Amerikai-magyar kapcsolatok tegnap és ma
2003. május 5.
Frank Tibor történész, az ELTE professzora, a „Roosevelt követe Budapesten” című kötet szerzője
Jeszenszky Géza történész, korábbi külügyminiszter és washingtoni nagykövet
Vendégeink az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország kapcsolatának történetéről, a transzatlanti viszony mai kérdéseiről tartottak előadást. Betekintést nyerhettünk az amerikai gondolkodásmód állandó és változó elemeibe, világstratégiájába, feladataiba és kétségeibe.
Megemlítésre kerültek azok az amerikai értékek, amelyek az euroatlanti integráció folyamatában Európa számára példaértékűek lehetnek. Az előadáson bemutatásra került Frank Tibor professzor fent jelzett könyve, amelynek angol nyelvű változata a CEU Pressnél jelent meg. A beszélgetés végén a résztvevőknek alkalma adódott arra is, hogy a szerzővel dedikáltassák a kötetet.
Az elhangozottak átirata hangfelvételről
Roosevelt követe Budapesten – amerikai- magyar kapcsolatok tegnap és ma
Fehér Zoltán köszöntötte a megjelent fiatalokat és a szép számban megjelent értelmiségieket, oktatókat is. Röviden utalt arra, hogy immár hagyományt sikerült teremteni a havonkénti Euroatlanti Esték előadásokkal, melyek a nyári szünet után 2003 őszén folytatódnak. Ezután az előadók kerületek bemutatásra:
Frank Tibor a Roosevelt követe Budapesten című, a közelmúltban megjelent könyv szerzője, mely Montgomery egykori budapesti amerikai nagykövet feljegyzéseit tartalmazza. Az ELTE-BTK professzora, az Angol-Amerikai Intézet volt igazgatója, az angolszász világ történetének szakértője, az Észak-Amerikába irányuló migráció – különösen a magyar – kutatója, az amerikai-magyar diplomácia szakértője.
Jeszenszky Géza az Antall kormány külügyminisztere, volt amerikai magyar nagykövet, történész, számos publicisztika szerzője az amerikai magyar kapcsolatokról
Ezek után felhívta rá a figyelmet, hogy az egyik aktualitás Frank Tibor könyve, a Roosevelt követe Budapesten, mely a Corvina kiadónál jelent meg, és néhány héten belül a CEU-Press is megjelenteti angol nyelven.
A másik, hogy a magyar szellemi életben az iraki válság kapcsán elindult egy diskurzus és Jeszenszky Géza ennek az egyik legdinamikusabb résztvevője. Jeszenszky Géza kifejtette, hogy ezt az atlantista irányvonalat régóta követi, és e publicisztikákban számos olyan gondolat jelent meg, amely a szélesebb nyilvánosság érdeklődésére tarthat számot.
10-10 perces vitaindítók
Frank Tibor hozzászólását azzal kezdte, hogy az említett könyv a két világháború között egy amerikai nagykövetnek a Magyarországon lefolytatott beszélgetéseit tartalmazza. De Montgomery számos egyéb könyvet is írt. A könyv ami világszerte ismertté tette 1947-ben jelent meg angolul „Magyarország, a vonakodó csatlós” címen. 1993-ban megjelent magyarul is egy nem túl jó fordításban.
A könyv a követ beszélgetéseire alapul, mihelyt ugyanis hazaért, rögtön tollba mondta ezeket, jó memóriájának köszönhetően. Majdnem magnetofonszerűen megmaradt tehát, hogy mit mondott Horthy Miklós, Teleki Pál, Imrédy Béla, Csáky István, Kánya Kálmán, a csehszlovák, jugoszláv stb. követek.
Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy ezek a beszélgetések igen személyre szólóak, tehát célzatosak, azt mondták neki amit neki szántak. Óvatosan kell tehát kezelni a szöveget, hogy mit fogadunk el és mit kell dekódolni. Például 1933-tól (feljegyzései 1934-ben kezdődnek) 1941-ig volt Budapesten, és meglepően Amerika barátnak találta a magyar elitet.
Ő egyébként nem volt politikus, hanem a tejiparban dolgozó üzletember aki támogatta a demokratákat, és amikor Roosevelt hatalomra került, követi állással jutalmazták. Jól értett a bürokrata életformához és egyfajta menedzseri posztot foglalt el.
