Nyugat-Balkán

Michael Schumacher január 3-án töltötte be 51. évét. A hétszeres Forma-1 világbajnok a 2013. december 29-i súlyos síbalesete óta kómában fekszik, de születésnapjáról nem feledkeznek meg a szarajevóiak.

Schumacher kétszer látogatott el a bosnyák fővárosba, 1996-ban és 1997-ben. A látogatás az UNESCO azon projektjének része volt, ami pénzt gyűjtött egy speciális kórházhoz azoknak a gyerekeknek, akik a boszniai főváros négyéves ostroma alatti bombázások és a taposóaknák áldozatává váltak. Ez a klinika kifejezetten amputációval küzdő gyermekeket kezelt, lehetővé téve számukra a végtagok műtéti pótlását és pszichológiai támogatást nyújtott. Az első boszniai látogatásra közvetlenül a háború után került sor, akkor találkozott a szarajevói kórházban a kilencéves Damir Vatrešsel, aki egy aknarobbanásban bal szemére megvakult és elvesztette az alkarját. Pedig Damir csak játszani akart. A házuk előtt labdázott 1995. augusztus 15-én is, amikor meglátott egy fémtárgyat, ami olyan volt, mint egy kisautó. Zsebre tette, hazament, megebédelt és a bejárati ajtónál kezdett el játszani a játékautóval. „Amikor egy kicsit keményebben megnyomtam, az felrobbant. Minden csupa vér volt. Szaladtam kinyitni az ajtót, hogy bemenjek, és rájöttem, hogy a kezem leszakadt a robbanásban”- emlékezett vissza már felnőttként.                           Damir Vatreš a világbajnokkal                

Számos műtétet hajtottak végre rajta, hogy megmentsék a látását, megtanult bal kézzel írni, a családja és nővérei bíztatására sportolni kezdett, teakwondo játékvezetői vizsgája van, hegyi kerékpáros. Keresztülkerékpározott az Igmanon, a Bjelašnicán a Trebevićen. „Emlékszem az első túrára a nagyapámmal. Odamentem a gyülekezőhelyre, és amikor az emberek megláttak, nagyon furcsán néztek, mintha azt mondták volna: na, ez biztosan elbukik a lejtőkön. De aztán ezt is megszoktam.” Máig büszkén emlékszik a találkozására Schumacherrel. „Az egy különleges történet. Képzelje el, amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy Shumival fogok találkozni! Persze, hogy nem hitték el. Készítettem neki egy rajzot, azt adtam ajándékba, ő pedig nekem egy felejthetetlen életet."

Schumachert 2014-ben a boszniai főváros díszpolgárává választotta, ezzel tisztelegve a háború gyermekáldozatainak nyújtott támogatásért. Damir Szarajevóban él, két gyermeke van, akik tudják, hogy mi történt vele, de mindent még nem mesélt el nekik. Mert nem könnyű megválaszolni azt a kérdést, hogy lehet valaki olyan rossz, hogy a gyerekeket bántsa.

Amikor ilyen történeteket olvasok, elszorul a szívem. Emlékszem, milyen szigorúan követeltük meg a gyerekektől, hogy tiszteletben kell tartani az aknákra figyelmeztető jelzéseket, hogy a háború után néhány évvel nem sétálhatnak csak úgy a nem aszfaltozott részeken. Mert ez nem játék. Erre tanították már az ovisokat is, akikhez rendszeresen jöttek egyetemisták és mutatták azokat a „játékokat”, amikhez soha nem szabad hozzányúlni, nem szabad felvenni, mutatták a robbanószereket, amikkel találkozhatnak akkor még szinte bárhol. Mert a felnőttek tudnak olyan gonoszak lenni, hogy bántsák a gyerekeket.  

foto: facebook, sarajevoradio.ba 

A jugoszláv légitársaság történetének két legjobb éve volt 1986 és 1987. Ők ezt nevezik “aranykornak”, ahogyan mi a Malév életében több szakaszt is annak hívtunk, közte például az 1980-as éveket is. 

1986-ban a JAT 3.862.373, 1987-ben rekordszámú 4.531.000 utast szállított, ebből kb. 40% volt a belföldi és a charter forgalom, 60% a külföldi és hosszútávú. Abban az évben déli szomszédunknál a JAT mellett üzemelt az Adria Airways és az Aviogenex charter légitársaság. A JAT volt a nemzeti fuvarozó, az Adria elsősorban Szlovéniára, Horvátországra és Boszniára koncentrált, a Croatia még tervbe sem volt véve.

A légitársaságnak harmincgépes flottája és 7333 alkalmazottja volt. 1985-ben kezdték meg átvenni az új Boeing B737-300 típusú gépeket. Ennek a repülőgépnek a JAT volt az első európai vásárlója. 1986 nyaráig négy darab érkezett, az év végéig még kettő, a többi a következő évben. Ezek közül a gépek közül három ma az Air Serbia flottájában repül. 

A harmincgépes flottában DC10-esek, DC9-30-asok, Boeing B737-200-as és 737-300-as gépek voltak. 1987-ben érkeztek az első turboprop ATR 42-300-asok. Az Adria MD82-essel, DC9-33-assal,  DC9-51-essel és Dash-7-essel repült és megrendelése volt az első Airbus A320-asra, ami 1989-ben állt forgalomba, az Aviogenex charter társaság Tu-134-esekkel és Boeing 727-esekkel repült, a B737-200-sok a következő évben kerültek a társasághoz.  

                         Aviogenex Tu-134-es            fotó: Peter Scharkowski 

A JAT a többi szocialista légitársasághoz hasonlóan jelentős promóciós és propaganda eszköz volt, az állam úgy vélte, hogy működése a szocialista társadalom sikerének bizonyítéka, ám a többiekhez hasonlóan messze nem volt valódi kereskedelmi társaság. A fő rendezőelv az volt, hogy minél több célállomáson mind nyugaton, mind keleten, megjelenjen a jugoszláv zászló. Az üzleti logikának, a kereskedelmi elveknek nem volt prioritásuk, azok nem voltak fontosak. Egyes vonalak a járatszám növelése érdekében hetente csak  egy járatot hajtottak végre, és mint tudjuk, egy járat nem járat, és voltak rendkívül logikátlan és veszteséges járatok is, például Belgrád-Eszék, Zágráb-Eszék, Szkopje-Ohrid, Pula-Rijeka, Split-Dubrovnik és mások. 

A társaság akkor rendkívül kedvező környezetben működött. Egyrészről volt egy 22 millió lakosú ország, aminek akkor jó kapcsolatai voltak mind a szocialista, mind a nyugati országokkal, és mivel mindkét irányba nyitott volt, a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb kapcsolat a JAT volt. Számos nyugati üzletember, politikus, diplomata nem tudott a vasfüggöny mögé utazni és fordítva, de tudtak utazni Jugoszláviába, és ezt ki is használták.A hosszútávú járatoknál jelentős konkurenciája volt, a Pan Am (New York-Zágráb hetente 4-szer), az Air Canada (Toronto-Zágráb hetente háromszor), az Air China (Peking-Belgrád egyszer) repült a JAT mellett, míg a Qantas (Sydney-Belgrade) egyedül. A JAT flottában négy darab szélestörzsű DC10-es repülőgép volt, kettő tulajdon, kettő lízingelt, ezekkel teljesítette Belgrádból, Zágrábból, Ljubljanaból és Dubrovnikból a tengerentúli járatokat. A legtöbb járat több állomásos volt, mint például a Belgrád-Dubai-Singapore-Melbourne-Sydney járat, vagy a Belgrád-Zágráb-New York-Chicago.   

A két hub, Belgrád és Zágráb szervezetlen volt, a csatlakozás tíz vagy több órát is igénybe vett, az utasokat gyakran a JAT szállodákban helyezték el, hogy megvárják a következő napi csatlakozást. E két város mellett voltak kisebb hubok, jellemzően a mai nyugat-balkáni országok fővárosai: Szarajevó, Ljubljana, Szkopje, vagy éppen Split, Dubrovnik.Ahogyan a hubok kialakítása sem volt rendszerszerű, úgy a menetrend sem. Volt olyan útvonal, ahol egyik nap két járat is üzemelt és volt nap, amikor egy sem. Belgrád-Ljubljana között napi öt járat volt, de kétszer hetente csak kettő. Pristinába péntekenként három járattal is el lehetett jutni, szombaton viszont eggyel sem. Az indulási idők is különbözőek voltak, ritka volt, hogy egy héten belül kétszer ugyanazon időpontban indult volna egy járat. Ez alól csak a csatlakozást kínáló járatok voltak kivételek, az elv az volt, hogy a hazai repülőterekről reggel 8-ig érkezzenek meg a járatok Belgrádba, és onnan késő este indultak vissza.  A JAT-nak 37 belföldi útvonala volt, heti 651 járattal. Az országban húsz repülőtér üzemelt, ebből tizenhatot használtak rendszeres forgalomban.  

