet egyik vagy másik irányban elfogultsággal vádolni. (Ez ugye a franciákról, mint volt gyarmattartó anyaországról nem igen mondható el.) Természetesen – mint az alábbiakban 1-2 példa erejéig látni fogjuk – az afrikai békefenntartó ENSZ csapatokban (pl. MONUC) afrikai erők is részt vesznek. Az ENSZ továbbá fontos partnerként tekint az Afrikai Egység Szervezetére az afrikai konfliktusok rendezésében, azonban úgy tűnik – mint a MONUC esetében 2003 tavaszán – hogy mindez kevés.
Másfelől adott a jelen esetben nem tárgyalt Egyesült Államok, mint a világ első számú csendőre, valamint az ambícióit bontogató Európai Unió, illetve annak tagállamai. A nagyhatalmak tehát – afrikai szemszögből – az afrikaiak konkurenseiként lépnek fel saját "kontinentális belügyeik" rendezésében a békefenntartásban, és ismerve a területek gazdagságát (pl. Kongó gyémánt, olaj és tantánium készlete) nem véletlenül gyanakodnak arra, hogy az önzetlen békeakarás szándéka mögött egyéb, „hátsó gondolatok” is lapulnak.
Franciaország különösen aktív a térségben és ez nem véletlenül váltotta ki – többek között – Dél-Afrika rosszallását. 2003 novemberében a dél-afrikai állami televízió nem merő véletlenségből sugallt párhuzamot Abidjanban állomásozó francia haderő páncélosai és az 1976-os sowetoi apartheid rendőrsége között.
A dél-afrikaiak voltak azok, akik a Licorne-ot ért támadás után az ENSZ-től mandátumot kaptak a közvetítésre. (10 hónapos tevékenységüket összegezte a fent említett és kritizált jelentés, melyet Mosiuoa Lekota, dél-afrikai védelmi miniszter terjesztett be az ENSZ BT elé 2005 augusztus 31-én.) A közvetítők (Thabo Mbeki dél-afrikai elnök, külügyminisztere Mosiuoa Lekota, külügyminiszter-helyettese Aziz Pahad) szerint Laurent Gbagbo elefántcsontparti elnök teljesítette az összes a Marcoussisban majd Pretoriában aláírt egyezményekben Franciaország által vállalt kötelezettséget. Azonban – francia források szerint – hetek óta súlyos bizalmi hiány alakult ki a közvetítők és az elefántcsontparti ellenzék között, melynek legfőbb oka a választásokat szabályozó törvény, melyet Gbagbo elnök júliusban fogadott el.
A franciák leginkább azt tartják kínosnak, hogy a dél-afrikaiak minden további nélkül rábólintottak a választók identifikációját is tartalmazó törvényre, majd Thabo Mbekinek visszakoznia kellett és augusztus 20-án jelezte is az FN erői felé, hogy a törvényt módosítani kell. Az FN főtitkára Guillaume Soro a (Le Mode-hoz eljutott) levelében különösen sérelmezi, hogy a közvetítők folyamatosan azt állítják, hogy Gbagbo már lépett a módosítások ügyében, mikor lényegében még nem tett semmit. Mindez azonban értelemszerűen vetette előre, hogy az október 30-ára kiírandó elnökválasztás így nem tartható meg a szabad, átlátható és általános választások jegyében. Elefántcsontparton a dél-afrikai közvetítés tehát fabatkát sem ér, az ENSZ-nek azonnal be kell avatkoznia.