A nagykövet feljegyzései 700 család, (tehát minimálisan 1500 emberrel tartott kapcsolatot) pontos adatait tartalmazza, akivel kapcsolatba került. Elvált feleségekig is elérenk feljegyzései, mind-mind foglalkozás, hobbi, vallás szerint csoportosítva. Kódokkal vannak jelezve pl. hogy kiket lehet szovjet, kiket kisantant fogadásokra meghívni. Egész hálózatot tartott fenn bürokratikus pontossággal. Jól megtalálta a helyét a magyar társadalom felső rétegében. Hivatalos volt Horthy fogadásaira, ő is többször hívta meg a kormányzót, összebarátkoztak. Mikor visszament Amerikába diplomáciai pályafutása véget ért, visszament dolgozni a tejiparba. Majd nemcsak, hogy Horthyt a nürnbergi perből igazságügy miniszter barátja segítségével kimentette, hanem 1948/49-től megszervezte a Horthy házaspár támogatását Portugáliában, mely azok haláláig, 1957-ig, illetve 1959-ig tartott. Igen jelentős pénzösszegről volt szó, és ha véletlen egy havi összeg elmaradt, a Horthy család jelentkezett és kérte a pénzt, mert nem tudott volna megélni. De sokkal inkább maga a gesztus a fontos, amit egy volt amerikai nagykövet barátain, az igazságügy miniszteren és szenátorokon keresztül megtett.
Valamivel előbb jelent meg a fentebb említett 1947-ben megjelent könyvénél a moszkvai amerikai követ, Davis, hasonló tárgyú könyve Message to Moskau (Moszkvai jelentés) és furcsa módon ez a sztálinista propaganda eszközévé vált. Mindkettőt olvasva az az érzés támad az emberben, állapította meg Frank Tibor professzor, hogy valójában nem látták a valóságot a látszat mögött. Davis is úgy ülte végig az 1936-38-as moszkvai kirakatpereket, hogy meg volt győződve róla, hogy valóban bűnösek a vádlottak és valamit elkövettek a SZU ellen.
Ez az az időszak, amikor először vannak Magyarországon amerikai követek. Az első világháború előtt Magyarországnak nem voltak külképviseletei, mert a Monarchiában közös külügyi szervek voltak, közösen fogadtak nagyköveteket, akik Bécsben székeltek. A magyarországi külföldi diplomáciai testületek 1920 után épültek ki. Sok érdekes diplomata került ide, de ilyen hosszan és ilyen tartalmasan egyik sem töltötte be a posztját. 1919 augusztusától 1920 február végéig Pandholz tábornok töltötte be az amerikai nagyköveti tisztséget, szobra a Magyar Nemzeti Múzeum előtt van – egy kis ostorral, mely azért fontos, mert ezzel állította meg a múzeumot kifosztani akaró román csapatokat. 1936-ban ezért kapott szobrot Budapesten. Ez volt az első amerikai diplomáciai képviselet, amely csak 6 hónapig tartott. Ő szintén nagyra értékelte Horthyt, szemben a Habsburg főhercegekkel. Igyekezett Horthynak az akkor még csak előkészítésben lévő kormányzói megválasztásához hozzájárulni.
Befejezésképpen Frank Tibor még egy követről ejtett szót, aki közvetlenül Montgomery előtt volt Magyarországon. Egy Roosevelt, aki későbbi elnök unokatestvére volt, a republikánusok őt küldték Budapestre. A Roosevelt család szinte minden tagja republikánus volt, Franklin D. Roosevelt volt a kivétel, aki demokrata színekben indult a választásokon.
Jeszenszky Géza kifejezte örömét, hogy régi barátjával Frank Tiborral szerepelhet. Elmondta, hogy történésznek készült és a rendszerváltozás változtatta meg életpályáját, 1987-en ott volt Lakitelken, az MDF egyik alapítójaként, 1990-ben pedig miniszter lett. A rendszerváltozáskor „Az Egyesült Államok Közép-Európa politikájának fordulata 1918-ban” című könyvén dolgozott.
Az előadó elmondta, az USA 1918 májusában hajtotta végre azt a fordulatot, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani, hiszen Wilson elnök 14 pontja is csak azt tartalmazza, hogy biztosítani kell a Monarchia népeinek autonóm fejlődését. Jelenleg az írást tartja legfontosabb feladatának, célja a magyar rendszerváltozás külpolitikájának megírása, jelenleg egy rövidebb könyvön dolgozik „A magyar kérdés a világpolitikában” címmel.
A magyar kérdés régóta létezik, 1948-49-ben született meg ez a szó, 1956-ban a forradalmat és leverését, a két háború között a területváltozásokat és a magyar kisebbségek helyzetét, a rendszerváltozáskor Magyarország és Lengyelország játszott főszerepet, most pedig még mindig sajnos a határon túlra került kisebbségek jelentik a magyar kérdést.