A nemzetközi forgalom túlnyomórészt Belgrádból és Zágrábból zajlott. A nemzeti fuvarozónak 87 nemzetközi útvonala volt 28 közbülső leszállással, és négyet csak a code-share partner teljesített. Belgrádnak kétszer több nemzetközi útvonala volt, mint Zágrábnak, és Zágrábnak kétszer annyi, mint Ljubljananak, vagy Dubrovniknak. Heti 194 közvetlen járatot üzemeltettek, 19 külföldi légitársasággal 110 code-share szerződésük volt.  

                      Vršac oktatóbázis 

1986-ban a JAT-nak mezőgazdasági repülőgépes flottája is volt, Vršacban modern oktatóbázisa, ahol más társaságok személyzeteit is képezték. Saját szállodái voltak, de számos egyéb ingatlannal és egyéb vagyontárggyal rendelkezett. Az 1980-as években megszerzett eszközök nagy részét 2003 és 2010 között a csőd elkerülése érdekében eladták, de ezzel sem tudták megmenteni. 

A nyolcvanas évek második felében egyéb szolgáltatások is megjelentek. 1986-ban állították forgalomba az első kizárólag cargo repülőgépet, és ezzel az An-12-essel repültek menetrendszerűen Londonba és Münchenbe. Ugyanebben az évben JU1836/1837 járatszámmal indult meg a menetrendszerinti kamionszállítás Belgrád-Nis között. 

Az Express service az áruszállítás magasszintű szolgáltatását biztosította ajtótól-ajtóig. Az itt feladott küldeményeket rendkívül gondosan kezelték, és garantáltan eljuttatták 24 órán belül Jugoszláviában, 48 órán belül Európába, az Egyesült Államokba és Kanadába, és 60 órán belül Ausztráliába. 

                                  JAT iroda Chicagoban 

A JAT-nak húsz képviselete volt az országon belül,  64 kirendeltsége a világ 42 országában, 54 légitársaság járataira értékesített. Adriai Klubnak hívták a JAT business classt, és a jobb repülés alatti szolgáltatás, a repülőgép első részén lévő kényelmesebb ülések mellett elsőbbséget élveztek a külön jegykezelő pultoknál, és rendelkezésükre állt az ugyancsak 1986-ban a belgrádi repülőtéren megnyitott Adriatic Club Business Lounge.   

Szinte természetes, hogy volt saját turisztikai ügynöksége Airlift néven, és volt leányvállalata. Az Air Yugoslavia önálló IATA kóddal (YRG), hívójellel (Yugair) rendelkezett, de nem volt saját flottája, értékesítési és döntéshozatali autonómiája, különös tekintettel a útvonalakra és a frekvenciákra. Az Air Yugoslavia munkásjáratokat és chartereket teljesített főként Németországba. A JAT DC9-es gépeivel repültek Zágrábból Belgrád és Szkopje érintésével Düsseldorfba hetente ötször, Hamburgba és Stuttgartba hetente kétszer. 

1987-ben a JAT-nak 205 millió dollár, mai értéken kb. 440 millió dollár bevétele volt. A társaság a tíz legnagyobb között volt Európában. Ha összehasonlítjuk a mai helyzetet az akkori JAT-tal, az látható, hogy Zágrábba ma jóval több járat közlekedik, viszont Horvátország többi részén a helyzet majdnem ugyanaz, mint 1986-1987-ben. Az Adria Airways 2019 nyarán háromszor annyi járatot üzemeltetett Ljubljanába, mint a JAT 1986-ban, de a társaság szeptemberi csődje után a helyzet jelenleg kritikus. Azt lehet mondani, hogy Montenegró profitált a legtöbbet, a jelenlegi nemzeti fuvarozójának összehasonlíthatatlanul több járata van, mint a JAT-nak volt Podgoricából/Podgoricába. A JAT eltűnéséből nagyjából mindenki profitált, kivéve talán Belgrádot és Szarajevót. A nemzeti fuvarozók, az Air Serbia, a Croatia Airlines, az Adria Airways és a Montenegro Airlines 2018-ban együttesen 6,52 millió utast szállított, az utasok száma a régión belül 1986-hoz képest a négyszeresére nőtt. 

A JAT az „aranyévek” alatt rendkívül sikeres volt a súlyos hibái ellenére. Pazarló, átgondolatlan, logikátlan gazdálkodást folytattak, gyakran kockára tették a cég hírnevét váratlan járattörlésekkel. Ezzel együtt nagyon sok újítást vezettek be, a flotta modern és funkcionális volt, követte a trendeket, maximálisan kihasználták a piaci réseket és előnyöket. Összehasonlítva az akkori Austrian, Turkish, LOT és más légitársaságokkal, a JAT óriás volt, történelmi szerencséje esetén csak az ég lehetett volna a határ.

Forrás: T6

Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchia időszakáig (1878) a világkiállításokon az Oszmán Birodalom pavilonjaiban volt jelen. A Monarchiában kapott önálló pavilont. Négy kiállításon szerepelt: 1896-ban Budapesten, 1987-ben Brüsszelben, 1898-ban Bécsben és 1900-ban Párizsban.

1896-ban a honfoglalás ezredik évfordulójára rendezték Budapesten a milleneumi kiállítást. Az 55-ös számú bosnyák pavilon álmór stílusban épült, része volt egy ipari pavilon, egy erdészeti részleg, egy hagyományos bosnyák ház és egy kávézó. A kivitelezésben a legnagyobb szerepe Kosta Hörmannak, a szarajevói Nemzeti Múzeum igazgatójának volt. A hangsúlyt a berlini kongresszus óta a Monarchiához tartozó Bosznia-Hercegovinában az osztrák-magyar kormány által elért haladásra helyezték. Bemutatták az ország természeti kincseit, a gyógyvizeket, ipari termékeket, mutatván, hogy megkezdődött az iparosodás. Jelentős szerepet kaptak az új közigazgatás kulturális és oktatási tevékenységei, a létrehozott új iskolák. Az erdő pavilonban vadász és halász jeleneteket elevenítettek fel, a Vasúti Osztály igyekezett meggyőzni a látogatókat az ország gazdasági és turisztikai potenciáljáról. Különösen érdekes volt a kézműves műhely, a hagyományos bosnyák házak és a bosnyák kávézók. A pavilont Ferenc József császár is meglátogatta, majd valamivel később Sissi császárné, akit különösen a kézzel készített hímzések és szőnyegek, valamint bosnyák motívumokkal festett festmények érdekeltek. 1896. október 10-én a bosnyák pavilon vezetőit a császár személyesen jutalmazta meg.

Az 1897-es brüsszeli világkiállításon a bosnyák pavilon vezetője Heinrich Moser volt, aki II. Leopold belga uralkodótól dicséretet kapott, hogy a bosnyák pavilon egyike a legszebbeknek. A pavilonban Ferenc József császár mellszobra mellett régészeti leleteket, textilműhelyek termékeit, kézműves termékeket állítottak ki. Itt is volt hagyományos bosnyák ház, kávézó. A bosnyák pavilon bejáratánál mecsetet állítottak fel, a belső teret Szarajevó, Mostar, Pliva és a Neretva folyók tájai díszítették.

Ferenc József császár trónra lépésének ötvenedik évfordulóján, 1898-ban rendezték a jubileumi világkiállítást a császárvárosban. Bosznia-Hercegovinának két pavilonja volt, amit Joseph Urban tervezett. A pavilonok külsejét különböző stílusok jellemezték, a mamluk stílus dominált. A kormányzati pavilon bejáratát egy patkó alakú monumentális portál uralta, a másik inkább az iszlám vallási épületekre emlékeztetett. A pavilonok célja az volt, hogy bemutassák a Bosznia-Hercegovinában elért haladást, a természeti kincseket és szépségeket. A pavilonokban kézműves, mezőgazdasági, erdészeti, építőipari és oktatási kiállításokat rendeztek be.

Az 1900. évi párizsi világkiállítás célja az volt, hogy bemutassa a 19. században a művészetek, az építészet, a tudományok, a politika és a történelem területén elért eredményeket.  A kiállítás nagyszerű építészek és művészek alkotásait mutatta be Európából, a Közel-Keletről, Észak-Amerikából, de még a Távol-Keletről és Indokínából is. Volt pavilonja Sziámnak, Japánnak, Dél-Koreának és Indiának. Láthatták a Thomas Edison Villamospalotát is, amely több mint ötezer színes lámpával világította meg az összes többi épületet. Itt mutatták be az orosz matrjoska babát először a nagyközönségnek, a világkiállítás keretén belül itt rendeztek először Görögországon kívül olimpiát, először volt látható hangosfilm és lift is.

