Henry Kissinger az amerikai kontingens csökkentéséről Irakban
ETTDK Papers - Nr. 3.
2005.08.19. | Türke András István
Henry Kissinger az amerikai kontingens csökkentéséről
A minap jelent meg a francia Le Figaroban Henry Kissinger, az Egyesült Államok egykori külügyi államtitkárának tanulmánya az iraki helyzetről. A Harvard egyetem professzora felteszi a kérdést: Mivel magyarázható az amerikai kormány határozata az amerikai kontingens 22%-os csökkentésére vonatkozólag, azaz 30.000 ember kivonása Irakból?Netán a helyzet stabilizálódott vagy a robbantásos merényletek csökkenése csupán az ellenfél taktikája, melynek végcélja éppen a külföldi erők kivonása?
A szakértő a vietnami háború példáját szem előtt tartva leszögezi: „...az amerikai kontingens konzekvens csökkentése, miközben a háború valójában folytatódik, végzetesen kompromitálhatja esélyeinket a térségben.” A „vietnamizálás” azonban szigorúan csak biztonsági szempontból nézve sikeresnek volt modnható: 1969-72 között 500.000 amerikai katonát vontak ki folyamatosan, helyi erőkkel váltva fel őket. 1968-ban a Tet-offenzíva összeomlása után Vietnamban még merőben jobb volt a helyzet, mint napjainkban a legtöbb iraki városban: az amerikai kontingens fedező kíséret és fegyver nélkül mozoghatott a Saigon által kontrollált terület nagy részén. Három év múlva a helyzet a hanoi konvenciós erők támadása után azonban radikálisan megváltozott: a Watergate botrány idején az amerikai gazdasági és katonai segítség a korábbi 2/3-ára csökkent, ráadásul a Kongersszus megtiltott mindenféle szállítást a szövetséges erők számára.
A fentiekből két tanulság vonható le Irak számára:
1, A katonai sikerek csak úgy őrizhetőek meg, ha adott a belső támogatás.
2, Bátorítani kell egy olyan nemzetközi platform kialakítását, melyben az új Irak is részt vállalhat.
Kissinger a vietnami háborút egy speciális hidegháborús jelenségként fogja fel, míg szerinte az iraki háború a radikális iszlám elleni harcról szól, a történelem már csak ezért sem ismételheti meg saját magát. (Terrorizmusról szó sincs ezek szerint, vagy ami még rosszabb, a radikális iszlám a terrorizmus szinonímájaként szerepelne?) Az iraki háború szerinte geopolitikai szempontból kevésbé számítható fontosnak, annál fontosabb ideológiai, kulturális oldala mely az olvasót a huntingtoni elvekre emlékezteti. Közben elmerenghetünk azon is, vajon mennyire pontos az állítás első része, pont napjainkban, amikor eleddig sohasem látott magasságokba emelkedett az olaj ára az Egyesült Államokban.
A vietnami példa tanulságai Irakra nézve
Az amerikai szakértő szerint egy tálib vagy fundamentalista típusú rendszer kialakulása Bagdadban nem maradna elszigetelt jelenség, hanem a külvilágra való hatása jóval jelentősebb lenne, mint Vietnamnak. Irakban, Vietnammal szemben, nem létezik ún. frontvonal. Az egész ország hadműveleti terület és az ellenséget 4 cél vezeti:
1, Miden külföldi kiszorítása iraki területről.
2, Bosszút kell állni minden egyes, a megszállókkal kooperáló irakin.
3, Általános káoszállapot létrehozása, megteremtve a feltételeket egy tisztán iszlám típusú kormány létrehozásához, mely a többi iszlám állam számára is minta lehetne
4, Irakot kiképzőközponttá alakítani, olyan mérsékeltebb arab államok elleni küzdelemhez, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia és Jordánia.
Az észak-vietnami erők rendelkeztek nehézfegyverzettel, külföldi bázisokkal és kb. 0,5 millió kiképzett katonával, míg Irakban csupán több tízezer könnyűfegyverzetű felkelő harcol. Leghatákonyabb fegyverük a házilag barkácsolt robbanószerek és leghatékonyabb offenzívákat gyakran fegyvertelen civilek elleni öngyilkos merénylőkkel érik el. A gerillaháború pedig sajátos logika alapján minden esetben győztesnek tekinthető, amennyiben nem szenved vereséget, patthelyzet nemigen képzelhető el. Az amerikai stratégia azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudják garantálni a biztonságot – a tervezett kivonások mellett is.