Jeszenszky Géza az amerikai magyar kapcsolatokról szólva megemlítette, hogy Bölömi Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában címmel írt erről könyvet, ami a reformkor utáni évtizedekben is útmutatást adott. Nem sokkal később a szabadságharc kitörése és leverése, annak amerikai és angol visszhangja, és elsősorban Kossuth útjainak nagy visszhangja bizonyítja, hogy nem volt mindig egyoldalú ez a kapcsolat, hanem mind az angol mind az amerikai társadalom a XIX. század végétől az első világháborúig sokat tudott és nagy szimpátiával tekintett a magyarokra, szemben az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák felével.
Ahogy Magyarország eltörpült, úgy lett jelentősége egyre kisebb Amerika szemében. Visszamenve az első világháború előtti korszakra, nem volt Budapesten követség, a budapesti amerikai konzul és főkonzul jelentett Budapestről. Az Osztrák-Magyar Monarchia sok tekintetben megelőzte az EU-t, közös vámterületet, külpolitikát, gazdaságot, közös pénzt jelentett. Diószegi professzor fogalmazta meg, a közös külpolitikáról szólva az Osztrák-Magyar Monarchiában, hogy legalább 11 nép evezett egy hajóban és mindegyik a maga irányába igyekezett fordítani ezt a hajót. Ez a baj az EU-ban is a közös külpolitikával, hogy nem más, mint egy közös nevező, egy nagyon alacsony egyetértési szint. Nagyobb fordulatok, merész lépések nem várhatóak ettől a politikától. A legutóbbi hónapok is ezt bizonyítják, de a ’90-es években a Balkán-háborúk is, hogy nagyon erős érdekellentétek vannak a tagországok külpolitikái között.
Visszatérve az amerikai-magyar viszonyra az előadó kijelentette, hogy kissé máshogy látja a Magyarországon szolgálókat, mint Frank Tibor. Míg Davis esetében elfogadható, hogy tényleg „elcsavarták a fejét,” a kortársak legnagyobb része azért átlátta a ’30-as évek magyarországi pereit – amelyek koránt sem voltak a SZU-ban lezajlott perekhez mérhetőek – és ha az indokoltnál nagyobb szimpátiát is tanúsított Montgomery, azért nem hasonlítható heylezte Davis nagykövetéhez. Általános „betegségnek” tekinthető, ha egy diplomata túlságosan is a fogadó országnak a hatása alá kerül. Az amerikaiaknál 3 év a szokásos szolgálati idő. Egy magára valamit adó diploma azért nem biztos, hogy az ország hatása alá kerül. Jeszenszky Géza hozzáfűzte, az ő esetében, bár Amerika-barátnak titulálják a szimpátia természetesen nem a 4 év washingtoni nagyköveti posztnak vagy a 2 év Santa Barbara-i vendégtanárságnak köszönhető azért kritikusan tudja nézni az országot.
Kijelentette, inkább azt tartja fontosnak, hogy a diplomatának legyen bizonyos empátiája is a fogadó ország iránt, legyen kritikus, de az sem szerencsés, ha egy diplomata utálja a fogadó országot- pedig erre is van példa.
1989-től egy ellenséges viszonyt egy ténylegesen jó viszony, barátság, szimpátia váltotta fel a két ország között. Amerika és Magyarország egymást segítette a rendszerváltozási folyamatban. Nem volt az biztos, hogy 1989 elején az idősebb Bush elnök Moszkvába megy-e némileg jobb bánásmódot kérve a „szerencsétlen rab nemzeteknek,” vagy inkább Varsóba és Budapestre megy-e a rendszerváltozás mellett kiállni. Mindennek megvolt a szerepe a kerekasztal-tárgyalások kimenetelében, a kommunista dominó összeomlásában.
Az előadó nagyköveti tisztsége betöltése alatt állítása szerint a követségen sok kollégájával, köztük volt tanítványával azon dolgozott, hogy a szélesebb körök kint is megismerjék Amerikát, mert Kossuth neve már kissé régi. (Bár Kossuth-szobrot állítanak most fel Iova megyében, Kossuth country-ban, pedig ott nincsenek is magyarok, és megemlékeztek arról, hogy 150 éve Kossuthról nevezték el azt a megyét.)
Megemlítette még, hogy egy kiváló ’56-os menekült magyar művész szobrát Kovács Mihályról, az amerikai függetlenségi háború hőséről a washingtoni nagykövetség előtt kívánják fölállítani.