Nekem azonban úgy tűnik, a „savanyú a szőlő” effektus is közrejátszik abban, amilyen vehemenciával a franciák a dél-afrikai rendezést kritizálják és ehhez az FN érveit veszik segítségül. Thabo Mbeki dél-afrikai elnököt, aki sikeres közvetítő szerepet játszott Burundiban és – a Le Monde szavaival élve – összegereblyézett némi sikert a KDK-beli közvetítéssel is, az ellenzék is támogatta, amikor 2004 őszén az Afrikai Unió megbízta a közvetítéssel. 2000-ben egyetlen államfőként fogalmazta meg kétségeit Gbagbo elnök megválasztásainak körülményeivel kapcsolatban, és egyedül kérte a választási folyamat megismétlését. 2003 novemberében azonban a francia abidjani erők olyannyira sokkolták, hogy „Mbeki elnök egy csapásra érzékennyé vált a Laurent Gbagbo-val való nacionalista párbeszédre.” Az elnök tehát eleve alkalmatlan volt arra, hogy közvetítő szerepet vállaljon, állítják francia oldalról. Azért van abban némi irónia, amikor Chirac elnök mindezt diplomáciailag becsomagolva kijelenti, hogy Mbeki nem érti a nyugat-afrikai lelkületet.
A MONUC/ARTEMIS példa a Kongói Demokratikus Köztársaságban (1999-2003)
A Kongói Demokratikus Köztársaságban hasonlóan alakultak a dolgok. Az „első afrikai világháború” 1997-ben tört ki, a Mobutu rezsim bukása után. A környező államok a felkelőket vagy a kormányhű erőket támogatták, a nemzetközi jog súlyos megsértésével.
Az ENSZ kezdeti hatástalan felszólításai után Mustafa Niasse szenegáli tábornokot nevezte ki a békefolyamat koordinálására (tehát értelemszerűen megpróbálták Afrika-belügyeként kezelni a kérdést). 1999 júliusában alá is írták a felek a lusakai fegyverszünetet. A szerződés ugyanakkor felállított egy katonai bizottságot is mely mindegyik fél 2-2 képviselőjéből állt össze, egy semleges mediátor irányítása alatt, akit az Afrikai Egység Szervezete (OUA) delegált. Hogy a felépített rendszert biztosítsák, a szerződés ENSZ-csapatok telepítését írta elő az OUA együttműködése mellett. 1999 november elsején az ENSZ- főtitkár döntött a MONUC (= ENSZ KDK-MISSZIÓ) felállításáról és 500 katonai megfigyelő kiküldéséről. A MONUC-ot mandátuma nem hatalmazta fel arra, hogy katonai eszközöket felhasználva tegyen rendet a térségben. A MONUC mandátumát többször meghosszabbították. Jelenlegi 16177 fős állományában legnagyobb arányban Pákisztán (3737) India (3377) Uruguay (1751), Bangladesh (1327) tehát az Indiai szubkontinens erői vesznek részt, továbbá Dél-Afrika (1395), Nepál (1246), Marokkó (805) stb. vesznek részt.
2003-ban azonban heves harcok törtek ki a hema és lendu törzs fegyveresei között, melyekkel a MONUC nem tudott mit kezdeni. Ekkor határoztak az ARTEMIS misszió elindításáról (ENSZ BT 1484) mely 2003 júniusában zajlott a PESD/ESDP égisze alatt, francia-keretnemzeti vezetéssel. Az új MONUC kontingenssel kiegészítve sikerült végül ideig-óráig helyreállítani a békét.
Ruanda 1994
A ruandai válságkezelés szomorú példa az ENSZ-missziók tehetetlenségére. A békefenntartásnak itt is van egy sajátos „ENSZ-francia” vetülete. A rossz emlékű Turquoise hadművelet 1994 jún. 22-én kezdődött Ruandában, amikor is francia csapatok (igaz: kéksisakosok) siettek a bajba került ENSZ misszió (MINUAR 2700, majd „hirtelen” 500 (!) majd 1993 májusától 5500 fő) megsegítésére. E misszió sem volt felhatalmazva arra, hogy a konfliktus megszüntetésére törekedjen (csupán: a MINUAR és a humanitárius szervek védelme) így a népirtás ellen sem tudott semmit sem tenni. Ekkor persze a franciákat élesen támadták hogy hutu irányban elfogultak és egy független ENSZ jelentés szerint abból csak baj származhat, ha két különböző erő, két különböző mandátummal állomásozik a térségben.[1]
Konklúzió
Összefoglalóan azt lehet tehát elmondani, hogy egy "többszereplős társasjáték" van kialakulóban Afrikában – pontosabban fogalmazva lép új fázisba – melynek 3 fő szegmensét az ENSZ az Európai Unió (különösen: Franciaország) és az afrikai államok egy része ambíciózusabb része (különösen: Dél-Afrika) alkotják.