A Szajna partján, az osztrák és a magyar pavilon között állt a bosnyák pavilon, tanúsítva ezzel is Bosznia-Hercegovina különleges helyzetét a Monarchiában. A párizsi világkiállításon való megjelenés a legnagyobb osztrák-magyar projektek közé tartozik. A pavilon kurátora Heinrich Moser lett, tervezője az ismert szarajevói építész, a cseh származású Karl Panek. Vegyes adriai-iszlám-szláv stílusban épült, de tartalmazott szecessziós elemeket is, kígyóvonalakat, virágdíszeket, dinamikus motívumokat. Panek szándéka az volt, hogy az ország kulturális fejlődésének jellemző szakaszait jellemezze a pavilonnal. A épület "Bosznia története formájának szintézise" volt. Karl Panek a munkájáért elnyerte a Francia Oktatási és Képzőművészeti Minisztérium ezüstérmét.

A belső tervezési, művészeti munkákat a cseh Alfons Mucha és az osztrák Adolf Kaufmann készítették. Kaufmann készítette a szarajevói diorámát, Mucha egy nagy történelmi frízen, két allegorikus szobron, a pavilon éttermi menüjén és különféle dekorációs elemeken dolgozott. Három falon, kilenc szakaszban mutatta be a bosnyákok történetét az őskortól az osztrák-magyar időkig. Munkájukban mindketten hangsúlyozták a három vallás szerepét Boszniában.

A világkiállítás költsége óriási volt, a bevételek a 45 millió látogató ellenére sem fedezték a karbantartási költségek egytizedét sem, ezért hat hónap után a francia hatóságok úgy döntöttek, hogy bezárják a kiállítást. A műalkotásokat visszaadták a szerzőiknek, az összes épületet lebontották, az anyagokat újrahasznosították. Csak néhány fénykép, leírás és rajz maradt meg a bosnyák pavilonból, valamint Alphons Mucha szinte teljes alkotása.  

A bosnyák pavilon Párizsban számos díjjal jutalmazták: Kosta Hörmann aranyérmet, Alfons Mucha és Karl Panek ezüstérmet kapott.Ez volt az utolsó kiállítás, amelyen Bosznia-Hercegovina is részt vett, mivel a tartományt húsz évig kormányzó Kállay Benjámin halála után a Monarchia befejezte kulturális küldetését a „saját kis keletjén”.

Zenicán van egy művészcsoport, akik 3D modelleket készítenek. Jelenleg egy boszniai falu 3D modelljén és a fellelhető dokumentumok alapján a párizsi bosnyák pavilon elkészítésén dolgoznak.

Nem hiszem, hogy van olyan ünnepi asztal, ahonnan hiányzik a franciasaláta. Állagát tekintve valójában nem is lenne nevezhető salátának, de így rögzült a közbeszédben. Ha már így esett, legyen akkor saláta, de az biztos, hogy nem francia.  

Eredetileg sem hívták franciasalátának és nem is francia készítette. Kitalálója Lucien Olivier belga származású orosz séf volt, aki az 1860-as években a nagyon népszerű moszkvai Ermitázs éttermet vezette.   

                           A moszkvai Ermitázs étterem 

Orosz hússalátának, vagy Olivier salátának nevezték, ezen a néven ismerik ma is több európai országban. Rendkívül drága étel volt, többféle húst, rákot, fekete kaviárt, marhahúst és füstölt kacsát tartalmazott, összekeverve drága főtt és friss zöldségekkel, gyógynövényekkel, mindez leöntve egy titkos majonézszerű mártással, amit senki sem tudott lemásolni. Uborka és főtt tojásszeletek díszítették. A korabeli újságok lelkesen számoltak be a specialitásról, ami lenyűgözte egész Moszkvát. Különleges értékét adta, hogy Olivier mindig egyedül, maga készítette, senkinek nem mutatta meg a receptjét és az elkészítés módját. Féltékenyen őrizte a receptet, amit magával vitt a sírba.

                          Lucien Olivier és a moszkvai étterem 

Egy elmélet szerint az egyik séfje ellopta a receptet és a ma ismert változatban terjesztette szerte a világon. Idővel az összetevők változtak, volt, hogy elvettek belőle, volt, hogy hozzátettek attól függően, hogy bőségesebb időszak volt-e, vagy ínségesebb. Az októberi forradalmat és az orosz polgárháborút követő éhínség éveiben a legalapvetőbb összetevőket lecserélték megfizethetőbb és praktikusabb alapanyagokra. A mai orosz salátának nagyon kevés közös vonása van a még mindig titkos eredeti recepttel.Amint az látható, a recept az elmúlt több mint 150 évben rendkívül rugalmasan változott, ám a legtöbb orosz szakács egyetért abban, hogy sárgarépa hozzáadása ehhez a salátához megbocsáthatatlan bűn! Hasonlóképpen vélekednek a világ minden táján a szósz elkészítéséről, amihez nem szabad ipari majonézt használni, azt mindig külön kell elkészíteni tojásból, olajból, mustárból, citromból és más olyan összetevőkből, amelyek az egyes salátákat egyedi jellegűvé teszik.A világszerte "orosz", vagy "olivier" néven elterjedt saláta a legnépszerűbb a Balkánon és Lengyelországban, ahol kötelező karácsony estéjén és az újévben. Orosz salátának hívják Szerbiában, Macedóniában, Görögországban és Bulgáriában. Franciasalátának nevezik többek között a szlovákok és a horvátok. Romániában marhasalátának hívják a hozzáadott marhahús miatt, a cseheknél ez a krumplisaláta, de fogyasztják Spanyolországban, Dél-Amerikában, Pakisztánban, Afganisztánban, Mongóliában és Franciaországban is, ahol macedón salátának nevezik.

Miért ünneplik egyes ortodox egyházak – köztük a szerbiai is - a karácsonyt december 25-e helyett január 7-én? Miért használnak a vallási ünnepeknél néhol Gergely-naptárt, míg máshol - közte Szerbiában is - Julianus-naptárt? A Nyugat-Balkánon gyakran azt mondják, szerb karácsony, holott ahogyan arra egy interjúban Branko Simonović csillagász felhívta a figyelmet, ez nem pontos, mert ez egy ortodox ünnep. A szerb megnevezés a jugoszláv időkből maradt, amikor a horvát katolikusokhoz képest határozták így meg az ortodox ünnepet, ami persze nem kizárólag szerb.

A csillagász elmondta, hogy az év időtartama nem egész szám, az idő múlásával ezek a kis maradékok felhalmozódnak. A Föld a Napot nem pontosan 365 nap alatt kerüli meg, hanem 365,2422 nap alatt. Ez a körülbelül 5 óra 49 perces maradvány az idő múlásával felhalmozódik, ami az évszakok, ünnepnapok változását jelenti. Ezért került bevezetésre a szökőév, amivel négyévente (többnyire) ezt a különbséget nagyrészt megszüntetik, ám ilyen módon is marad egy kis különbség, ami idővel ugyancsak növekszik. A nyugati világ ezt úgy oldotta meg, hogy átváltott a Gergely-naptárra, ami ezeket a különbségeket a szökőévek beiktatásával küszöbölte ki, míg mások, mint a Szerb Pravoszláv Egyház is a Julianus-naptárt követik. 

                                                    Milutin Milanković

1923-ban a szerbek is ünnepelhették volna a karácsonyt december 25-én, de nem tették. A Szerb Ortodox Egyháznak korábban is voltak ötletei a Julianus-naptár megreformálására, a legjelentősebb volt a Trpković-Milanković naptárreform. Maksim Trpković javaslatát Milutin Milanković szerb tudós fejlesztette tovább. A Trpković-Milanković naptár szerint az ie.45-ben létrehozott Julianus-naptár minden 128 évben késik egy napot, ezért ahhoz a naptárhoz hozzáadnak 13 napot. E szerint a naptár szerint minden hónap 30 napos, kivéve februárt, ami 28, a szökőévben 29 napos. A reformerek azt állították, hogy ez a naptár pontosabb a Gergely-naptárnál is, ami minden 3,28 évben késik egy napot. IV. Meletiosz pátriárka 1923-ban a keresztény egyházak naptáraitól való nagy eltérés miatt szükségesnek találta az új időszámítás bevezetését, az ő kérésére mutatta be Milanković Konstantinápolyban az új kalendáriumot az Összpravoszlávok kongresszusán. Az azévi naptár pontosan megegyezett a Gergely-naptárral, és Milanković szerint a távoli jövőben kiküszöböli a Gergely-naptár hátrányait is. Ma is állítják csillagászok, hogy Milutin Milanković készítette a világ legpontosabb naptárát, ami korrigálja a létező naptárak hibáit és hiányát, és ami a legközelebb áll az abszolút pontoshoz. A Julianus-naptár 128 évente egy napot veszít, a Gergely-naptár 3300 évenként. Milanković naptára csak több mint 43 000 év elteltével veszíti el egy napot. Ám hiába a legpontosabb, a bevezetése még várat magára.