Milyen ma az amerikai-magyar viszony? – tette fel ezután a kérdést az előadó. 2000-ben az elnökválasztás idején készítettek egy bizalmas összeállítást. Az ambíció az volt, hogy Magyarország egyike legyen Amerika egyik kulcsfontosságú szövetségeseinek. Nyilvánvalóan nem aspirálhattunk mindig erre, és az sem tart örökké, hogy a Balkán fontos lesz Amerika számára, a taszári bázis mindig meglesz. Mi ebben a magyar érdek?
Nem feltétlenül arról van szó, hogy egy nagykövetetnek – feladatából adódóan – országát minél jobb színben kell feltüntetnie. Antall mondta 1990-ben, hogy Magyarországnak minden szomszédjával jóba kell lenni, egész Európával jóban akarunk lenni. Minden szomszéd ellenség volt, legszívesebben megszüntették volna Magyarországot. Jó eredmény volt tehát, hogy a ciklus végén az immár 7 tagra gyarapodott szomszédságból mind a héttel baráti viszonyt sikerült kialakítani. Természetes törekvés az is, hogy legyünk jóban a szomszédok szomszédaival is. Kifejezetten káros viszont az, amikor egy kisebb állam protektorátust próbál meg szerezni szomszédai ellen, mert ennek hosszú távon nem lesz jó vége. Főleg ha ezek a nagyhatalmak imperialista célokat képviselnek. Ezért jobb, ha távoli nagyhatalmakat találunk, melyek valamilyen közös érdek, vagy hagyomány folytán minket támogatnak.
A volt nagykövet felemlítette, hogy megbízólevele átvételekor Clinton elnöknek Sallustiust idézte: „Nem a hadseregek és a kincstár, hanem a barátok tesznek egy országot erőssé.” És történészként is azon munkálkodott, hogy legyen Magyarországnak egy erős és megbízható szövetségese. Természetesen ehhez az érdekek bizonyos fokú egybeesése is szükségeltetik. Olyan politikát kell folytatni, hogy Amerika barátságát megőrizzük, ugyanakkor semmi lényegeset ne adjunk fel érdekeinkből. Amerikával kapcsolatban természetesen elsődlegesen a gazdaság területén találni közös nevezőket. Amerikai befektetések nélkül e térségben Oroszország túlsúlya lenne érezhető a gazdaságban, mely igen kényszeredetten nyomul be ide és erre nem árt odafigyelni.
De az se lett volna örvendetes, ha Magyarország német érdekszféra lett volna, amelytől annyi amerikai óvott bennünket a ’90-es évek elején. Amerika jó ellensúly lett. Az amerikai tőkebefektetések felelősek azért, hogy a rendszerváltozás gazdasági oldala – mely ugyan igen küzdelmes időszakot hozott sok magyar állampolgár számára – pozitívan alakuljon.
Politikai vonalon elég utalni arra, hogy számunkra a Balkántól és más konfliktusoktól övezve milyen segítséget kapunk. A NATO egy nagyon fontos biztonsági garancia Magyarország számára. Az a kérdés most miért tört meg a magyar-amerikai barátság? Miért nem olyan felhőtlen, mint korábban volt? Ha az ember a Magyar Nemzetet olvassa, úgy tűnik már-már az egykori sztálini Szovjetunióval vetekedő sötét nagyhatalom az Egyesült Államok. És az itt szolgáló amerikai diplomaták ezt nem értik. Mert 1938-tól az angol-amerikai irányvonal legfőbb képviselője éppen a Magyar Nemzet volt. Amennyire lehetett még a kommunizmus évtizedeiben nemcsak stilárisan jelentett színfoltot a magyar sajtó szörnyű-szomorú palettáján, hanem a sorok között olvasva meg lehetett találni a biztató üzeneteket. Ezt a lapot az előadó szavait idézve elorozták, „megLovasították.” Az iraki konfliktus kapcsán is hosszú ideig csak amerikai atrocitásokról, konfliktusokról lehetett olvasni, az volt olvasható, hogy Amerika lerohanta Irakot, amit a hitleri atrocitások kapcsán lehet olvasni.
Jeszenszky Géza ezután hozzátette, úgy érezte egy internetes fórumon, illetve a Heti Válaszban meg kellett nyilatkoznia ebben az ügyben és az MTI egy internetes levelét engedély nélkül leközölte. A Népszabadságban közölt kis politikai esszékből pedig nagyobb visszhang lett. Majd feltette a kérdést: Magyar érdek naponta a sajtón keresztül megtámadni a még hivatalban lévő amerikai nagykövetasszonyt? Egyáltalán a magyar lovagiassággal összefér ez a stílus?