A helyi csapatok sikeressége pedig a politikai keret szilárdságán múlik, ami az iraki rendezés leggyengébb láncszeme. Vietnamban azok a csapatok, melyek saját, illetve főleg azon területeiket védték, melyekről felállították őket, hatékonyan tudták felvenni a küzdelmet a támadókkal szemben (1972-es észak-vietnami támadás visszaverése). Offenzív hadműveletekben, idegen területen azonban igen kis eredményességgel vettek részt (1975-ös kudarcok.) A különböző vallási és etnikai régiók Irakban hasonlóak a vietnami helyzethez, lényeges különbség, hogy Irakban ezek egymás halálos ellenségei is. A kurd zónát például a kurd erők képesek csak biztosítani, a nemzeti hadsereg jelenléte minimális, ha nem éppen teljesen kiszorított.
Hogyan lehet tehát egy nemzeti haderőt létrehozni? Jelenleg e haderő főleg síitákból áll, míg a felkelő csapatokat főleg a szunniták adják. A nemzeti haderő tehát felhasználható a szunnita csapatok ellen? De mi a helyzet, ha síita lázadókkal találják szembe magukat? Vajon Sistani ayatollah vagy a bagdadi nemzeti kormánynak fognak ez esetben engedelmeskedni? A felkelés elleni stratégia azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e a szunnita vezetőket is bevonni a politikai folyamatokba. Ha nem, akkor a béketeremtő folyamat egy polgárháború előjátékává válik. Vajon alkotmányos eszközökkel létrehozható-e egy autentikus nemzet Irakban? – teszi fel végül a kérdést Kissinger, de választ nemigen próbál rá keresni. Irak szerinte vagy a közel-keleti reformfolyamat nyitánya lesz, vagy pedig egy hosszútávú konfliktus kezdetét jelenti. Éppen ezért a mindenképpen szükséges csapatkivonás mellett Irak jövőjét nemzetközi keretek közé helyezni.
„Bush, az Al-Kaida legjobb ügynöke”
Ami a fenti elemzésből kimaradt, azt megtudhatjuk Pascal Boniface cikkéből (Premieres leçons de la guerre d’Irak) a francia IRIS (Strarégiai és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) által kiadott 2005-ös stratégiai évkönyvben. (L’Année stratégique 2005). Az IRIS igazgatója 17 hónappal Bagdad eleste után próbálta meg felvázolni az események stratégiai mérlegét.
A francia szerző ugyan melegen üdvözli Szaddam eltávolítását, de ezt a nemzetközi jog tiszteletben tartásával is elérhetőnek gondolta, mely kevesebb stratégiai „elvarratlan szálat” eredményezett volna. Ugyan a casus belli hamisnak bizonyult t.i., hogy végül is nem találtak AMD fegyvereket (pedig, tehetnénk hozzá, az Egyesült Államok joggal számíthatott arra, hogy megtalálja azoknak a tömegpusztító fegyvereknek a nyomait, amivel saját maga látta még el Irakot az irak-iráni háború idején, illetve érte el annak idjén az ENSZ-ben, hogy ezek használatát nem tiltsák meg Irak számára) a támadóknak mégis sikerült elérniük, hogy nem alakult ki a Nyugatról egy egységesen negatív, arrogáns és ellenséges világ képe. A tömegpusztító fegyverek elleni harc azonban jelentős csorbát szenvedett, hiszen ezután jóval nehezebb lesz hitelt adni Washington egy esetleges jövőbeli, valóban kellően alátámasztott aggályának ezen a téren.
A terrorizmus-érv is kudarcot vallott, és itt a szerző a National Commission on Terrorist Arracks upon the United States 2004 júniusi beszámolójára hivatkozik, mely leszögezi, hogy semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy Szaddam Husszein az Egyesült Államok elleni szeptember 11-ei merényletsorozatban együttműködött volna az Al-Kaidával. És éppen ezt, a morális háttér elvesztését gondolja Boniface a legsúlyosabb tényezőnek, hiszen ez az Egyesült Államok további lépéseit hiteltelenné teszi az iszlám világban (is). „Bush hosszú távra aláásta az Egyesült Államok morális hitelét.” Mindezt nem csak az Egyesült Államok hagyományos ellenfelei, hanem Soros György és Zbigniew Brzezinski is állítják.
