2007.01.03. | Varga Gergely
ETTDK Papers - Nr. 15
Egy sajtókommentár szerint a november végi rigai NATO csúcsértekezletet Irak szelleme kísérte végig, és meg kell jegyeznünk, nem volt ez másképpen a két évvel ezelőtti isztanbuli értekezlet alkalmával sem. Csakhogy egészen más körülmények adhatnak okot eme megállapításra.
A két és fél évvel ezelőtti törökországi értekezlet homlokterében az amerikai által a megelőző évben indított iraki háború és egy új Közel-kelet megteremtésének víziója, illetve annak erős európai – értsd: főként francia - kritikája állt. Az akkori amerikai elképzelések szerint - a NATO-nak ha nem is meghatározó, de fontos szerepet kellene játszania a térség demokratikussá tételében. Az isztanbuli csúcs e téren sovány eredményt hozott sikeredett: az un. Isztanbuli Együttműködési Kezdeményezés (Istanbul Cooperation Initiative), amely a várakozásoknak megfelelően (sajnos) nem sok gyakorlati eredményt tudott felmutatni megszületése óta.
Rigában viszont szembetűnően hiányzott a napirendi pontok közül Irak, és a tágabb közel-kelet nagy kérdései. Természetesen ezt lehet magyarázni némiképp a hely szellemével – elvégre egy volt szocialista köztársaság fővárosa volt ezúttal a házigazda, Oroszország tőszomszédságában – de ennél valószínűleg többről van szó. Amint Richard Haas, az amerikai külügyi tanács elnöke a Foreign Affaires 2006. évi utolsó számában rámutatott, az iraki kudarc következtében az Egyesült Államok pozíciói alapvetően rendültek meg a közel-keleten, aminek hosszútávon nyilvánvalóan globális kihatásai is lesznek. De ne szaladjunk ennyire előre, a Rigai csúcsnak ugyanis kétségtelenül vannak eredményei, amely az amerikai vezetés erőfeszítései nélkül nem valósulhattak volna meg, és egyébként is, az Észak –atlanti Szövetség országai előtt álló közös feladatok megoldása továbbra is elképzelhetetlen az Egyesült Államok meghatározó szerepe nélkül. Megoldandó stratégiai kihívások ugyanis bőven adódnak.
Kezdhetjük a sort mindjárt Afganisztánnal, amelyről talán a legtöbb szó esett a kétnapos csúcs során. Afganisztán, illetve az NATO vezette ISAF misszió előtt álló nehézségeket misem mutatja jobban, mint a NATO tagországok parlamenti közgyűlésének nemzetközi titkársága által november közepén kiadott nyilatkozat, amelynek beszédes címe: „Bajban a NATO afganisztáni missziója”. Gyenge központi hatalom, erősödő talibán, heves harcok a déli országrészben (3700 afgán, 115 ISAF katona halott 2006 eleje óta), rekordokat döntögető mák termések, gyenge, eszköztelen tartományi újjáépítési bizottságok, és a sort még folytathatnánk. A rigai viták lényegében arról szóltak, hogy a déli, harcok dúlta országrészben katonákat állomásoztató országok (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Hollandia, Kanada) igyekeztek rávenni Szövetség többi tagállamait, hogy ők is küldjenek csapatokat a déli országrészbe. Franciaországgal és Németországgal azonban érthető okokból vonakodik katonáit Afganisztán kvázi háborús övezetibe vezényelni, illetve az ISAF főparancsnokságnak szabad kezet adni az Afganisztánban állomásozó erők átcsoportosításához. Kompromisszumos megoldásként végül annyit sikerült elérni, hogy „vészhelyzet esetén” az bármely ISAF erő bevethető lesz. Hogy mikor van vészhelyzet, azt az ISAF főparancsnoka dönti el – legalább is papíron.
A rigai csúcs kétségtelen sikereként könyvelhető el a NATO további bővítés ügyében hozott döntés. Horvátország, Albánia és Macedónia esetében a 2008-as csúcsértekezleten ugyanis döntés születhet a felvételükről, amennyiben a tagfelvételi kritériumokat teljesítik, Bosznia –Herczegovina, Szerbia és Montenegró pedig csatlakozhat a Partnerség a Békéért programhoz.