A „másik alternatíváról” szólva megjegyezte, történelmileg egy francia-orosz-német kombináció nem tűnik jónak, egy ilyen szövetséggel szemben azért mindig Anglia és Amerika felé kanyarodna vissza.
Európa és Amerika viszonyát a franciák máshogy látják, mint egyes Európaiak, nem is beszélve arról, hogy Schröder is máshogy látja ezt, mint a franciák. A német ellenzék aláírta volna a „nyolcak bandájának” levelét, nem beszélve arról, hogy a nyolcak között a többség jobbközép kormány volt. Martonyi János is elszólta magát, hogy ő is aláírta volna a levelet, csak egy kicsit jobban körülnézett volna, tájékoztatta volna arról barátait, szövetségeseit, hogy mit ír alá.
Szerencsés lenne, ha a magyar-amerikai viszony nem kötődne pártokhoz. A koszovói háború idején volt egy nagyon atlantista Orbán kormánynak az akkori ellenzék ott tartott be, ahol csak lehetett. Ígérete ellenére elállt az alkotmány-módosítástól. És az se szerencsés, ha a jelenlegi ellenzék viselkedéséből arra ítélnek, hogy pálfordulás történt, jelenleg csak a kormány atlantista, a kormányra lehet csak számítani.
Az a cél, hogy Amerika és Európa jó viszonya megmaradjon, és egyet tudjanak érteni a világ nagy kérdéseiben. És ez a jó viszony fennáll a viták ellenére is. Van amiben Európának van igaza, a Kiotói Egyezmény aláírása, egy sor gazdasági kérdés, a halálbüntetés kérdése, de mindenkinek megvan a maga érdeke.
Magyarország érdeke, jelentette ki az előadó, hogy ne kelljen választania, hogy atlantisták, vagy európaiak vagyunk-e. Ez már csak az európai egység hiánya miatt sem volna szerencsés és a világ jövője szempontjából sem. A nagy amerikai hagyománynak, amely Bölömi Farkastól Kossuthon át Antall Józsefig terjed, jó lenne felülkerekednie és Magyarország jó szövetségese lesz Amerikának és Európának is. Érdek a terrorizmus elleni küzdelemben az együttműködés, mert hodiae mihi cras tibi alapon minket is elérhet.
Fehér Zoltán Milyen volt a két világháború között Magyarország Amerika képe, és Amerika Magyarország képe? Mit gondolnak vendégeink az akkori kapcsolatokról, az akkori elitről?
Frank Tibor erre válaszolva kijelentette, a ’20-as ’30-as évek Magyarországán olyan rendszer alakult ki, aminek viszonyítási pontja az Osztrák-Magyar Monarchia volt. A kormányzó az Osztrák-Magyar flotta főparancsnoka volt, Kánya Kálmán külügyminiszter a Monarchia utolsó mexikói követe volt. Az egész magyar elit jelen volt a várban József főherceg hatalmas palotájában. A magyarországi Habsburgok komoly politikai tényezők voltak. Márai Sándor „kineveti” őket Csutora című regényében: Csutora egy kiskutya amelyik Márai erkélyéről mindig megugatta az arra lovagoló főherceget. Márai félt, hogy politikai kára lehet még ebből.
A Monarchia légköre éltette az elitet, az elveszett területek visszaszerzése pedig valóban össznépi vágyakozás volt, mert pl. a családból valaki Erdélyben élt. Ez a levegő járta át az egész magyar közéletet. A magyar emigráció Amerikában nagyobb súllyal szerepelt. A közismert József Attila-i adat szerint másfél millió emberünk volt Amerikában, de ez nem pontos, mert nagy részük nem kivándorló volt, hanem olyan munkás, melyik rendszeresen hazatért és hazahozta a pénzt. Gastarbeiterekről van tehát szó, akiket az első világháború megakadályozott abban, hogy végleg hazatérjenek.
Általában a statisztikák azt mutatják – függetlenül attól, hogy magyarokról vagy nem magyarokról van-e szó, – hogy minden negyedik kivándorló hazatér és várhatóan még nagyobb lett volna a visszatérők aránya. Ez elsősorban pénzkérdés volt, és nagyon hasonlít az egykori Nyugat-Németországban a görög-jugoszláv-török vendégmunkások helyzetére. A közel másfél-kétmillió magyar – akikről nem is lehet pontosan tudni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchián belül magyar vagy nem magyar területről kerültek ki, sokkal nagyobb súllyal szerepeltek az amerikai közéletben is. Ma csak nagyon kis figyelmet kapunk Amerikától, akkor ez sokkal nagyobb mértékben megvolt, jelentette ki az előadó.