A terrorizmus meg nemhogy meggyengült volna, hanem éppen hogy megerősödött, szól az elemzés másik alaptétele. (Ráadásul a londoni merényletsorozat hónapokkal e cikk írása után történt. Hivatkozhatunk továbbá Bin Laden cinikus kérdésére is az Al-Dzsazira hírtelevízióban: „Mit gondolnak, miért nem robbantunk Svédországban?”). Mire alapozódik ez a kijelentés? R. Clarke, a terroristaellenes küzdelem volt felelőse egyik kijelentésére: Az Al-Kaida maximálisan érdekelt volt Bush újraválasztásában. "Bush valójában az Al-Kaida legjobb ügynöke." A CIA egyik anoním jelentésében is ez olvasható: Bin Laden lényegében elképzelni sem tudhatott volna nagyobb ajándékot Irak megtámadásánál. Hiszen korábban az Al-Kaida képtelen volt Irakba behatolni, mostanság viszont szinte legfontosabb bázisait sikerült odatelepítenie.
Boniface elemzése szerint a Bush adminisztráció láthatólag teljesen félreérti a globális világ kihívásait. Az egész világra kiterjedő szupremácia álma nemcsak megvalósíthatatlan, hanem ráadásul ellentétben áll az Egyesült Államok egészen eddig követett alapelveivel (Soros), valamint George W. Bush nincs tisztában a globalizáció okozta „planetáris interdependenciával.” (Brzezinski). Francia részről ez a következő példával egészül ki: a nem éppen Amerika-szimpátiájáról ismert de Gaulle tábornokot a kubai rakétaválság idején megkérdezte Kennedy, hogy akarja-e látni a légifelvételeket a szovjet rakétákról, állítását alátámasztandó? A francia államfő mindezt feleslegesnek tartotta, mert, úgymond, hitelt adott Kennedy szavának. Nos, napjainkban éppen az effajta bizalom alapjai látszanak megrendülni. Boniface még Al Gore-t idézi: Bush Nixon óta a legbecstelenebb amerikai elnök, aki több haragot és felháborodást váltott ki az Egyesült Államok ellen, mint bármely más amerikai vezető 228 éve.
Kommunikáció tettek helyett, a demokratizálás esélyei
Miközben az Egyesült Államok vezetése folyamatosan rombolja saját hitelét, mély árkot ásva szavai és tettei közé (2002-es kijelentés, hogy a Genfi Konvenció „idejétmúlt;” az Abu-Ghraib börtönében történtek; a legitim preventív védekezés, mely visszahozná a háborút az államok közötti konfliktusok legitim megoldási eszközeként stb.) Boniface szerint mindezt nevetséges lépésekkel próbálja meg ellensúlyozni: Létrehozták évi 62 millió dolláros kerettel, a Sprinfield-ből (város Washington közelében) műholdon sugárzó Al-Hurra (A Szabad) hírtelevíziót, mely nevével ellentétben nem egy privát csatorna, és céljával ellentétben nem éppen a függetlenséget tükrözi, mert a Broadcasting Board of Governors, az Egyesült Államok külföldre irányuló audiovizuális programjait koordináló ügynökség felügyeli minden lépését. Az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió mintájára megszervezték a Sawa (Együtt) Rádiót is, mely fiatal arab célközönsége számára felváltva sugároz keleti és nyugati slágereket. A kommunikációs offenzívát gondolják tehát a leghatékonyabb eszköznek, miközben a tettek gyökeresen ellentétes irányba mutatnak.
