You are here

Error message

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in node_privacy_byrole_nodeapi_prepare() (line 216 of /home/europava/public_html/modules/node_privacy_byrole/node_privacy_byrole.module).

Euroatlanti Esték

Háború Irak ellen? (Európa és a transzatlanti kapcsolatok)
2003. február 21.

Balogh András professzor, az ELTE-BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetője, Medgyessy Péter miniszterelnök nemzetközi stratégiai főtanácsadója
Tálas Péter, a Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal igazgató-helyettese
Nyikos Attila a nemzetközi jog elismert szakértője, aki a Genfi Magyar ENSZ Misszióban képviselte hazánkat 1998 és 2002 között, jelenleg a Károli Egyetemen oktat

Az esten megvizsgáltuk az Egyesült Államok álláspontját, illetve álláspontváltozásának mozgatórugóit, visszatekintve az 1980-1988 között zajló irak-iráni háborúra, az 1991-es Öbölháborúra és az afganisztáni eseményekre. Előadóink ezután az európai álláspontok különbözőségének okait fejtegették a CFSP egyértelmű kudarcát bizonyítva és az euroatlanti viszony összetettségére utalva.

Az elhangozottak átirata hangfelvételről
Háború Irak ellen (?)

Fehér Zoltán, a RÉSZ tiszteletbeli elnöke köszöntötte a jelenlévőket az Euroatlanti Esték új helyszínén, a Professzorok Háza dísztermében, utalt arra, hogy a RÉSZ ettől kezdve ezen előadásait az ELTE Európai Tanulmányok Tudományos Diákkörével együtt szervezi. Ezután bemutatta a meghívott előadókat:
Balogh András professzor, az ELTE bölcsészkarának Új és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének a vezetője, a kül- és biztonságpolitika az európai és euroatlanti témák szakértője.
Tálas Péter a a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó Stratégiai-Védelmi Kutatóintézet főigazgató-helyettese, szintén a kül- és biztonságpolitikának régi és elismert kutatója.
Nyikos Attila a nemzetközi jog elismert szakértője, aki a Genfi Magyar ENSZ Misszióban képviselte hazánkat 1998 és 2002 között, jelenleg a Károli Egyetemen oktat.

10-10 perces vitaindítók:
Balogh András professzor felszólalásának legelején kétségeit fejezte ki az „euroatlanti integráció” fogalmának értelmezhetetlensége miatt, szerinte ugyanis az Európai Uniónak és az Atlanti Szövetségnek ez a fajta összevonása téves, mert az Európai Unió valójában önmagában is egy integrációs szervezet, míg a NATO esetében erről szó sincs, hiszen szuverén államok alkotják, és a tagok között sincs teljes mértékben átfedés.
A háború elkerülése kérdésében kifejtette, hogy Tálas Péterrel az volt a véleményünk, hogy az esélyek, ha csökkentek is, de még mindig megvannak. Hozzátette, hogy semmiféle nagy titok Irakkal kapcsolatban nincsen, és nem hiszi azt, hogy bármilyen jól felkészült vizsgálóbizottság majd meg fog találni olyan bizonyítékot, amit eddig nem talált meg. Ismert tényként leszögezte: Tudjuk azt, hogy valóban Irak tömegpusztító fegyvereket előállított, vagy előállításukra nagyon jelentős lépéseket tett, hiszen az Iránnal folytatott háborúban a vegyi fegyvereknek, a harci gázoknak a bevetésére valóban sor került. Sajnálatos, hogy a világnak az úgymond demokratikus és civilizált része nem csak abban jeleskedett, hogy ezeknek a tömegpusztító fegyvereknek a kifejlesztéséhez közvetlenül hozzájárult, hanem még abban is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában megakadályozták az Irakot elítélő határozatnak az elfogadását. Éppen azok az országok, amelyek egyébként a terrorizmus elleni harcban éppen most bajnoki szerepre kívánnak szert tenni. Utalt még arra, hogy egy izraeli csapás célja az iraki nukleáris fegyverkezési program megállítása volt.
Balogh András professzor szerint az igazi kérdés az, hogy ezekhez képest mi az ami változott. Szerinte a vulgárökonómiai érvek (olajár változás), és az, hogy az Egyesült Államoknak Izraelhez fűződő viszonyában történt változás – hamisak. Véleménye szerint a magyarázat sok tekintetben egy lélektani egy emocionális magyarázat lehet erre a kérdésre: A szeptember 11-ei események következtében a Egyesült Államokat olyan sokk érte, mely biztonságérzetének teljes megrendüléséhez vezetett és ezt sok európai elemző szerint „túlreagálta,” hiszen a hidegháború idején az USA jóval nagyobb fenyegetésnek volt kitéve a SZU részéről.