Az előterjesztett javaslat szerinti új naptárat 1923-ban hivatalosan elfogadták, de egyetemlegesen soha nem vezették be, a benyújtó szerb egyháznál sem. A Szerb Pravoszláv Egyház egy olyan időpontra vár, "amikor a megreformált naptárt elfogadják és alkalmazzák az összes többi ortodox egyháznál is". Ez a várakozás még ma is tart. Az új naptárt azonnal elfogadta Görögország, Bulgária, Románia, az alexandriai, konstantinápolyi és antiochiai patriarchátus, később Ciprus és még sokan mások.

A Julianus-naptár készítője Julius Caesar kezdeményezésére Szoszigenész egyiptomi csillagász. Caesar e naptárat hivatalosan ie. 45-ben vezette be. 365 napos évvel számoltak, melyhez minden negyedik esztendőben egy szökőnapot kapcsoltak. Ez azt jelenti, hogy az átlagos évet 365 és ¼ napban határozták meg, ami nagyjából meg is felelt a valóságnak, a valódi napév ettől mindössze 11 perccel tért el, ami egy-egy alkalommal elhanyagolható különbség, évszázadok alatt viszont a késés több napra duzzadt. Az eltolódásnak főként az egyházi ünnepek kapcsán volt jelentősége, hiszen azokat a nevezetes nap- és holdállások nyomán határozták meg. A 16. századra kialakuló tíz napos eltérés már jelentős volt.

A Gergely-naptárt először Aloysius Lilius calabriai orvos, csillagász, filozófus javasolta, 1582-ben pedig XIII. Gergely pápa hirdette ki. A Gergely-naptár annyiban módosított Szoszigenész rendszerén, hogy a kerek százas évek közül csupán a négyszázzal oszthatókat hagyta meg szökőévnek, így mindig sikerült behozni azt a késést, ami egy évszázad alatt felhalmozódott. A pápa által kihirdetett bulla másik fontos rendelkezése a naptár korrekciója volt: XIII. Gergely kalendáriumában 1582. október 4-ét rögtön 15-e követte, így „eltűntek” a Caesar kora óta felhalmozódott felesleges napok.

A Gergely-naptár bevezetése óta a Julianus-naptár polgári használata háttérbe szorult, de egyes országok csak a 20. században hagyták el, mint például Szíria 1924-ben, vagy éppen Románia 1926-ban. Oroszoroszágban a cári időkben a Julianus-naptár polgári és egyházi is volt, 1917 után a szovjet állam áttért a Gergely-naptár használatára, az orosz ortodox egyház azonban megmaradt a Julianus-naptár használata mellett, ahogyan nem változtatott egyebek mellett Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró sem. Ezekben az országokban január 7-én ünneplik az ortodox karácsonyt.  

Bosznia-Hercegovina is azok közé az országok közé tartozik, akik az áprilisban az Egyesült Államokkal kötött megállapodás szerint visszafogadják az Iszlám Állam hadseregében harcoló állampolgáraikat és családtagjaikat. December 19-én érkezett meg egy csoport Szarajevóba: hat nő, tizenkét gyerek és hét férfi. A harcosok valamennyien a vahabista Nusret Imamović csoportjának tagjai, akik öt éve harcoltak Szíriában és Irakban. Az utolsó hónapokat valamennyien Szíria kurdok által ellenőrzött területén töltötték táborokban, börtönben. Köztük van Jasmin Kešerović, aki nyílt video üzenetben az Iszlám Állam nevében gyilkosságokra szólított fel az Egyesült Államok és nyugat-európai országok területén és a hitetlenek ellen Bosznia-Hercegovinában. 

A férfiakat a repülőtéren azonnal letartóztatták és átadták az ügyészségnek, ahol eljárást indítottak ellenük terrorista csoport szervezésének, idegen félkatonai szervezet illegális megalakításának és csatlakozásának, valamint a terrorizmus bűncselekményének vádjával. A nőket és a gyerekeket befogadó állomásra vitték. 

Szakemberek, köztük a szarajevói egyetem kriminalisztikai, kriminológiai és biztonságpolitikai tanszékének professzorai arra hívják fel a figyelmet, hogy a külföldi háborúkból visszatérők befogadása komoly biztonsági kihívás egy Boszniánál fejlettebb ország számára is. "Teljesen őszinte leszek. Társadalmunk jelenleg nem áll készen a minőségi újraszocializációra. Nem várhatunk jó eredményeket a büntetőjogi szankciók végrehajtásáért felelős intézményektől, mivel ezek nehéz körülmények között működnek”- mondta a szarajevói egyetem dékánja. Nedžad Korajlić.

A terrorizmussal gyanúsított szélsőségesek befogadása összetett folyamat, a boszniai biztonsági szolgálatok rendelkeznek mindazokkal a képességekkel, hogy ennek a kihívásnak megfeleljenek, de jelentős hiány van a megfelelő szakképesítéssel rendelkezőkből. A börtönökben jórészt egyetlen pszichológus és pedagógus dolgozik, de a terrorizmusért elítéltekhez kriminalisztikai, szociológiai és pszichológiai szakemberek csoportjának közös munkája lenne szükséges. Nehéz megjósolni, hogy egy ember hogyan fog viselkedni a börtönbüntetés letelte után, megváltoztatható-e az elítélt terrorista meggyőződése a sokéves börtönbüntetés alatt. Éppen a szakemberhiány, az anyagi és egyéb korlátozottságok miatt nincs ok az optimizmusra. A börtönbüntetés önmagában nem elegendő a fogoly viselkedésének megváltoztatásához, de ezen a területen még a viszonylag kevés kutatás alapján nem lehet biztosan meghatározni a fogvatartott viselkedését a büntetés végrehajtása után. Különösen nehéz akkor, amikor az esetnek vallási töltete is van, amikor valaki „szent célok” érdekében cselekszik. A vallási befolyásolás áldozataitól, akik ilyen szélsőségesen viselkednek, nehéz elvárni jelentős változásokat. Ők saját szempontjuk szerint azok, akik megmentik és felszabadítják népüket az „erkölcstelen és 'kapzsi” Nyugattól, akik igyekeznek elvenni életmódjukat és értékeiket, hogy rájuk erőltessék a sajátjukat. 

A december 19-én a szarajevói repülőtéren letartóztatott hét deportált esetében a bíróság egyhónapos szabadságvesztést szabott ki elutasítva a védőügyvédek kérését a házi őrizetről. Az indoklásban szerepel a szökés, elrejtőzés, a bizonyítékok megsemmisítésének vagy megmásításának, a tanúk befolyásolásának, a bűncselekmény megismétlődésének, a polgárok és a vagyon biztonsága veszélyeztetésének lehetősége. Mindegyikőjükről pszichiátriai értékelést kell készíteni a radikalizálódás mértékének meghatározására.   

Információk szerint még 256 főt, önkéntes harcosokat, nőket, gyerekeket fognak Szíriából Boszniába deportálni.

Sokat írtak már róla, de ez nem jelenti azt, hogy mindent tudunk is Teslaról. Rejtélyes és egyedülálló, virginiai életrajzírója szerint igazi showman, néha elbűvölő társasági ember, máskor visszahúzódó. Volt, hogy nagy energiával és lelkesedéssel alkotott, amit súlyos depressziós időszakok követtek. Sokan őrültnek tartották. 

Az 1856-ban Horvátországban született Tesla már gyerekkorában megmutatta kivételes képességeit. Korlátlanul tudott észben tartani egész könyveket és logaritmus táblázatokat, elsajátítani idegen nyelveket. Kétségtelen, hogy fejében egy „aranybánya” volt.

Az egész életét végigkísérő kényszeres viselkedés uralta a mindennapjait. A hármas szám megszállottja volt. Vacsorához 18 szalvétát rakott fel, mivel a szám osztható hárommal. Amikor szállodában lakott, ragaszkodott hozzá, hogy a szobaszám hárommal osztható legyen, és kifejezetten kérte, hogy minden reggel készítsenek be 18 darab törülközőt. Egyes írások szerint pontosan meghatározta az ételek tömegét és kiszámolta az emésztésükhöz szükséges mozgásmennyiséget. Kerek tárgyak iránti fóbiája volt, ezért nem tartózkodott ilyen fülbevalót viselő nők társaságában. Szemmel látható problémái családi örökség, apja és bátyja is a skizofrénia jegyeit mutatták. Apja ismert volt arról, hogy hevesen és erőszakosan beszélt magában különféle személyeket utánozva, testvére pedig gyakori és súlyos hallucinációktól szenvedett. Állítólag Tesla maga is szenvedett hallucinációktól, amik azonban az ő esetében hozzájárultak tudományos sikereihez, újabb és újabb felfedezésekre inspirálták.. Úgy mondják, a váltóáramú motor ötletét nyilvánvalóan a fény és a láng hallucinációja ihlette. Az őrület őrületében beszélgetni kezdett a galambokkal, azt állítva, hogy egyikük "képes szeretni, mint egy ember". Ez a galamb a kezében halt meg.