A tanulmány ezek után egy felmérést idéz: Az Amerikai Arab Intézet 2002-es, arabok között végzett felmérése is azt támasztja alá, hogy mindenfajta kommunikációs offenzívánál hasznosabb lenne, ha az Egyesült Államok jobban latba vetné befolyását a közel-keleti rendezés ügyében, melyet a válaszadók az Államok viszonylatában a legfontosabbnak tartanak. (Az addigi amerikai nyomásgyakorlással a válaszadók 60%-a elégedett volt!) Soros és Brzezinski egybehangzólag állítja, az Egyesült Államok leginkább attól szenved, hogy hogyan identifikálja az iszlám világ autoriter rezsimjeit, miközben feltétel nélkül támogatja Izraelt. Erre nézve persze nem az a legmegfelelőbb lépés, ha létrehozzuk a „Nagy Közel-Kelet” rendezési tervét (Richard Cheney) anélkül, hogy előtte konzultáltunk volna az érintett államok képviselőivel. A francia kutató szerint, miközben hivatalosan elutasítják a civilizációk harca elméletet, a Bush kormányzat mégis teljes mértékben integrálta nemzetközi kapcsolataiban.
És itt Boniface felteszi a (szerintem) döntő kérdést: Vajon lehet-e demokratizálni kívülről? Nem antagonisztikus-e ez a szókapcsolat? Vajon nem-e az egyetlen lehetséges valódi közös legitimáló tényező egy iraki kormány számára az Amerika-ellenesség, követve a közhangulatot?
Kissinger Diplomácia című könyvében hosszasan fejtegeti a vietnami demokratikus kísérlet kudarcát, melyben a demokratizálás kudarcának legfőbb okaként a megfelelő alapok és szocializáció teljes hiányát említi meg. Hogy fentebb összefoglalt cikkében miért lát mégis megfelelő alternatívát az amerikai rendezésben a demokratikus Irak megteremtésére vonatkozólag, az finoman fogalmazva kevéssé tűnik logikusnak.
(Mindenesetre ha francia részről e kritika jogosnak is tűnik, a gallok is nehezen lépnek túl az árnyékukon, amikor emellett – ha nem is ugyanazoktól az elemzőktől, de – Bosznia-Hercegovina föderációs terveiről olvashatunk. Igaz ugyan Svájc speciális esetében a napóleoni külső rendezés mégis bevált, mert a függetlenedés után 1848-ig sem igen tudtak jobb alkotmányt összeállítani, mint amit a francia császár kényszerített országukra.)
Az amerikai jelenlét stratégiai hátterét Boniface a következőképpen világítja meg: Irak megtámadása elengedhetetlenül szükséges volt az Egyesült Államoknak azért, hogy valamennyire enyhíteni tudja kőolaj-függőségét Szaúd-Arábiától. Mindenesetre az invázió nem tette az amerikaiakat sokkal autonómabbakká a kőolaj tekintetében. Míg a háború előtt 2,5 millió hordó olajat termeltek ki Irakban naponta, ez manapság (2004-es adat) csak 1,8 millió. Mindeközben Szaúd-Arábiában fokozódtak az Al-Kaida támadásai főleg a kőolaj-infrastruktúra ellen.
Konklúzió
Mire következtethetünk a két cikkben kifejtettekből? Egy olyan Irakban igen nehéz lesz stabilizálni, ahol három etnikumot kell közös nevezőre hozni, az Egyesült Államok folyamatosan csökkenő jelenléte mellett. A nemzetközi keretek aligha fogják meghatni a felkelőket. Egy gyenge és belső ellentétekkel gyengített államnak rendkívül nehéz lesz a konszolidáció, főként olyan – hangsúlyozandó, hogy Szaddam alatt elképzelhetetlen – helyzetben, amikor is az Al-Kaida szilárd bázisokat épített ki az ország területén és értelemszerűen nem érdeke egy (nyugatbarát) központi hatalom megerősödése.
Összejött tehát egy maximálisan komplikát „régi típusú” konfliktus /kurd-szunnita-siita ellentétek és v.ö. Vietnam/ amit betetőz már a kiépítendő állam alapjainál jelentkező „új típusúnak” nevezett konfliktus /nemzetközi terrorizmus bázisai, Al-Kaida/. Mindezt mindenki vérmérséklete szerint még megfejelheti a „civilizációk harca” /kereszténység – iszlám stb./ régi-új dimenzióival. (Gondoljunk itt még Abu-Ghraib negatív hatásaira is.) A leckét tehát jól feladta magának a konszolidáció erkölcsi terhét viselő Egyesült Államok. A vietnami rendezés „egyszerűbb” körülmények között bizonyult életképtelennek...