Irak egy közepesnél gyengébben fejlett, nagyon korlátozott erőforrásokkal – beéleértve a katonai erőforrásokat – rendelkező ország. Egyetlen szomszédja sincs, amelyiket barátjának mondhatná és mindenfajta szövetségben egy széles, Amerika ellenes, vagy főleg Nyugat ellenes koalíció létrehozásának a lehetőségei egy objektív stratégiai elemzés alapján szinte kizárhatók.
Ráadásul az összes katonai, stratégiai fölkészülés, a tervek, akár a közép és a hosszú távú tervek egy teljesen más szituációra épültek föl. Az amerikai társadalom tehát egyszerűen szembetalálta magát azzal, hogy sebezhető, a katonák elmondták, hogy alkalmatlan a jelenlegi stratégia, a jelenlegi fegyverzet, a jelenlegi intézményrendszer.
Az előadó hozzátette, természetesen minden szakma reagált a változásokra. A jogászok jelezték, hogy a nemzetközi rendszer ilyen formában az intézményrendszer nem működik, az államok szuverenitására felépített nemzetközi rendszer valószínűleg a múlté. Az Egyesült Államokban ez egy domináns vélemény. Az amerikai vezetésnek messzemenően és egyidejűleg figyelembe kell venni a társadalomnak az állapotát, amelyik kifejezetten védelmet követel, és figyelembe kell venni természetesen bizonyos gazdasági tényezőket is. Arról van szó, hogy az 1990 utáni remények is szertefoszlani látszanak, felmerült, hogy az Egyesült Államoknak ez a hegemón szerepe esetleg nem tölthető be. Ezzel kapcsolatban éppen az európai kritikák zavarják egyre jobban az amerikai vezetést, és természetesen figyelembe kell venni a katonáknak a jelzéseit is. Ilyen körülmények között kellett valamit tennie gyakorlatilag az Egyesült Államok vezetésének.
Az első lépés az afganisztáni operáció volt, ami egyébként hagyományos eszközökkel, nemzetközi politikai tekintetben egy kitűnően előkészített akció volt. ENSZ felhatalmazás történt, széles koalíció következett be. A NATO-t erre teljes egészében meg lehetett nyerni, és a NATO-n kívül az Egyesült Államok eddigi potenciális riválisait, vagy vele hűvös viszonyban lévő országokat is fel lehetett sorakoztatni, beleértve Oroszországot és Kínát is, sőt az arab országoknak, a muzulmán országoknak a döntő többségét is.
Most viszont, szögezte le az előadó, az Irakkal kapcsolatos akció esetében ez bonyolultabb, az Egyesült Államok közvéleményében, főleg politikai erőknek a véleményében következett be igazán változás (a tudományos elit máshogyan reagált). Az Egyesült Államok közvéleménye is sokkal megosztottabb, mint amilyennek azt sokan gondolják, az amerikai közvélemény-kutatások szerint a lakosságnak körülbelül 50%-a ENSZ felhatalmazás mellett tudja elképzelni ezt az akciót. Az Egyesült Államokat egyértelműen következetesen és hatékonyan egyetlen állam tudta támogatni: az Egyesült Királyság, ahol is egyébként a lakosságnak a többsége az ENSZ felhatalmazáshoz ragaszkodik és meglehetősen erőteljes kritikák fogalmazódnak meg, jó 70-80%-os fenntartások fejeződnek ki.
Nagyon érdekesek a reagálások a NATO országokon belül. Európában a francia-német tengely működik, erre épül fel ténylegesen az Európai Unió. Ennek ellenére nagyon nagy hiba, ha valaki azt mondja, hogy van egy amerikai – európai uniós megoszlása a világpolitika fő tényezőjének ez nem állja meg a helyét. Egyszerűen arról van szó, hogy maga az Európai Unió nagy mértékben meghasonult önmagával. Az ún. közös kül- és biztonságpolitika romokban van. Eddig sem volt könnyű értelmezni, de úgy tűnt, hogy talán egy fejlődő vonalról van szó, és előbb-utóbb sor kerül az áttörésre.
Balogh András leszögezte, itt egy kardinális kérdésről van szó. Az Európai Unió önálló állami entitássá kíván válni. Még csak opciók vannak arra a Konvent eddigi előterjesztésében, hogy ezt Európai Egyesült államoknak fogják hívni, vagy másnak. Tudomásul kellene venni, hogy a közös külpolitika volna ennek az egyik fundamentum. Három pillért fogadott el már Maastricht is.