Frank Tibor hozzátette, ezt akkor is el lehet mondani, ha tekintetbe vesszük, hogy volt egy nagy mértékű ’56-os és egy ’56 utáni kivándorlás is, melynek statisztikai feldolgozása még nem történt meg. Ma is folytatódik az értelmiségi pályákon ez az elvándorlás. Mégsem hasonlítható össze ez a réteg a két világháború közti emigrációs réteggel.
A két világháború között még nem dőlt el az amerikaiak szemében, hogy Magyarország mekkora marad, hova fog tartozni. Habsburg Ottó főherceget Roosevelt fogadta a Fehér Házban. A ’30-as ’40-es években az amerikai politika számon tartotta a Habsburgokat, ennek náciellenes éle volt. Albrecht főherceg ugyan „jeles” náci volt, és anyja Izabella hercegnő is, de a többiek nem.
Az amerikai szenátus soha nem ratifikálta a Párizs környéki békéket, a trianoni békét sem. A klasszikus trianoni határokat abban a formában, amiben a többi hatalom, nem ismerte el. Többek között Romsics Ignác írtak arról, hogy a második világháború végén az amerikaiak még számoltak a trianoni határ esetleges módosításával. Erről ma már nincsen szó, ezt sokaknak nehéz tudomásul venni. Magyarország mára már elnyerte végleges földrajzi kereteit és állapotát, Amerika nem gondolkodik semmilyen más megoldáson, és nem ugyanaz az ország megítélése, mint a két világháború között volt.
A másik nagy és döntő különbség, hogy Amerika szempontjából Magyarországnak nincs túl nagy geopolitikai jelentősége. Taszár a boszniai háborúk kapcsán egy ad hoc lehetőség volt csupán. Minden nagyhatalom játszik a kicsikkel, kis léptékű szenzációk erejéig szerepelteti őket a híranyagban. Ezek lecsengtek. Néhány hétig szenzációk csupán, aztán újra van szükség. Ezért nem az amerikai gondolkodásban Magyarországnak nincs túl nagy szerepe, mert inkább övezetekben, regionális térségekben gondolkodnak.
Frank Tibor kijelentette, Amerika ma tele van a kormányt szidó értelmiségivel, de ezek nem úgy lépnek fel mint nálunk. Nem szabad elfelejteni, hogy a republikánusok minimális kisebbséggel kerültek hatalomra, amelyek népszerűsége a terrortámadások állandó hangoztatásában keresi legitimitását. Ez az előadó véleménye szerint roppant visszataszító. Ennek célja, hogy Bush megszerezze a második ciklust és valószínűleg csak addig fog tartani, amíg a választások el nem jönnek. Ez egy Agenda nélküli elnök, akinek egy repülőgép hozta meg a politikai szerencsét. Az az Amerika, amit a kormányzat most képvisel nem az az Amerika ami rokonszenves. Az értelmiség feladata az amerikai értékrend és ennek az agresszív politikának az elválasztása. Persze még annak az eldöntése is hátra van, hogy ezt az agressziót ki kezdte, nem-e egy jogos válaszból ered.
A nemzetek jelentős részére nagy benyomást gyakorolt az amerikai siker. Lehet őket támadni, sok mindenben nem érteni egyet velük, de az emberek utánozni szeretnék, át akarják venni sok helyen az amerikai lendületet, az amerikai siker titkát, zárta hozzászólását a professzor.
Fehér Zoltán megjegyezte, az iraki háború kapcsán sokat lehetett hallani a Szaddam utáni Irakról, most egyre többet lehet hallani a Bush utáni Amerikáról, amit kifejezetten Amerika-barát elemzők említenek. Talán egy demokrata kormányzat másként állna hozzá ehhez a kérdéshez…
Jeszenszky Géza Fehér Zoltán megjegyzésére reagálva elmondta, nem ad túl sok esélyt annak, hogy demokrata kormányzat fog legközelebb hatalomra kerülni. Felhívta a figyelmet, hogy a legesélyesebbek éppen most álltak ki nyilvánosan Bush politikája mellett. Az ellentétes véleményen lévő New York-i értelmiség, vagy a humán értelmiség pedig általában mindig antiestablishment magatartást tanúsít. Ők tüntettek a vietnami háború ellen, zászlókat égettek. De az egyetemi és művészvilág elszigetelt közeg, nem csak a republikánusokkal, hanem a demokratákkal is szemben állnak. Ha a demokraták mégis győznének, akkor is nagyjából ez a politika lenne várható.
(Ezt követte Balogh Károly Bostonban élő természettudós professzor bemutatása a közönségből.)