Nagyobb volt a szíve, mint az esze. 1884-ben érkezett az Egyesült Államokba néhány centtel és egy Edisonhoz szóló ajánlólevéllel a zsebében. Később mesélte el, hogy ígért neki Edison 50 ezer dollárt, ha jobb találmányt tud létrehozni, mint a meglévő egyenáramú generátorok, amit ő örömmel fogadott, a "kihívás elfogadva!" felkiáltással, majd miután elkészült vele, Edison viccnek minősítette az ajánlatot, mire Tesla otthagyta őt, és újra üres zsebbel találta magát. Edison riválisát, George Westinghouse-t lenyűgözte Tesla váltakozó áramú rendszere, és akkoriban egy egész vagyont, 60 ezer dollárt kínált érte, amiről a feltaláló önzetlenül lemondott, miután Westinghouse-t egy nagyon költséges, akár csőddel is fenyegető jogi procedúra fenyegette, amit Edison indított ellene.  Guglielmo Marconi a nagyfeszültségű rádiójelek továbbítására képes Tesla tekercset orozta el tőle és jelentette be, hogy ő a rádió feltalálója.  

1899 nyarán Colorado Springsben ült a laboratóriumában, szokatlan ritmikus jeleket hallott. Amikor először észlelt rádiójeleket az űrből, meg volt győződve róla, hogy azok a Vénuszról vagy a Marsról érkező kapcsolatfelvevő kommunikációs kísérletek.

Szerette volna a világ minden táján óriási tornyok sorozatával ingyen szállítani a villamos energiát, amihez persze nem talált támogató befektetőket, ettől ismét depressziós lett és úgy érezte, hogy az élette szétesett. Volt elképzelése olyan fegyver kifejlesztéséről, ami elriasztja az országokat az egymás elleni újbóli támadásoktól. Egy olyan jövőt vizionált, ahol minden munka automatizált, a gyárakat robotok üzemeltetik, az autókat robotok vezetik. Bejelentette a mobiltelefonok és az internet megjelenését. És ha körülnézünk, azt látjuk, hogy látomásai sorra megvalósultak.

Energiájának egy részét aszketikus, aszexuális és visszahúzódó életmódjából merítette, zsenialitásának élességét idős korában is megőrizte. A hogyanról egy 1933-ban, 77 éves korában adott interjúban beszélt:  

„Testi és elmeállapotunk idős korban tanúbizonyságot tesz arról, hogy miként töltöttük a fiatalkorunkat. Mai erőm és vitalitásom titka abban rejlik, hogy fiatalemberként éltem az életemet”- mondta. Már gyerekként nagy célokat tűzött ki maga elé, és tudta, hogy csak más szenvedélyek visszaszorításával tudja álmait megvalósítani és dolgozni még öregkorában is. Ez szigorú fegyelmet követel. "Nem akarok pihenést és a kemény munka beszüntetését. Ha az emberek a temperamentumuknak megfelelően választanának munkát, mérhetetlenül nagyobb lenne a boldogság a földön” – vélte.

„Sokan szomorúak és depressziósak a rövid élet miatt. Az élet túl rövid, nem élhetünk elég hosszú ideig ahhoz, hogy befejezzük vállalkozásunkat. Az emberek tetteikkel előkészítik az utat korai halálukhoz. Mindenekelőtt túl sokat eszünk, de ezt már sokszor hallottuk. Nem megfelelő ételt eszünk, és rossz folyadékot iszunk. A legnagyobb károkat a túlzás és a testmozgás hiánya okozza, ami mérgező állapotot okoz a testben, és lehetetlenné teszi a felhalmozódott méreg eltávolítását” –mondta. Ő maga csak vizet és tejet ivott és rendszeres feljegyzést készített a gyomra állapotáról. Naponta kétszer evett és kerülte a savasító ételeket. „A legtöbb ember túl sok hüvelyest eszik, amelyek húgysavat tartalmaznak. Bár a hal jó az agy számára, nagyon magas savreakciót vált ki a magas foszformennyiség miatt. A savasság a szervezet a legnagyobb ellensége idős korban.""Szinte teljes mértékben kerülöm a húst. Meg vagyok győződve arról, hogy a kávé, tea és cigaretta kevesebb, mint egy évszázad alatt ki fog menni a divatból, az alkohol azonban továbbra is használatban marad"- jósolta.

Teslát úgy is ismerték,mint a testmozgás lelkes támogatóját. „Hiszem, hogy sokat kell mozogni. Én nyolc-tíz mérföldet gyalogolok naponta, soha nem veszek taxit vagy más közlekedési eszközt, ha van időm. A lábamat használom. Ezen kívül minden nap úszok, mert nagyon fontosnak tartom, és hideg vízzel zuhanyozok.”

Rendszeresen jógázott, szigorú napirendje volt, és nagyon keveset aludt, szinte alig. „Alvás? Ritka, hogy alszok. Olyan családból jövök, ahol hosszú életűek és arról ismertek, hogy nem sokat aludtak. Remélem, elérem az őseim rekordját, és legalább 100 évig fogok élni. A nem alvásom nem aggaszt. Néha alszok egy-egy órát. Időnként, néhány havonta 4-5 órát is. Amikor felébredek, teljesen fel vagyok töltődve energiával, mint egy akkumulátor. Egy ilyen éjszaka után semmi sem állíthat meg. Nem kétséges, hogy az álom megújító, az élet adója, hogy növeli az energiát. Másrészt nem hiszem, hogy az egészséghez szükség van rá, különösen, ha általában valaki alszik egy kicsit"- magyarázta.  

1943-ban magányosan halt meg szegénységben és elszigetelten, ami szomorú vég a modern idők egyik kivételes feltalálójának. Mert nem elég egy ötlet vagy találmány, a megfelelő emberekkel való kapcsolat és a társadalmilag elfogadott befogadás is szükséges a sikerhez. Akárhogy is, különcségével, szélsőségességével, depressziójával, zsenialitásával Nikola Tesla az emberiség vitathatatlanul legnagyobbjai közé került. Soha nem fogjuk tudni megfejteni teljesen. Amikor mai életünket nézzük, Tesla valójában minden nap körülöttünk van.

Foto: profimedia

Aleksandar Vučić szerb elnök kezdeményezésére alakul a Nyugat-Balkánon a „mini Schengen”, a résztvevő országok közötti együttműködés az Európai Unió „négy szabadságának” - a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgása – elve alapján. Persze, ahogyan az lenni szokott, nem megy zökkenők nélkül, Koszovó addig nem vesz részt, amíg Szerbia nem ismeri el, míg Albánia kijelentette, hogy Koszovó nélkül nincs együttműködés.  

Edi Rama Albánia, Aleksandar Vučić Szerbia és Zoran Zaev Észak-Macedónia államfője

A kezdeményezés irányította rá a figyelmet egy 65 évvel ezelőtti együttműködésre, a Balkán-paktumra. Miután Jugoszlávia és a Szovjetunió között 1948-ban megszakadt a diplomáciai kapcsolat, nem volt teljesen alaptalan feltételezés egy szovjet támadás Jugoszlávia ellen. Király Béla, aki 1950-51-ben a magyar Katonai Akadémia parancsnoka volt, az archívumokban fellelhető dokumentumok szerint azt állította, hogy elő volt készítve a támadás, amiben részt vett volna Csehszlovákia és Lengyelország, és a terv Belgrád elfoglalása volt. Az újabb kutatások azonban vitatják ezt az állítást, ugyanakkor Tito életrajzírója Vladimir Dedijer az „Az újabb adalékok Joszip Broz Tito életrajzához” című könyvében írt erről. A könyvben elmesél egy senki által meg nem erősített történetet is, miszerint Zsukov marsall 1957. évi jugoszláviai látogatásakor a vacsora után beszélt Sztálin Jugoszlávia elleni támadási tervéről.

Ez a támadási vélelem hozta magával, hogy egy kommunista ország együttműködést és segítséget kért attól a Nyugattól, melynek egyes országaival, Olaszországgal és Görögországgal, közvetlen vitában állt. Joszip Broz Tito 1950. december 25-én adott interjújában kért először fegyvert a Nyugattól. Truman elnök ugyancsak 1950. decemberben terjesztett az amerikai kongresszus elé egy törvényjavaslatot a Jugoszláviának nyújtandó gyors katonai segítségről. Egy hónappal később Jugoszlávia az ilyen irányú kérést Nagy-Britanniának és Franciaországnak is elküldte. 