Közismert, hogy bármennyire is föderatív berendezkedésű egy állami entitás, általában ugyanúgy, mint egykoron az Osztrák-Magyar Monarchiában a védelmet, a külügyeket és a pénzügyeket szokták közös kézbe helyezni. Ez az Európai Unióban nem történt meg, és éppen itt van a kritikus elem, a közös kül- és biztonságpolitika esetében. Amennyiben ebben nem sikerül előlépni, akkor természetesen az egész európai integrációnak a lefékeződése is nagyon könnyen elképzelhető.
Az előadó kijelentette erős túlzás az, amit sokan elmondtak Magyarországon is, hogy az Európai Unióval szembeni politizálást jelenti, hogyha az Egyesült Államok mellett sorakozik fel valaki. Az Európai Unión belül található az Egyesült Királyság, Spanyolország, Olaszország, Hollandia, és egy sor olyan ország, amely most még nem is különösképpen erősen nyilatkozott meg, de a vita kiéleződése során egyértelműen az angolszász álláspontot képviseli.
Egy sokkal régebbi nagyon erős francia álláspontról van szó, és valószínűleg egy teljesen más motivációjú német ellenkezésről. Ha Párizs és Berlin között ez a szoros együttműködés megroppan és esetleg egyikük a másik oldalra kerülne, akkor lehet, hogy az adott körülmények között a transzatlanti viszonyokat könnyebbé tenné, de az európai integráció óriási léket kapna. Tudomásul kell venni, hogy német-francia együttműködésen nyugszik az egész európai integráció. Ez itt tulajdonképpen a tét sok tekintetben, tehát Irak ilyen módon a nemzetközi kapcsolatok egészét érinti.
Az egész világ előtt nagy dilemma van a tekintetben, jelentette ki az előadó, hogy tulajdonképpen hogy foglaljon állást ebben a kérdésben. Van aki úgy teszi fel a kérdést, hogy most vagy az amerikaiakkal tart, vagy a nemzeti érdekeket képviseli, de ez nagyon apolitikus megközelítésnek. Rögtön fölmerül az a kérdés, hogy vajon a nemzeti érdekeket képviseli-e az, aki a világ legerősebb hatalmával szemben kíván állást foglalni, amely kapcsolatokra a továbbiakban is létérdeke, hogy elsősorban odafigyeljen.
A dél-amerikai reagálásokat végignézve elmondható, az amerikai országok egyeztetni próbálnak, és úgy érzik, hogy a fő kérdésük most az, hogy hogyan tudnak egyensúlyozni, az Egyesült Államok és Franciaország között. Egyszerűen ha lehet elkerülik a nyílt állásfoglalást. Az argentin sajtó, urugway-i sajtó stb. arról cikkezik, hogy előbb-utóbb valamit csinálni kell, mert nagyon nagy baj lesz belőle. Természetesen egy pillanatig nem lehet kétség, hogy végül hogy foglalnak állást, a többség valószínűleg rájön arra, hogy azért egy amerikai szolidaritás az, amely előbbre viszi az ő ügyüket. (Ez Venezuelára és Kubára valószínűleg nem fog vonatkozni.)
A Vatikán élesen azonnal és kapásból elítélte az amerikai „arrogáns és fals politikát” szószerint idézve a jelzőket. Valaha Adolf Hitlert, vagy Josip V. Sztálint sem ítélte el ilyen keményen. Ahol az állammal jóban van az egyház, mint Anglia esetében, a püspöki konferencia ott is nyilatkozott Irakról.
Mindenütt ugyanazok a viták folynak, mint amit jól ismerünk hazánkban, akinek nem tetszik elmondja, hogy semmi köze az egyháznak ehhez a kérdéshez, akinek meg tetszik úgy érzi hogy ez morális kötelessége. Figyelemre méltó, hogy az angol püspököknek a nyilatkozata próbál a közvélemény-kutatási eredmények és Tony Blair álláspontja között ingadozni. Így például elmondja, hogy a háború az „nagyon csúnya dolog” és morálisan mindig kétes, de hozzáteszi, hogy Iraknak egyértelműen az Egyesült Nemzetek határozatához kell alkalmazkodnia többek között a fegyverek felszámolásának a tekintetében. Szeretnék, ha lenne morális alternatívája a katonai akciónak, de hozzáteszik, hogy nem lehet alternatíva az inakció és a passzivitás.