A Horthy korszakról szólva Jeszenszky Géza elmondta, a legsötétebb, történelmietlen képet festettek róla a kommunista rendszerben. Az Antall-kormányra egyáltalán nem volt jellemző, csak ráfogták, hogy ezzel a rendszerrel szimpatizált volna. Antall édesapja is ellenzékben volt ekkor a Kisgazda Pártban, majd ’45-ben miniszter. És családi körben Horthyról csak úgy beszéltek, mint a „szegény szamár kormányzóról.” Az „Antall-iskola” tehát kritikusan tekintett erre a korszakra. Ugyanakkor mikor nagy felzúdulást gerjesztettek az ellen, hogy Horthyt hazai földben temessék el, kimondta a nagy nyilvánosság előtt, hogy Horthy hazafi volt. Ugyanakkor kimondta azt is, hogy számtalan hibát követett el a ’20-as ’30-as években és az utolsó években alkalmatlan volt arra, hogy az országot vezesse.
Fontos kihangsúlyozni, hogy Horthy és Szálasi nem ugyanaz a kategória, előbbit demokratikus úton választották meg, lehetett legális ellenzéke, menedéket nyújtott a zsidóknak, a nagyon elítélendő zsidó-törvények közepette is. És azt is el kell mondani, hogy egészen másként alakult volna, ha Magyarország angol-amerikai csapatok előtt tehette volna le a fegyvert. Horthyék részéről erre 1943-ban ígéret is született, hogy mihelyt elérik az angol-amerikai csapatok a magyar határt, leteszik a fegyvert. Ez esetben Magyarországon több mint félmillió zsidó és nem zsidó honfitársunk élete megmaradt volna, és valószínűleg a határaink is másak lettek volna. 1944. március 19-e a vízválasztó és a két korszakot bűn egybemosni. Szálasi a norvég Quislingnél is rosszabb politikát folytatott.
A mai Amerikáról szólva az előadó kijelentette, némileg másként látja a helyzetet, mint Frank Tibor, noha egyet ért abban, hogy nem valószínű, hogy Bush a nagy amerikai elnökök közé fog tartozni. De nem egy rossz szándékú ember, egy mélyen hívő keresztény, a neofiták hibájával. Az iraki háború nem az olajért folyik, nem is azért folyik, hogy Amerika uralmát kiterjessze a Közel-Keletre. (Bár talán egy Pax America nem is lenne ma olyan rossz.)
Amerika jó befolyást próbál gyakorolni ott, ahol van, de kicsit úgy teszi, mint az elefánt a porcelánboltban. Az se volna jó, ha az amerikai értelmiség és társadalom között egy olyan szakadék alakulna ki, mint amilyen a vietnami háború idején volt.
Magyarország a Balkáni háborúk után leértékelődött, (egy rövid pillanatig értékelődött csak fel.) De ez nem egyik vagy másik politikus hibájának köszönhető, hanem nagyságunknak és a világproblémáknak. Ezzel együtt mindig vannak ugyanilyen „jófiúk” de Romániánál sem fog ez sokáig tartani. Lengyelország helyzete más. Érdekes, hogy egy republikánus amerikai kormánnyal legjobban a kommunista múltú közép-európai kormányok rokonszenveznek, de ezt sem kell eltúlozni.
Jeszenszky Géza véleménye szerint akkor jár el Magyarország jól, ha együttműködik a visegrádi csoporttal – ezt Amerika mindig preferálta – és Amerika egy megbízható szövetségese lesz a térségben, még akkor is, ha nem minden nap róla írnak az amerikai újságok és ez biztos jó jel lesz.
Kérdés a hallgatóságból: Hogyan vélekednek Amerikában a csatlakozó országokról?
Jeszenszky Géza a kérdésre válaszolva elmondta, egyrészt öröm, ha felfedezik Amerikában, hogy Bécstől keletre lévő országok is léteznek. A West-Civ. ?? kurzus alig szól Magyarországról és Lengyelországról; Bulgária és Románia pedig nem kerül szóba.
Nem kell attól félni, hogy Amerika politikát váltva ebben a régióban fogja megtalálni legfőbb szövetségeseit, hiszen a nyugat-európai országok mind Amerika-barát politikát folytatnak. Magyarország a többi kis országgal összefogva igenis beleszólhat majd az európai politika alakulásába, és ha Amerika sem „sértegeti” túlzottan Európát ebből egy megfelelő diskurzus alakulhat ki.
Fehér Zoltán ezt követő kérdése arra irányult, mennyire van jelen Közép-Európa az amerikai közgondolkodásban.