Eisenhower tábornok, a NATO főparancsnoka 1951. július 10-én találkozott először a jugoszláv vezérkar parancsnokával, Koča Popovićcsal. Egyes vélemények szerint Eisenhower volt Jugoszlávia jövőbeli szerepének tervezője. Arra ösztönözte saját kormányát és a szövetségeseket is, hogy tegyenek további lépéseket, aminek eredményeként 1951. október 15-én Jugoszlávia és az Egyesült Államok aláírta a katonai együttműködési szerződést. Az ideológiai különbözőségek ellenére a két fél megállapodott Szlovénia és Macedónia védelmi terveiről, az amerikaiak Jugoszlávia, Görögország és Törökország szoros együttműködését szorgalmazták. 1957-ig, amikor Jugoszlávia felmondta ezt a szerződést, az ígért 15 milliárd dolláros támogatás 93%-a megérkezett. A jugoszláv hadsereg akkor az atombombán kívül mindent kapott, amit az amerikai hadsereg használt: repülőgépeket, radarokat, helikoptereket, 200 db M4-Sherman, és a legújabb M-47 Patton tankot. 

Jugoszlávia szakítása a keleti országokkal, annak határozott ígérete, hogy élesen ellenzi a keleti táborba való újrabeilleszkedést, és a nyugati katonai segítség azt eredményezte, hogy a negyedik katonai hatalom lett Európában. A jugoszláv légitársaság, a JAT növelte polgári repülőgépes flottáját, és virágzott a hadiipar. A nyugati katonai tervekben jelentős szerepet szántak Jugoszláviának Görögország védelmében, ami miatt a görögöknek nyomást kellett gyakorolniuk a szövetségesekre, hogy kisebbítsék a jugoszláv szerepet a görög polgárháborúban. 

1952-ben Görögországot és Törökországot felvették a NATO-ba, ezzel Jugoszláviának is új lehetősége nyílt az együttműködés kiterjesztésére a katonai szervezettel. A történetbe ismét bekapcsolódott Eisenhower tábornok, akkor már szenátor, és indítványozta, hogy Jugoszlávia Görögországgal, Törökországgal, Spanyolországgal és Portugáliával együtt az észak-atlanti katonai szövetség része legyen. Azzal indokolta, hogy a NATO által létrehozott „déli szárnyból” hiányoznak ezek az országok, felvételük elzárná a Szovjetunió hozzáférését a Földközi-tengerhez.

Tito elutasította, hogy belépjen a NATO-ba, ő inkább az Európai Védelmi Közösség, és a tervezett Európai Közösség iránt érdeklődött, de kihasználta a lehetőséget és kifejezte érdeklődését a görögök által javasolt Jugoszlávia-Görögország-Törökország védelmi szövetségéről szóló háromoldalú egyezség iránt. Brit kezdeményezésre 1953. februárban Ankarában a három ország barátsági megállapodást kötött, amely előírta a katonai egyeztetést. Tito úgy vélte, ha a balkáni föderáció nem sikerült, a balkáni paktum sikerülni fog.1954. júniusban a három ország úgy döntött, hogy a szerződést katonai-védelmi szövetséggé alakítja, az ankarai szerződésből törlik a NATO csatlakozást.

A szerződés tartalmát a jugoszláv fél és a NATO kérésére az utolsó pillanatban is módosították. A jugoszlávok azt akarták, hogy a paktumot aláíró felek katonai részvétele automatikusan megtörténjen a szövetséghez csatlakozó országok bármelyike elleni támadás esetén, amit a NATO több okból is ellenzett. A legjelentősebb indok annak a veszélye volt, hogy a NATO konfliktusba kerül a Szovjetunióval egy esetleges Jugoszlávia elleni támadás miatt. A másik ok, hogy Jugoszlávia és a NATO-tag Olaszország Trieszt miatti esetleges konfliktusa viszályhoz vezetne a szervezet tagországai között, amennyiben ennek az elvnek kapcsán Görögország és Törökország automatikusan bekapcsolódna. A NATO-n belüli vita azzal zárult, hogy a tagok különleges szövetségeket hozhatnak létre. Ezekkel a módosításokkal 1954. augusztusban Bledben aláírták a húsz évre szóló Balkán-paktumot, a „politikai együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról kötött szövetségi szerződést.” 

Jugoszlávia szempontjából a paktum jelentős volt, nagy diplomáciai siker a regionális szövetség létrehozása, számos előnnyel, de nem kevés hátránnyal is. Aláírása kétségtelenül Tito és Jugoszlávia további nemzetközi megerősödéséhez vezetett, ugyanakkor a kommunista elvek szerint vezetett országban az ellenséggel való együttmûködés, a segélyek elfogadása nem illett bele a kommunista párt ideológiájába. Elég nehéz volt megmagyarázni, hogy fegyvert és gazdasági segélyeket fogadnak el attól a hatalomtól, amellyel szemben elszánt propagandát folytatnak. Az együttmûködésre való hajlandóság nem volt azonos a három résztvevőnél. A görög–jugoszláv célok és elképzelések sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint a jugoszláv–török, nem beszélve a görög–törökről. 

A Jugoszlávia és Olaszország között Trieszt miatt fennálló vita elsimítására az Egyesült Államok azt javasolta, hogy Olaszországot is vonják be a szövetségbe, ezt azonban Görögország ellenezte, mert úgy vélte, ezzel csökkenne a jelentősége, a regionális szövetség fontossága. 

A Balkán-paktumot 1955-ben ratifikálták, amikor a Szovjetunió Sztálin halála után már megtette az első lépéseket a két ország közötti helyzet normalizálására a kapcsolat javítása érdekében. Még ugyanabban az évben Görögország és Törökország vitába keveredett Ciprus jövőjét illetően. A vita drámai fordulatot vett, miután Solunban bombát dobtak a török konzulátusra. Ezt az Isztambulban és Izmirben élő görög kisebbség ellen elkövetett erőszakos cselekmények előzték meg, ami a görögök tömeges kivándorlásához vezetett. A kialakult helyzet a Balkán-paktumban foglalt együttműködés végét jelentette, Görögországot és Törökországot a feszült viszony pedig időről időre, 1967-ben és 1974-ben, a háború szélére sodorta.

Egy ország fejlettségének egyik fontos mutatója az autópálya hálózata. A nyugat-balkáni régió országaiban jelentős különbségek vannak az autópálya lefedettséget illetően.

Magasan vezet Horvátország, ahol több mint 1300 kilométernyi autópálya van, míg Montenegró még az első kilométer átadása előtt van.  A horvát autópályák különbözőek, van 60 kilométernyi, ami kétszer egysávos, 20 kilométernyi kétszer háromsávos, a többi kétszer kétsávos. A legintenzívebb építési időszak 2000-2010 között volt.

Szerbiának jelenleg 962 kilométernyi autópályája van, és aláírt szerződése 112 kilométernyi út, az ún. Morva folyosó megépítéséről. Megkezdődött a Belgrád – Szarajevó és a Ruma – Šabac autópálya építése, valamint aláírták a szerződést az autópálya meghosszabbításáról Ništől Pristináig.

A Közigazgatási Minisztérium 2018-as adatai szerint Szlovénia 692 kilométernyi autópályával rendelkezik. Jugoszlávia felbomlásakor az ország területén kevesebb mint 200 kilométernyi autópálya volt. 1994 óta 533 kilométer autópálya, gyorsforgalmi és egyéb közutak épültek meg.

Észak-Macedóniában összesen 242 kilométernyi autópálya van, ezen kívül 911 kilométer hosszú országút, regionális utak (3771 kilométer) és helyi utak (9 258 kilométer).  Az autópálya egy részét még a jugoszláv időkből örökölte. 2020-ban kezdődnek a Szkopje és Koszovó közötti országúti összeköttetés munkái.

Bosznia-Hercegovinában az elmúlt húsz évben 208 kilométernyi autópálya épült, ebből 102 kilométer a Föderáció és 106 kilométer a Szerb Köztársaság területén. A Föderáción áthaladó autópálya része a páneurópai 5C folyosónak, amelyről 1997-ben határoztak az európai országok közlekedési minisztereinek konferenciáján Helsinkiben. A nyugat-balkáni országon áthaladó szakasz hossza 338 kilométer, az építése 2001-ben kezdődött,  a befejezés határideje eredetileg 2012 volt, most úgy vélik, 2020-ra a tervezett hossz valamivel több mint egyharmada elkészül.  