Egy Népszabadság – online szavazás szerint arra a kérdésre hogy „Ön szerint melyik ország fenyegeti leginkább a világbékét?” ahol a világbéke fő fenyegetői között fel van sorolva Észak-Korea, India, Irak, Irán Kína Oroszország, Pakisztán, és kontrollcsoportként szerepel az Egyesült Államok is. Észak-Korea ezüstérmet szerzett 14 szavazattal és Irak is csak 13-at kapott, a többiek 1-2 szavazatot kaptak, viszont az Egyesült Államok 64-et. Ebből persze semmi nem következik…
Befejezésképpen Balogh András megjegyezte, talán bízni lehet abban, hogy a nyomás növekedése elősegíthet egy olyan megoldást, hogy háború nélkül egy elfogadható nemzetközi helyzet pozitív megoldásának irányába lehet erőfeszítéseket tenni. Kihangsúlyozta, akik úgy érzik, hogy nem a háború az egyetlen, a legszebb, a és morálisan leginkább igazolható megoldás, azok azért egy pillanatig nem gondolják azt, hogy Szaddam Husszein egy nemzeti hős, vagy az emberi jogok bajnoka lenne, aki fogékony az emberi értékek iránt. Ilyeneket még talán az iraki diplomaták sem mondanak.

Tálas Péter expozéjának kezdetén kijelentette, hogy ott folytatja, ahol Balogh András abbahagyta. Nagyon fontos azt a megjegyzés, hogy pszichológiáról van szó, legalábbis a társadalompszichológiai elem nagyon fontos tényező ebben. A kérdés alapvetően amerikai belpolitikai ügy. Az Egyesült Államok katonai hiperhatalom és szuperhatalom számos másik dimenzióban, gazdaságilag, biztomságpolitikai szempontból, politikai szempontból, stb. Evvel kapcsolatban kétség sem lehet afelől, hogy az Egyesült Államok egymaga képes megdönteni Szaddam Husszein politikai rendszerét. Itt azonban nem erről van csak szó, hanem nagyon sok kommunikációs elemről is. Megnyerni egy háborút ma azt is jelenti, hogy el kell adni a közvéleménynek. Az amerikai elnöknek kell ezt eladnia a közvéleménynek.
Amikor megválasztották az amerikai történelem legnépszerűtlenebb, leggyengébb elnökének tekinthető George W. Bush-t a népszerűsége a „béka feneke alatt” volt. Szeptember 11 után ebből az amerikai elnökből az amerikai történelem legnépszerűbb elnöke lett. A személyes elem az, ami George Busht gyakorlatilag, államférfivá emelte, a saját közvéleménye szemében.
A másik nagyon fontos kérdés, hogy azt gondolják, Irak most tűnt fel az amerikai külpolitika problémakörében. Már 2000 készültek olyan anyagok, többek között DG jegyzet, olyan fontos anyagok, ahol ténylegesen ki lett mondva, hogy Szaddam Husszeint bíróság elé kell állítani, számos ok miatt. Elsősorban azért, mert kellemetlen a környezetére, mert befejezetlen gyakorlatilag az Öböl-háború, és mert az amerikai geopolitikai érdekek azt kívánják, hogy a Közel-Keleten az ilyen típusú rendszereket át kell formálni. És ez a kommunikációs háborút, ami tavaly szeptembertől vált igazán fontossá, az európai közvélemény irányában az amerikaiak elvesztették. Az Irak elleni háborút be lehetett volna fejezni 1991-ben, el lehetett volna kezdeni 1998 nyarán, amikor Szaddám Husszein „fenékbe rúgta” az ENSZ ellenőreit, de borzasztó nehéz eladni a világnak ma, többek között azok miatt az okok miatt, amit Balogh András már említett.
Tálas Péter jelezte, Irak kapcsán csak a két szélső álláspontot szeretné megemlíteni, a pacifistákét, és a liberálisokét. Sok azt mondja, Szaddam Husszeint pedig meg kell dönteni, mert utolsó diktátor. Ez tulajdonképpen elfogadható, de azért nagy bravúrt kell végrehajtani, hogy ezt a nemzetközi jogba valahogy beillesszük. Egyrészt azért, mert az ENSZ-BT felhatalmazást eddig egyetlen diktátor megdöntésére sem adott.
Az előadó kijelentette ellene van a háborúnak, ha előbb megváltoztatnák a nemzetközi jogrendet, tehát kimondanák, hogy ezen túl a diktátorokat meg lehet buktatni. Ennek megfelelően alakítanánk át a nemzetközi viszonyokat és ezekhez következetesen ragaszkodnának.
A másik nagyon fontos dolog, a kulcskérdése az egész vitának, ami most folyik, az elsősorban az, hogy milyen lesz a világ, ami 1989 után elindult az egypólusúság felé. Az Amerikai Egyesült Államok csaknem minden dimenzióban előnnyel rendelkezik, bizonyos területeken olyan globális hatalom, amit az utóbbi időben hiperhatalomnak szoktunk nevezni. De ez nem jelenti azt, hogy katonai értelemben képes lenne mindent megoldani. Maguk az amerikai stratégák is azt mondják: legfeljebb két fronton tudnak háborúzni.