Az első konfliktusvonal az ENSZ-EU viszonylatban húzódik, melyet természetesen igyekeznek a lehető legkorrektebb mederben tartani. Franciaország célja az ENSZ megerősítése és az iraki beavatkozás után nem véletlenül játszotta el az eminens diák szerepét a KDK-ban az ENSZ rendelkezéseket az utolsó vesszőig betartva.
Míg azonban elmondható, hogy az ENSZ érzékeny vereségeket szenved a béketeremtés területén (MINUAR, MONUC, ONUCI, MINUCI) és rászorul adott esetben a francia vagy európai uniós segítségre (Turquoise, Licorne, ARTEMIS) ezen utóbbi akciók is gyakran zsákutcába torkollottak, vagy legjobb esetben is részeredményekhez vezettek. Az Európai Unió tekintetében a helyzet lassan változik, ha majd feltöltik a Helsinkiben meghatározott 60.000. fős keretet és ha az alkotmányos szerződés – szintén némi késéssel – életbe lépteti a PESC/CFSP új, megerősített, de még mindig döntően kormányközi intézményi kereteit.
Másrészt azonban a KDK-ban beindult az EU-missziók „második” fázisa, az EUPOL – KINSHASA keretében (mint más körülmények között Macedóniában - PROXIMA - vagy Bosznia-Hercegovinában EUPOL ill. az SFOR-t felváltó ALTHEA) a 2000-es Santa Maria de Feira-i EU-konferencián megfogalmazott céloknak megfelelően a békefenntatás (katonai)-rendőri aspektusában. A problémát azonban itt fokozottabban jelenti az, hogy ilyen feladatokat lényegében ENSZ-csapatok is el tudnának látni. Egyenlőre úgy tűnik sikeres az egyeztetés az ENSZ és az EU között ezen a téren és előbbi inkább örül utóbbi nagyobb szerepvállalásának, míg az európaiak deklarálták, hogy
„ (1) Az afrikai kontinensen a megelőzésre, a válságkezelésre és -szabályozásra vonatkozó elsődleges felelősség maguké az afrikaiaké.
(2) Az ENSZ Charta értelmében az ENSZ BT rendelkezik a legfőbb felelősséggel a békefenntartás és a nemzetközi biztonság területén.”[2]
A másik konfliktusvonal – mely bizonyos előzmények után főleg 2003-tól látszik egyre élesebben kirajzolódni – az Afrikai Unió aktívabb államai (főleg Dél-Afrika) és az Európai Unió (de főleg Franciaország) között húzódik. Az afrikaiak egyre határozottabb igényeket fogalmaznak meg kontinensük belügyeinek saját kezelésére (természetesen ENSZ égisz alatt) és konkurenciát látnak az európai (elsősorban francia) jelenlétben. Ismerve a KDK-ban kialakult erővonalakat (1997 után radikális váltás a francia befolyásról amerikai irányba) akkor még nem beszéltünk arról, hogy az Egyesült Államoknak alighanem érdekében állhat a szálak gazdasági eszközökkel történő manipulálása...
[1] (La France pendant le génocide et l’opération Turquoise http://www.reseauvoltaire.net/article8056.html )
[2] POSITION COMMUNE 2004/85/PESC DU CONSEIL lásd még: Joint Declaration on UN-EU Co-operation in Crisis Management New York, 24 September 2003 12510/03 (Presse 266)