Koszovóban 2019-ben adták át az R6-os autópályát, ami összeköti Pristinát az észak-macedóniai Elezov Hannal, így 170 kilométerre nőtt az autópályák hossza. Koszovóban nevet adnak az autópályáknak, az R7-est például Ibrahim Rugováról nevezték el. Ez a leghosszabb autópálya az országban, Pristinát és Prizrent köti össze és megy tovább az albán határ felé. Ha teljesen elkészül, a páneurópai 10-es folyosó része lesz, ami Ništ és Durrest köti össze.

Montenegró az egyetlen ország a régióban, ahol nincs egy kilométernyi autópálya sem. Megkezdett építkezés van, 2015 óta készül a Bar-Boljare közötti autóút, ami Montenegró legfontosabb fejlesztési projektje. A 164 kilométeres szakasz 42 alagúton, 92 hídon és viadukton halad át. Az alagutak az útvonal majdnem felét teszik ki. Becslések szerint az építési költség kilométerenként legalább 20 millió euró. Az első szakasz Smokovac-Uvac-Mateševo között várhatóan 2020-ban készül el, majd összekötik az A2-es szerbiai autópályával, így Belgráddal.

Az autópálya-hálózat fejlődésének egy másik fontos mutatója az autópálya-hálózat sűrűsége, vagyis, hogy négyzetkilométerenként hány méternyi utat építettek. Ebben az összehasonlításban Szlovénia áll az élen, ahol minden négyzetkilométeren 34,0 méter autópálya van, amivel meghaladja legtöbb uniós ország átlagát. A második helyen Horvátország 23,2 méterrel, majd Koszovó, ahol nem egészen 11.000 négyzetkilométeren 170 kilométernyi autópályát építettek, vagyis négyzetkilométerenként 15,6 méternyit.

A régió országai közül területileg legnagyobb Szerbiában 12,4 méternyi autópálya épült négyzetkilométerenként, Észak-Macedóniában 9,4 méter, míg Bosznia-Hercegovinában mindössze négy méter.

Hiába mondta két és fél hónappal ezelőtt a szlovén kormány, hogy "a Szlovén Köztársaság kormánya és az illetékes minisztériumok arra készülnek, hogy új légitársaságot hozzanak létre, vagy kapcsolatot létesítsenek más üzemeltetőkkel. Bár nehézségekre számítunk, a cél Szlovénia kapcsolatának megőrzése a világgal, különösen a turizmus területén.", mára szinte biztosra vehető, hogy a kormány  az Adria Airways csődjét követően nem hoz létre új nemzeti légitársaságot. „Nagyon valószínűtlen egy új nemzeti légitársaság létrehozása, akár teljesen, akár részben állami tulajdonban, mert annak túl nagy a pénzügyi kockázata.  Időközben számos, az Adria által korábban üzemeltetett útvonalat átvettek külföldi fuvarozók, elsősorban azokat, amik iránt a szlovén utazóközönség felől a legnagyobb érdeklődés mutatkozott”- mondta  Marjan Šarec miniszterelnök. 

A szándék valós volt a kormány részéről, az állami tulajdonban lévő Bank Assets Management Company (BAMC) üzleti tervet is készített egy új nemzeti légitársaság számára. A javaslat szerint a fuvarozó öt Bombardier repülőgépes flottát üzemeltetett volna kétszáz alkalmazottal. Úgy számolták, hogy a légitársaság az első működési évben húszmillió euró veszteséget könyvelt volna el. Zdravko Počivalšek informatikai és gazdasági miniszter volt az új légitársaság újraindításának legnagyobb támogatója. 

Az Adria összeomlása óta három új fuvarozó lépett be a szlovén piacra, a már üzemelő légitársaságok megnövelték a frekvenciát, vagy a nyári szezonra tervezik azt. 2020-ra bejelentkezett az Iberia is. .  

Eközben azok a társaságok, akik ajánlatot tettek az Adria Airways eszközeire, azt panaszolják, hogy eddig még elmaradt a november 10-én lezárult tender eredményének bejelentése. Az Adria felszámolójának november 25-ig kellett volna a nyilvános felhívást közzétenni, ám ezt még nem tette meg, miközben öt ajánlattevővel tárgyalásokat folytatott, köztük a Pipistrel szlovén ultra könnyű elektromos repülőgépgyártóval, Joc Pečečnik szlovén üzletemberrel, az Interblock Gaming alapítójával, valamint Izet Rastoder banánimportőr, ingatlanfejlesztő üzletemberrel.   

Az állam a nemzeti légitársaságot több mint három évvel ezelőtt eladta a müncheni 4K Invest befektetési alapnak, akik szerkezetátalakítást ígértek, de az Adria ősszel csődöt jelentett. Becslések szerint hatvanmillió euró fizetési kötelezettség maradt a cég után, a légitársaságnak nincs jelentősnek mondható vagyona, emellett munka nélkül maradt több mint hatszáz alkalmazott.  

A napokban Albániát megrázó sorozatos erős földrengések, melyekben az utolsó hírek szerint negyvennél többen vesztették életüket, hatszázötvennél több a sérültek száma, az egész régióban felteszik a kérdést: vajon az épületek a következő évtizedekben kibírnak-e hasonló erős földmozgást? Kedd hajnalban a földrengést érezni lehetett Montenegróban, Észak-Macedóniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Koszovóban, Olaszországban, Bulgáriában és Görögországban. Krétát szerdán rázta meg 6-os erősségű földrengés.

A Balkán-félsziget történelmében több olyan erős földmozgás volt, ami teljes városok pusztulását okozta. A mostani Tirana környéki 6,4-es, később egy újabb, 5,4-es erősségű földrengést az utóbbi harminc év legerősebb földmozgásaként említik.  

Dubrovnikot története során több ezer földrengés rázta meg, elsőként 1520-ban nevezték azt katasztrófának. 1667. április 6-án a várost 7,4-es erősségű földrengés érte el, történetében a legpusztítóbb. Az egész város összeomlott, közel ötezer ember, a városlakók 80%-a meghalt. A Dubrovniki Köztársaság, ami akkor jelentős kereskedelmi és politikai erőt képviselt, ezután már soha nem tudott teljesen magához térni, 1806-ban Napoleon seregei bevonultak és eltörölték a köztársaságot.

1905-ben a mai Albánia észak-nyugati, és az akkori Montenegró dél-nyugati részét 6,6-os földrengés sújtotta, ami különösen Skadart érintette. Áldozatokról nincs hír, a korabeli újságok arról számoltak be, hogy az Adriai-tenger partján nincs olyan település, ahol legalább egy ház nem sérült meg.

                               Szkopje 1963. 

1963. július 26-án Szkopjét 6,1 erősségű földrengés rázta meg, ötvenezer négyzetkilométernyi területen lehetett érezni.  Több mint ezer ember meghalt, több mint háromezer megsérült. 15800 ház összedőlt, 28000 megsérült, fedél nélkül maradt közel kétszázezer ember. A földrengés Szkopje 80%-át elpusztította. Akkor szinte azonnal 87 országból érkezett segítség, a legtöbb a szomszédoktól, az akkor még jugoszláv tagköztársaságokból. A földrengés sújtotta várost meglátogatta Josip Broz Tito és Nyikita Hruscsov is. „Szkopje elképzelhetetlen katasztrófát élt át, de Szkopjét újjá fogjuk építeni az egész közösség összefogásával. Ez a testvériség, az egység, a jugoszláv és a világ szolidaritásának büszkesége és szimbóluma lesz”- mondta Tito.

       A szkopjei vasútállomás órája, ami 1963. július 26-án 5.17 perckor megállt

A Banja-Luka-i földrengés gyakorlatilag két napig tartott. 1969. október 26-án reggel 2 óra 55 perckor kezdődött és 8 óra 53 percig tartott. A „fő” földrengés 6,4-es erősséggel október 27-én 16 óra és 35 perckor érkezett. Epicentruma pontosan a város alatt volt 20 kilométer mélyen. Tizenöt ember meghalt, 86000 ház teljesen megsemmisült. 1888-ból való az első feljegyzés Banja Lukát sújtó földrengésről. 1935-ben és 1981-ben is mozgott a föld a városban, a legpusztítóbb az 1969-es volt.  

                        Banja Luka

A Balkán-félsziget modernkori történelmének hivatalosan mért legerősebb, 7-es fokozatú földrengését 1979. április 15-én reggel 6 óra 19 perckor mérték Montenegróban. A rengés, ami mindössze tíz másodpercig tartott, mindenkiben, aki átélte, úgy maradt meg az emlékezetében, mint a legszörnyűbb dolog, amit valaha megélt. A rengés végigfutott az egész montenegrói partvidéken és Észak-Albánián. Budva óvárosában mindössze nyolc épület maradt sértetlen, Herceg Novi óvárosa falának egy része a tengerbe omlott, Barban a római kori vízvezeték nagy része megsemmisült, az Ulcinj erőd, beleértve a Balšić tornyot szinte teljesen megsemmisült, 450 falu vált a földdel egyenlővé. Montenegróban 101 ember, a szomszédos Albániában 35 ember meghalt, több mint százezer ember maradt fedél nélkül. A rengés epicentruma Bar és Ulcinj között volt a föld alatt 15 kilométerrel a tengerben.