Amiről nem szoktunk beszélni, különösen a NATO-n belül nem, mert nagy botrány, hogy nem lehetett ezt az egészet lefedni azzal, hogy „közös értékeink vannak.” Az értékalapú politizálásra való hivatkozás a legnagyobb rákfenéje az utóbbi időszaknak. Nincs értékalapú politizálás, vagy legalábbis nagyon áttételesen van. Ennek megfelelően minden olyan dolog, ami arra vonatkozik, hogy a közös értékeink: ne tűrjük a diktátorokat, tulajdonképpen fenyegetést jelentenek az egész világra, egyre inkább toposzok. Amikor egyre inkább megkapargatjuk ezeket, akkor kiderül, hogy azért azt mondani, hogy az iraki rakétákkal, legyenek bár 1200 kilométerre hordók ezekkel a rakétákkal lehet-e fenyegetni az Egyesült Államokat, az igen nagy túlzás, szemben mondjuk Észak-Korea esetével. (A rakéták egyébként nem működnek, a Blix-jelentésben ma arról van szó, hogy a rakéták150 km-es hatósugarúak, esetleg néhány darab elmegy belőlük 180-200 km-re.)
Az amerikai politika egysége bomlott meg abban az értelemben, hogy nem hajlandók, Bush elnök nem hajlandó kimondani azt, hogy stratégiai érdekük fűződik az Öböl térségéhez és ennek megfelelően, sokkal fontosabb az amerikaiaknak az Öböl térsége, mint az hogy milyen nukleáris erőkkel is rendelkezik Észak-Korea.
Nagyon fontos, hogy a lehető legrosszabb időpontban érte a 2001 szeptember 11-ei terrortámadás az Amerikai Egyesült Államokat, olyan időpontban, amikor az amerikai vezetés gyakorlatilag „lubickolt” abban, hogy „mi vagyunk a világ császárai.”
És ezzel szemben ott áll Európa, amely érzékeli ezt az amerikai dominanciát. Nem ez az első vita Amerika és Európa között. Azt pontosan tudjuk, hogy Koszovó kapcsán, a délszláv válság kapcsán ugyanilyen kemény viták zajlottak, csak akkor még nem kerültek nyilvánosságra. Tehát Európa, miközben egyrészt úgy gondolja, hogy szeretne megszabadulni az amerikai biztonsági gyámkodástól, természetesen mindezt úgy szeretné, hogy közben Amerika garantálja a biztonságát, megpróbál valami önállót. Természetesen ez a közös kül- és biztonságpolitika önmagától se megy. Az önálló kül- és biztonságpolitika, az európai védelmi politika Amerika szemében akkor jó, ha ez bizonyos mértékben függő Amerikától.
A második kérdés, ami Irak kapcsán feltehető, hogy ez a háború fordulópontot hoz-e az amerikai és az európai viszonylatban, attól ugyanis, hogy február 17-én Robertson azt mondta, hogy megszületett a kompromisszum, és újra egység van, megvan a szolidaritás, még nem dőlt el semmi. Nem lehet újra a szőnyeg alá söpörni bizonyos kérdéseket.
Mi rejlik tulajdonképpen az amerikai – európai vita mögött? Azon kívül, hogy az egyik szeretne maradni meg menni, a másik meg szeretné kitolni a másikat, de megtartani is. Valószínűleg az rejlik leginkább Irak-kérdés mögött, hogy mi van akkor, ha Európa vezető hatalmainak mások a biztonságpolitikai prioritásai mint az Egyesült Államoknak. Azt százszor alá kell húzni, hogy valójában senki nem gondolja azt, hogy Szaddam Husszein rezsimje nem érett meg a bukásra. Itt a probléma sokkal inkább az, hogy vajon ez-e a Közel-Kelet első számú kérdése? Avagy a palesztin-izraeli viszony, vagy mondjuk azok a rezsimek, amelyek ugyan szövetségesei az Egyesült Államoknak, de mellette csöndesen támogatják a terroristákat: Szaúd-Arábia, Pakisztán. Vagy például az India-Pakisztán közti viszony, ahol ugyan most csönd van, de mégis, de két nukleáris hatalommal rendelkező állam áll egymással szemben Kasmír kérdésében.
Tehát miközben elismerik azt az európaiak, hogy Irak kétségtelenül biztonságpolitikai kihívás (és nem fenyegetés, ez nagyon fontos) kérdés vajon a legfontosabb-e.
Lényegében mindegy mit találnak a fegyverzetellenőrök. Nagyon sok államnak van vegyifegyvere, tömegpusztító fegyvere. Önmagában a tömegpusztító fegyver nem ok a háborúra. Ha ezzel egy állam fenyeget valakit, tegyük hozzá most fenyeget valakit, az már viszont az lehet.
