You are here

Új EU Bővítési Stratégia – A törékeny konszenzus

2007.02.10. | Reich Anna
ETTDK Papers - Nr. 17

A 2005-ös év nem volt könnyü az európai integráció számára. 2006, EU szemszögből nézve, nyugodtabbnak bizonyult, különösebb válságok nélkül zajlott le. 2006-ban tulajdonképpen az előző évben, az Alkotmányos Szerződés elutasításának nyomán felszínre került problémákkal kellett szembe nézni. Többek között a lassuló gazdasági teljesítéménnyel, az új közös költségvetés elfogadásával, a bővítési stratégia irányával, a migrációs politika, valamint a közvélemény alakulásával. A fenti problémák közül a bővítés annyiban külön kezelendő, hogy gyakorlatilag az egész Unió müködésére hatással van, így teljesítményét gyakorlatilag minden területen befolyásolja. Az Unió tehát 2006-ban nagy figyelmet szentelt a bővítésnek és a mögötte rejlő folyamatoknak, és a decemberi Európai Tanács is javarészt e kérdések megvitatásával telt.

A 2006 december 14-15-én tartott Európai kormányfők találkozóján, a tagállamoknak ismét sikerült a két szembenálló fél – a bővítés támogatói és ellenzői – között kompromisszumos megállapodásra jutni. A döntés értelmében az EU ajtaja nyitva marad az újak előtt, de azt félig becsukva kicsit nehezebb lesz a bejutás ezentúl. A Nyugat-Balkán-nak tett tagsági ígéreteket megerősítették, (a thesszaloniki Európai Tanácson elhangzott deklarációt követően újra), és az országok jövőjét az Európai Unióba helyezték. Ugyanakkor a tagsági feltételeket mind az EU mind pedig a tagjelölt országok részéről megerősítették. A jelöltek részéről a tagság a feltételek teljesítésének rendszeres és szigorú vizsgálatához lett kötve. A csatlakozás dátumát pedig a jövőben csak a tárgyalások vége felé közeledve tűznék ki. Az EU részéről pedig a struktúrájának felújítását szolgáló intézményi reform mint kvázi-előfeltétel jelent meg az elkövetkező bővítések előtt. A Tanács helyes döntést hozott, amikor mind a bővítés-pártiak mind pedig a procedúrát lessítani igyekezők érveit figyelembe vette, hiszen mindkét oldal érveiben van némi igazság.

Az Európai Bizottság által 2006-ban készített számos tanulmány célja volt a bővítés pozitív hatásainak bemutatása az uniós polgárok számára. Általában ismert és elismert tény, hogy az újonnan csatlakozott országok gazdaságát erősítette az EU tagság, a külföldi tőkebefektetés növekedésével, mely a modernizációhoz járult hozzá. Javította ezentúl a kereskedelmi és gazdasági integrációt mely a lassú de biztos konvergencia beindulását eredményezi. Azt már ritkábban lehet hallni, hogy a bővítés a régi tagállamok gazdaságára is pozitív hatást gyakorolt volna. Valójában az újonnan csatlakozottak gazdasági súlya túl kicsi ahhoz, hogy az EU makrogazdasági mutatóira jelentősebb hatással legyen, az azonban tény, hogy alacsonyabb GDP-jük miatt az EU egy főre eső jövedelme széttagolódott. Ezzel szemben a munkaerő és tőkepiaci liberalizációk révén a régi tagállamok is profitálhattak azáltal, hogy alacsonyabb termelési költségű és bérű országok versenyének tették ki saját gazdaságaikat (már akik libaralizáltak), ezáltal is felkészítve azokat a globális versenyből eredő kihívásokra. Sőt, amint azt a munkavállalók szabad mozgásának hatásairól szóló jelentés is kiemelte, a munkaerőpiacaikat a korlátozások alól felszabadító országokban pozitív hatásokat észleltek e területen.