További örömteljes fejlemény, hogy a NATO Reagáló Erő (NRF), a tagállamok által felállított, a Szövetség részére rendelkezésre bocsátott gyorsan bevethető elit haderő teljes egészében felállt, és bevethető – amennyiben erről adott esetben az Észak-atlanti Tanácsban politika döntés születik.
A NATO jövőjét alapjában meghatározó stratégiai kérdések azonban megválaszolatlanok maradtak. Ékes bizonyítéka ennek a Szövetség ún. Átfogó Politikai Útmutatása Comprihensive Political Guidance - CPG), amely egy Új Stratégiai Koncepció hiányát igyekszik pótolni. A tagállamok ugyanis korábban nem jutottak egyességre afelől, hogy egyáltalán készítsenek-e Új Stratégiai Koncepciót a rigai értelekezeltre, ezért elkészítették a CPG-t. Ez tesz néhány kísérletet arra, hogy a jelen stratégiai környezetéhez igazítsa a NATO arculatát, működését, de amint a dokumentum elnevezése is mutatja, nem bír olyan politikai súllyal, mint egy Stratégiai Koncepció, és persze a lényeges tartalmi, stratégiai jellegű kérdéseket nem tisztázza.
Az afganisztáni viták mögött, túl a katonák háborús övezetbe vezénylésének politikai kockázatát nézve, mélyebb okok is húzódnak. Chirac elnök, némileg meglepve az amerikai vezetést azzal a javaslattal állt elő, hogy állítsanak fel egy összekötő csoportot, amely az afganisztán újjáépítésében közvetlenül, vagy közvetett módon érdekelt nemzetközi szervezetek munkáját összefogja. Az amerikai vezetés természetes nem lelkesedett az ötletért, amely burkoltan az Egyesült Államok befolyásának csökkentését jelentené. Arról nem is beszélve, hogy az USA-nak egyáltalán nem érdeke pl. az Ázsia nagyhatalmait reprezentáló Shanghaji Együttműködés Szervezetének „helyzetbe hozása” a közép-ázsiai térségben.
A kérdés persze nem másról szól, mint, hogy milyen lesz a NATO öt- tíz év múlva. Az Egyesült Államok egy olyan NATO-t képzel el, amely globálisan jelen van, egy rendkívül széleskörű biztonságpolitikai fórum, aktív szerepet vállal különböző katonai békefenntartó - béketeremtő missziókban, el, tagsági viszonnyal felérő együttműködést alakít ki az USA csendes-óceáni szövetségeseivel – Japán, Dél-Korea, Ausztrália -, és mindeközben olyan területekkel is bővíti a hatókörét (pl. energia biztonság), amely korábban nem tartozott a Szövetség profiljához. Talán azért van némi paradoxon mindebben, hiszen éppen az Egyesült Államok igyekszik egy kollektív biztonsági fórumot, egyfajta „mini ENSZ-et” létrehozni abból a szervezetből, amelyet látványosan mellőzött legutóbbi két háborúja során.
Mindeközben az a Franciaország, amely nem tagja a NATO katonai szervezetének, következetesen a „hagyományos” NATO feladatok, az észak-atlanti térség védelmére szeretné korlátozni a Szövetség feladatait, mind földrajzilag, mind tartalmilag. A békefenntartó – béketeremtő feladatok ellátására ugyanis szerinte létezik egy erre sokkal alkalmasabb szervezet: az Európai Unió. A rigai értekezleten a NATO – EU viszonyról sem nagyon volt szó, pedig ez a kérdés egy jövendő Stratégiai koncepciónak valószínűleg kulcskérdése lesz.
A nagyhatalmi politika e látszólagos ellentmondásai mögött persze a helyi és a globális érdekek sokrétűségét, bonyolult egymásra épülését kell felfedeznünk. Az atlanti szövetség jövője azon múlik, hogy az érintett országok mennyit hajlandók feláldozni vélt vagy valós saját partikuláris érdekeikből a nagyobb, valóban globális jelentőségű közös érdekek elérése érdekében.