Szaddam Husszein, megtámadta Iránt, megtámadta Kuvaitot, bevetett különböző tömegpusztító fegyvereket, de köztudott, hogy mondjuk az irak-iráni háborúban melyik oldalon állt az Egyesült Államok, vagy Európa. Ekkor Irak legnagyobb szövetségese a rossznyelvek szerint maga Rumsfeld volt, a hadügyminiszternek komoly szerepe volt abban, hogy tömegpusztító fegyverekhez jutott Irak.
Nem szabad úgy tenni, mintha ezek nagyon új dolgok lettek volna, még akkor is, ha ezt a közvélemény előtt csendesen elhallgatják.
Tálas Péter hozzáfűzte, borzasztó dolog leegyszerűsíteni az egész közel-keleti kérdést az olaj, a víz vagy a demográfiai kérdésekre. (Ezek általában a fő toposzok. ) Valószínűleg itt sokkal komplikáltabb dologról van szó, egy sokkal szélesebb keretbe tehető be. Ezt nagyjából úgy lehetne megfogalmazni, hogy az Egyesült Államoknak a jelenlegi helyzetben a különböző elemzések szerint 20-25 éve van, hogy olyanná alakítsa a világot, ami kedvező a számára. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenkit le akar bombázni, hanem olyan berendezkedésűre, amely az amerikai értékeknek, az amerikai társadalomnak kedvező. Ebbe beletartozik az olaj, beletartozik az, hogy már 2000-ben tudták, hogy Szaúd-Arábiát el kell hagyniuk, valahova máshova kell az Öböl térségébe költözni. Szeptember 11-e erre még rátett, beletartozik az a probléma amire Afganisztán ürügye kiváló ok, vagy alkalom volt, hogy a FÁK közép-ázsiai államaiban olyan pozíciókat építsen ki az Egyesült Államok (Moszkva jóváhagyásával) ami gyakorlatilag előnyt fog jelenteni, amennyiben beindul az iraki háború. –
Az előadó kijelentette ugyan szeretné ha el lehetne kerülni ezt a háborút, de jelezte azt is, hogy ez a háború már elkezdődött. Hónapok óta ott vannak a felderítők, és hosszú hónapok óta bombázzák az iraki állásokat, a vezetési pontokat, a repülési tilalom megszegése ürügyén. Ma már olyan hírek vannak, hogy különböző kommandók is bent vannak és, az elmúlt 12 hónapban közel 5 és fél millió különböző röplapot szórtak le. A háborús propagandának, illetve a háború előkészítésének ez egy nagyon fontos része.
Az érvelők túlnyomó többsége általában szapulják a francia politikát, Chiracra most nagyon rájár a rúd. Mindenki azt mondja, hogy nagyon könnyű a BT Amerikán kívüli tagjainak, mind Franciaország mind Oroszország komoly olajkitermelési koncessziókkal rendelkezik Irakban és félti ezeket az opcióit. Ez az egyik nagy tévedés. Nyilvánvaló, hogy az amerikai geostratégiai tervekben szerepel egy olyan tétel, hogy újfajta, Amerika számára kedvező olajvilágrendet kell kialakítani. Ehhez azonban nem feltétlenül kell háborút indítani. Ez nagyon fontos dolog. Ha ma megnézzük mi történik Törökország kapcsán akkor kiderül, ez az értékalapú politizálás, nos 30 milliárdot kapnak-e azért, hogy támogatják az Egyesült Államokat, vagy 26 milliárdot. Más eszközei is vannak az Egyesült Államoknak, de láthatóan ez a vezetés, nem azért mert George Bush háborús elnöknek deklarálta magát, szívesen részesíti előnyben ezt az opciót, a fegyveres megoldást. Ami miért zavarja Németországot és Franciaországot? Németország és Franciaország nem kizárólag az olajkérdés miatt ellenzi az akciót. Chiracot nem az bántja, hogy az Elf, a Total onnan most Irakból elkerülnek, mert az Elf és a Total majd meg fogja szerezni azokat az opciókat, mondjuk Szaúd-Arábiában, ami most még az amerikaiak kezén van, mert láthatóan az amerikaiaknak ki kell menniük onnan.