Az új országok csatlakozása azonban sok olyan téren is erősebbé tette az Uniót amely kevés közvetlen hatással van az uniós polgárokra. Sok jelentés kiemeli, hogy a bővítés az EU külpolitikájának legsikeresebb eszköze, a demokratikus reformok, emberi jogok és a piacgazdaság bevezetésének legnagyobb hajtó ereje. Mind a bővítés, mind pedig az európai szomszégságpolitika hozzájárulnak az EU közvetlen szomszédságának stabilizálásához. Ezért sem fordulhat el az EU a már kimondott tagsági igéreteitől a Nyugat-balkán és Törökország irányában. A Tanács döntése, hogy megerősítse ezen országok jövőjét az EU-ban, tehát helyes döntés volt.

Ugyanakkor a bővítés ellenzőinek érvei is néhány fontos pontra világítanak rá (még akkor is hogyha ezt rossz indokkal teszik). Az EU 2005-ös eseményeiből levont általános konklúzió az volt, hogy a tagállamok azért ellenzik a bővítést, mert félnek a munkaerőpiacra gyakorolt vélt negatív hatásoktól, az így létrejövő társadalmi feszültségektől, és hiányolják a döntéshozatalban való megfelelő részvételüket. A bővítés ellenzői egyet értenek abban, hogy a döntéshozók számának növekedése a Tanácsban akadályozza a hatékony munkát és felhigítja az intézményrendszert, valamint növeli a régi tagállamok hozzájárulását a közös költségvetéshez. Mindennek köszönhetően a közvélemény is egyre kevésbé támogatja a bővítést.

Egyelőre nem tűnik bizonyíthatónak, hogy a résztvevők látszámának növekedése miatt csökkent volna a döntéshozatal hatékonysága az EU-ban. Mindennek ellenére azonban helyes a megállapítás, hogy az intézményi reformot nem lehet tovább halogatni. Egyrészről, a közeljövőben kivitelezhetetlen a tágállamok létszámának bővítése ha a Nizzai Szerződésen nem változtatnak. Másrészről pedig hosszútávon el kell gondolkodni azon, hogy hogyan kellene a hat tagországra tervezett integrációs játékszabályokat átrendezni úgy, hogy azok 30 vagy több tagra is érvényesek lehessenek. A Tanács döntése tehát helyesen állt ki az integráció mélyítése mellett a bővítéssel párhuzamosan.

A Bizottság több tanulmányában ismertetett bizonyítékok szerint a régi talággalmok félelme a relokalizációtól, valamint a munkanélküliség növekedésétől túlzottak voltak. Felismervén elhibázott kommunikációját a bővítés tényleges költségeiről és hasznáról, a Tanács 2006 decemberi zárónyilatkozatában elkötelezte magát a bővítés széles-körű támogatásának biztosítása mellett, nagyobb átláthatóság és jobb kommunikáció révén. Feltehetően ez utóbbinak a végrehajtása lesz a legnehezebb. Nemzeti parlamenti vagy regionális választások egymást érik a tagállamokban. Ilyen körülmények között nehéz lesz józan, megalapozott vitát folytatni Európa jövőjéről. Tovább nehezíti a helyzetet a tagországok által előszeretettel alkalmazott ’blame-game’, azaz azon gyakorlat, hogy a nemzeti döntéhozók Brüsszelre kenik a népszerűtlen intézkedéseket, a sikeres akciókkal járó dicsőséget viszont saját maguk könyvelik el.

2006 elején született meg a döntés, hogy az év végére új konszenzust kell teremetni a bővítésről. Ez sikeresen meg is született a decemberi Tanács ülésen. A döntéshozók azonban vékony kötélen táncoltak. Politikailag nehéz lett volna hátat fordítani a Nyugat-Balkánnak tett tagsági igéreteknek. Ugyanakkor a vonakodó közvélemény és az intézményi reformok szükségességének figyelmen kívül hagyása szintén elképzelhetetlen lett volna. Egyelőre e konszenzus minden igényt kielégíteni látszik. El fog jönni azonban az idő amikor nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni az igazi kérdéseket: nevezetesen, hogy meddig és mennyire kívánják a tagországok az integráció tágítását?