Frank Tibor jelezte, erre csak szomorú és pesszimista választ tud adni: nem érdeklődnek. Jelenleg nagyon beszűkült az érdeklődés, főként csak az arab világ iránt van meg. De általában elmondható, hogy nagyon beszűkült az érdeklődés a külföld iránt. Ironikusan megjegyezte, hogy az amerikai nézőpontban a Közép-Nyugat még látszik, California már alig, és egy távoli kis pont Japán. A világ Amerikából nagyon kevéssé látszik tehát. Amerika nagyon nagy és szeptember 11-ig fel sem merült, hogy valaki megzavarhatja köreit. 1814 óta nem fordult elő, hogy ellenség lépett volna Amerika földjére.
Majd az előadó hozzátette, az amerikaiak többsége nem utazik. Legfeljebb nyugdíjasként „1 hét Európában” típusú utakon vesz részt. ’56 viszont néhány évig bekerült az amerikai köztudatba és a mai napig fennmaradt ennek a jelképes és valóságos súlya. Frank Tibor ezután kijelentette teljesen egyetért azzal, hogy ne írjanak rólunk, akkor ugyanis – szerinte – nincs nagyobb baj. Kossuth Lajos ottlétekor sokszor szerepelt Magyarország a hírekben, ő 6 hónapon át tulajdonképpen eredménytelenül próbált pénzt és katonát szerezni. Ezalatt 600 szónoklatot tartott, beszélt az amerikai kongresszus előtt is és ezek bekerültek a világ legnagyobb szónoklatait összegző antológiákba. Kossuth körül megvan a szimbóluma az egyetértésnek magyarok és nem magyarok között. Tulajdonképpen az amerikai közgondolkodásban Magyarországot Kossuth és ’56 jelenti.
Kérdés és hozzászólás a hallgatóságból: Az emóció Amerikában mindig nagyon erős és ez a tényleges politikai hatásnál nagyobb visszhangot hozott. Kossuthoz és ’56-hoz a hozzászóló fontosnak tartotta még aláhúzni a rendszerváltás folyamatát. 1989-90-91 kapcsán Amerika azt látta, hogy Magyarország ismét szembe mer szállni valamivel.
Majd hozzátette sajnos az látható manapság, hogy a Magyarországra jövő amerikai nagykövetek nagyon szűk körből merítik információjukat, szűk körben mozognak. A nagykövetekről elmondható – a hozzászóló állítólag 15 éve ismeri valamennyiüket – hogy az egy Charlie Tomas kivételével a kontraszelekció példái. Egyiken sem látszik az a törekvés, hogy az egész magyar társadalmat megismerjék. Egyiken sem látszik az, hogy azokat a lehetőségeket, melyeket az amerikai teremtettek meg, hogy ezek célpontjának az egész magyar társadalmat tekintenék. Végül megjegyezte nem tartja jónak, de érthetőnek gondolja, hogy Brinker nagykövetasszony sértő kijelentései miatt egy olyan sajtóorgánum, mely a megsértett csoportokat képviseli, élesebben szólal fel.
Jeszenszky Géza kijelentette, az amerikai társadalomban megvan az a kettősség, hogy az átlagember valóban nem ismeri az Amerikán kívüli világot, míg kis tagállamok nagyobb városaiban mindenütt magasan szervezett a kulturális élet, működik egy helyi külpolitikai klub, a tagok fele ismeri Magyarországot és harmada járt is ott. Egy művelt kisebbség tehát igenis ismeri Magyarországot.
Frank Tibor a nagykövetek kérdéséről megjegyezte, a nagykövet csak egy a követség stábjából, lényegében megveszi az állást. Itt nem karrierdiplomatákról van szó, érv mellettük, viszont, hogy „egy telefonhívásnyira” vannak az elnöktől. Ha a magyar politikai élet egy ilyen diplomatával jó kapcsolatot tud kialakítani, bizonyos dologokat így közvetlenül a legfelsőbb amerikai körökhöz tud információkat továbbítani. Másrészt a több száz fős stábot meg lehet hívni, el is fogadják ezt, de ők utasításra nem kezdeményeznek. Jobban ki kéne használni ezeket a lehetőségeket.
Copyright © RÉSZ © ELTE-ETTDK © Europa Varietas Alapítvány
© Minden jog fenntartva.
A RÉSZ engedélyével. Az Euroatlanti Esték Előadássorozat archívuma, video és hangfelvételei a RÉSZ tulajdonát képezik. Tilos az anyagok engedély nélküli teljes vagy részbeni felhasználása, beleértve a jelen weboldal anyagát is.