Önmagában természetesen igaz, hogy Németország és Franciaország – Nyugat-Európa egyébként – a legnagyobb kőolajfogyasztó. De sokkal inkább zavarja Németországot például, az a háborús következmény, ami mondjuk újabb egy iszlám fundamentalista előretörést jelent. Miért gondolja Bush elnök, hogy nagyon örülnek a franciák annak, hogy a Franciaországban élő muzulmánoknak „tele lesz a hócipőjük” az iraki háborúkapcsán, és ismét egy nagy terrorhullámnak nézhetünk elébe. A németországi törökök, kurdok, mind-mind olyan tényezők, amelyeket figyelembe kell venni. Németország esete ettől függetlenül egy kicsit más, a jelenlegi politikai vezetéssel sajnos a német társadalom utóbbi 40-50 éves szocializációja nem kompatíbilis. A németeket Hitler bukása után az amerikaiak demokratikus és pacifista társadalommá domesztikálták. Európai segédlettel mindent megtettek ennek érdekében. És most azt követeli Bush elnök, hogy „ugyan már fiúk, gyerünk harcolni!” Feltűnő, ha valaki nem látja azt a lassú fejlődést, amit Németország alkotmányjogilag tiltott háborúktól eljutott Koszovóban a bombázásoknak a támogatásáig – logisztikai támogatásáig, félreértés ne essék – hogy ez a nemzet komolyan kezdi venni azt, hogy nem akarnak háborút, mert így nevelték őket generációkon keresztül.
A magyar belpolitikai vitáról szólva az iraki ügy kapcsán Tálas Péter elmondta, szinte élvezettel figyeli azt az értelmetlen küzdelmet, amit kormány és ellenzék folytat a kérdés kapcsán: Szövetségesek vagyunk, hozott a NATO védelmi tervező bizottsága egy döntést, egy kötelező erejű döntést, és akkor elkezdenek azon gondolkodni, hogy ránk érvényes-e ez a kötelező erejű döntés. Törökország támogatásáról már akkor megszületett a döntés amikor eldöntötték részt vesznek az iraki akcióban. Úgy látszik a magyar parlament későn ébredve újra le akarja folytatni azt, amit ott már egyszer lefolytattak. Hónapokon keresztül ez okozta a NATO válságát, pontosabban a mostani krízist.
De, jelentette ki Tálas Péter, sokkal izgalmasabb az Európai Unió. Itt utalt a mai Világgazdaságban megjelent „Érvek Chirac mellett” című cikkére. Felhívta az új belépők azon adósságára a figyelmet, ami tulajdonképpen valamennyi belépő országnak az adóssága. Nincs társadalmi vita, és tulajdonképpen még szakmai vita sincs az unió politikai dimenzióinak az értékeléséről, hogy milyen legyen a magyar álláspont. Nincs felkészülve ez az ország olyan kérdésekre, amivel egyébként mindenki már régóta riogat, hogy amint bekerülünk az Unióba, bizonyos esetekben, ami egyenlőre a dél-amerikai országokat nem érinti, de minket nagyon erősen, hogy Európa és Amerika vitájában hol fogunk helyezkedni? És mikor hova és milyen alapon? Mert itt több opció van természetesen.
Ott is vannak olyan hangok, hogy tulajdonképpen ez nagyon örvendetes dolog, de végül is az Európai Unióba irányul a gazdasági tevékenységünk 80%-a és nem biztos, hogy éppen most bele kéne keresztbe tennünk a németeknek és a franciáknak. De abból a szempontból, hogyha kialakulna egy francia-német-lengyel „weimari összefogás” – az már nem lenne közömbös.
Magyarországra különösen jellemző ez a látványos politikai kiállás annak érdekében, hogy elnézzék nekünk azokat a politikai gikszereket, amiket a múlt nyáron, amikor egyébként ez a kormány hatalomra került – kritikákat kapott. Nem közismert, hogy Juhász Ferenc mikor odament, és be akart mutatkozni Lord Robertsonnak, azt mondta, hogy az első két mondat után legszivesebben kiment volna. Rögtön nekiszegezték ugyanis a kérdést: „Hogy is van, hogy ti nem teljesítetek semmit?”
Végig kellene gondolni, végig kéne vitatkozni és végül konszenzust kéne kialakítani a magyar kül- és biztonságpolitika néhány olyan kardinális területén. Úgy tűnik, hogy manapság ez csak elvben van meg, mert amikor Koszovó bombázása volt, akkor a Magyar Szocilaista Párt szidalmazta a kormányt, amikor éppen ellenzékben volt. És amikor éppen Törökország megsegítése volt a kérdés, akkor a FIDESZ próbált meg betenni a kormánynak.
Egy dolgot világosan kell látni, hívta fel a figyelmet az előadó: A különbség az a többi ország és Magyarország között, hogy amíg ők már jó ideje fociznak a pályán, mi edzés és cipő nélkül, a partvonalon állva próbáljuk meg bekiabálni, hogy hogyan kellene ott focizni. Ha másért nem, ezért várható volt Chiracnak ez a típusú megjegyzése, és nem mondom azt, hogy nem volt szokatlan, nem volt kínos és kellemetlen, de borzasztó rossz lenne, hogyha a francia különvéleményt ezek az országok lazán lesepernék, hogy „ugyan már!”
Az európai fejlődés szempontjából egy nagyon fontos fordulóponthoz érkeztünk el. Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy milyen Európát akarunk. Az opciók közül előbb-utóbb választani kell, és ezt jó lenne konszenzus alapján, mert akkor rendkívül kiszámíthatatlan lesz a magyar politika, és sokkal inkább tárgya lesz az európai és amerikai világpolitikának, mint alakítója.

Nyikos Attila hozzászólásának kezdetén utalt arra, hogy Teleki Pál orientalista, volt magyar miniszterelnök, 1924-ben a Népszövetségben részt vett a Moszul Bizottságban Irak és Törökország közötti határ kijelölésében. Fennmaradt a egy 1924-es térkép.
Felhívta rá a figyelmet, hogy Szaddám Husszein járt Magyarországon és lőtt egy vaddisznót a Lovasberényi Honvédelmi Minisztériumi Vadasparkban. Arábiai Lawrence-től felolvasott egy idézetet, mely arról szólt, hogy az írónak lelkiismeretfurdalása van az araboknak tett angol ígéretek nem teljesítését illetően az első világháború után. Ez a Sykes-Picot Egyezmény (1916) csak 1936-ban került nyilvánosságra.
Az USA megsérti az 1949-es Genfi Konvenciót, amikor a tálib harcosokat Guantanamon fogva tartja és nem hajlandó hadifoglyoknak tekinteni őket. A nemzetközi jog szerint, ha a háború után 1 évvel még fogságban vannak hadifoglyok, akkor azok rabnak tekinthetők. A Genfi Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyveiben a környezetkárosító hadviselés tilalmáról van szó. Az Egyesült Államok pedig uránium tartalmú lőszereket használ. Ez például olyan lehetetlen dolgot okoz, mint mellrák férfiaknál. Koszovóban is ezeket használták és felvetődik, mi lesz akkor, ha ezek az országok az unió tagjai lesznek, és innen élelmiszerek kerülhetnek be.
Az 1999-es Jugoszlávia elleni háborúban felmerült a beavatkozás jogossága. A nemzetközi jogra hivatkozva elvileg tilos más állam belügyeibe beavatkozni. Van viszont egy kivétel és ez a humanitárius krízishelyzet kérdése, és e kivétel alapján tekinthető jogszerűnek a beavatkozás. A civilizált világ szabályait, elveit még a belpolitikában sem lehet következmények nélkül megsérteni.
Az 1441-es ENSZ BT határozattal kapcsolatban az irakiak arra hivatkoztak, hogy ezt az USA megsértette. Ennek 10-es pontja azt mondja ki, hogyha egy ENSZ tagállam tudomására jut, hogy egy másik tömegpusztító fegyvereket fejleszt, rejteget akkor ezt haladéktalanul az UNMOVIT tudomására kell hoznia. Colin Powellék ezt nem az UNMOVIT-nak jelentették, hanem rögtön az ENSZ BT tudomására hozták. A fénymásolási ügy is tetézte ezt, a 12 ezer oldalas ENSZ jelentés anyagát érdekes módon a Pentagonban fénymásolták és ezt megtetézték azzal, hogy az ENSZ BT nem minden tagja kapta meg az egész anyagot. Némely tagok csak egy cenzúrázott szöveget kaptak meg.
Nyikos Attila felhívta a figyelmet a kettős mércére a térségben. Hiszen van egy olyan állam a térségben, amely atommal rendelkezik, rendelkezik a biológiai fegyverekkel történő támadás elhárítására és ugyanezekért a dolgokért az arab államokat pellengérre állítják. Felmerülhet az, hogy vajon nem-e a kitörni készülő háború jelenti majd az amerikai dominancia végét?
A ’80-as években Irak volt a legnyugatiasabb állam a térségben. Ez az infrastruktúra teljesen megsemmisült. A ’80-as években egy új elit került hatalomra, az „élelmiszert olajért” program keretében gazdagodtak meg és tökéletesen fittyet hánytak az ENSZ BT határozataira.

Copyright © RÉSZ © ELTE-ETTDK © Europa Varietas Alapítvány
© Minden jog fenntartva.

A RÉSZ engedélyével. Az Euroatlanti Esték Előadássorozat archívuma, video és hangfelvételei a RÉSZ tulajdonát képezik. Tilos az anyagok engedély nélküli teljes vagy részbeni felhasználása, beleértve a jelen weboldal anyagát is.