                          Budva, Hotel Slavija

Később is mértek még 5-ös fokozatúnál erősebb rengéseket: 1980-ban Kopaonikban, 1998-ban Mioniciben, és 2010-ben Kraljevóban. A kraljevóit kivéve, ahol két ember meghalt, halálos áldozata nem volt a földmozgásoknak, de minden alkalommal jelentős károk keletkeztek több ezer épületben.

A mostani albániai földrengés hatásaként Szarajevóban 5,4-es erősségű földmozgást észleltek, az emberek ijedtükben az utcákra rohantak, de komolyabb károk a boszniai fővárosban nem lettek. Egyetlen homlokzat sem sérült meg, egyetlen magas irodaépület egyetlen ablaka sem tört be. Mufir Garibija építész és történész ennek okát abban látja, hogy az ország tiszteletben tartja a volt Jugoszláviában a földrengések után hozott szigorú építési előírásokat. A bosznia-hercegovinai előírások szerint minden építménynek képesnek kell lenni ellenállni a Richter-skála szerinti 7-es erősségű földrengésnek. Az ezt alátámasztó statikus tervezés és véleményezés megléte nélkül nem adható ki építési engedély.

                            Szarajevó 

A Nyugat-Balkán többi országában egyáltalán nem ilyen megnyugtató a helyzet. „Ha az albániaihoz hasonló erősségű földrengés rázta volna meg Montenegrót, félek, hogy a kimenetele hasonló lenne, mint ott” – mondta Ljubomir Stjepčević montenegrói építész és hozzátette, hogy az utóbbi két évtizedben az idegenforgalmi és az építési boom miatt hatalmas építkezések történtek, több ezer nem tervezett kereskedelmi és lakóépületet húztak fel különösen a tengerparton. Ha ezeket, az 1990-es évek közepe óta készült épületeket nézi, az a benyomása, hogy semmit nem tanultak az 1979-es pusztító földrengés tapasztalataiból. Azt állítja, ha ma lenne ilyen erősségű földrengés, csak az 1995-ig épült házakban élők lennének biztonságban.

                     Montenegró Kotori-öböl

„Papíron”, a törvényben egyértelműen benne vannak azok az előírások, amiket a tervezőknek és az építőknek teljesíteniük kell a szeizmikus biztonság érdekében, ám ezek az 1990-es évek közepe óta, amikor megkezdődtek a nagy piaci építkezések, meglehetősen háttérbe szorultak. Különféle befektetők bukkantak fel, akiknek fogalmuk sem volt az építésről, olyan épületeket kezdtek el építeni, amik szeizmikus és egyéb szempontból is aggályosak, holott a mai technológiával a ma tervezett épületek, ha tiszteletben tartják az előírásokat és az alapelveket, sokkal jobbak, mint a múltban. Montenegró ettől az évtől tagja az európai szabványok rendszerének, ami a létesítmények szeizmikus biztonságát szabályozza.

Észak-Macedóniában szakértők szerint annak ellenére, hogy mit írnak elő a törvények, az épületek nagy százaléka azok figyelmen kívül hagyásával készül, sok a „fekete” építkezés, ami a korrupció melegágya. Történik ez úgy, hogy az ország építkezési törvényei szigorúbbak, mint a régió más országaiban. Az építési engedélyhez csatolni kell a szokásos statikus bizonyítványok mellett a Földrengésmérnöki Intézet véleményét is az objektum megfelelő szeizmikus stabilitásáról.

                              Szkopje 

Szerbiában is az 1990-es években történt fordulat, amikor törvényileg lehetővé tették az építmények korszerűsítését, a ráépítéseket, illetve különösen Belgrád a „fekete” építkezések és a szabályok kijátszásával szembesült. Akkor kezdődött az építkezések minőségének romlása, addig szigorú és részletes törvényi előírásoknak kellett megfelelni. Ma több ezer olyan épület van, amiket egyszerűen ráépítéssel, a tetőszerkezet átépítésével és hasonló munkákkal úgy megterheltek, hogy az már veszélyezteti ezen épületek biztonságát. Slobodan Maldini építész szerint ezt a továbbiakban meg kell akadályozni, az eddigi veszélyes átépítéseknél is vissza kell állíttatni az eredeti állapotot. Nem könnyű feladat, mert óriási a korrupció. Az építész úgy véli, ők az egyetlen ország a régióban, ahol ha akarsz építeni, építsd meg, ha szabálytalan, majd utólag hoznak rá egy törvényt.

Forrás: RSE, nezavisne.com

Fotók: blic.rs, nezavisne.com, tanjug

Vannak országok, amiknek történelmében jelentős szerepet játszanak hajók akár a tengeren, akár a folyókon. Ismert emberek hajói, újabban jachtjai, régi idők kereskedelmi hajói, vitorlásai, és persze a hadihajók. Egyes hajóknak különleges történetük van, név szerint ismerjük őket. Egy ilyen hajó Szerbia modernkori történelmének egyik főszereplője, a Bodrog nevű monitor hajó (páncélozott hadihajó).  Ennek a hajónak a fedélzetéről dördültek el az első lövések 1914. július 28-án este 11 órakor és ezzel hivatalosan is kitört az I. világháború. 

A hajót az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének folyami flottája számára építették a budapesti Danubius-Schönichen-Hartmann hajógyárban. 1904-ben állt szolgálatba. Hossza 57, 7 méter, szélesség 10,5 méter, 440 tonnás. A fedélzetén 86 tiszt és matróz szolgált. Négy tarackágyújának hatótávolsága 6-10 km volt. Az 1400 lóerős motorok 13 csomós (24 km / h) maximális sebességet biztosítottak.    

A Bodrog tűzparancsra várva horgonyzott Zimonyban. A háború kihirdetése után a Száva folyó torkolatába úszott a Duna-flotta élén több ezer katonával és a cél Belgrád elfoglalása volt. A város védői azonban tüzet nyitottak a hajókra, a katonákat szállító gőzösök felborultak, és a Bodrog éjjel 11 órakor lőni kezdte Belgrád Dorćol és Savamala kerületeit. Ott voltak a háború első civil áldozatai. 

                         Belgrád támadása (grafika)

1914/1915 teléig a hajó Szerbia elleni műveletekben vett részt. 1915-ben a Bodrog biztosította a német és az osztrák-magyar csapatok Szerbiába történő áthelyezését, majd részt vett a Románia elleni hadjáratban 1916-ban, és később, mint az osztrák-magyar fekete-tengeri flotta tagja, egy ideig Odesszában állomásozott. 1918. novemberben a hajó biztosította a német és az osztrák-magyar egységek visszavonulását a Duna mentén, utolsóként indult el Budapest felé, de a ködben Belgrádtól lefelé egy homokzátonyra sodródott és elsüllyedt. Egy évvel később emelték ki a folyómederből.  Három másik hadihajóval együtt a Bodrog a párizsi békeszerződés szerint a Jugoszláv Királysághoz került és lett a folyami hadiflotta tagja, ahol 1941-ig szolgált Száva néven.                    A Bodrog az I. világháborúban 

Az 1941. áprilisi háborúban a Száva aknákat telepített a Duna romániai határszakaszán. Német vadászgépek támadásainak ellenére visszatért Zimonyba, ahol a legénység 1941. április 12-én elsüllyesztette, mert nem akarták, hogy a németek kezére kerüljön. A következő évben másodszor is kiemelték, és a Független Horvát Állam zászlaja alatt egészen 1944. nyár végéig járőrhajóként szolgált, amikor szeptember elején a legénység Slavonski Brodnál elsüllyesztette és a partizánokhoz menekültek.                                     Száva néven a Duna-flotillában az 1930-as években                         

1951-ben harmadszor is kiemelték a Szávát és felújítás után 1952-től 1959-ig a Jugoszláv Néphadsereg folyami flottájában hajózott járőrhajóként. Miután „leszerelt”, átvette a „Heroj Pinki”nevű gazdasági társaság és úszó dokként szolgált a Dunán és a Száván. 2006-tól nemzeti történelmi, kulturális örökség. 2015-ben a hajót a Szerb Védelmi Minisztérium megvásárolta azzal a szándékkal, hogy helyreállítsa és múzeummá alakítsa. Az apatini hajógyárban újították fel és idén úsztatták fel Belgrádba. A tervek szerint jövő év tavasszal adják át a nagyközönségnek és múzeum hajóként lesz látogatható a szerb hadsereg Nagy Hadi-szigeti (Veliko Ratno Ostrvo) kikötőjében. 

                       Felújítás előtt 

Kalandos életű hajó. Nem tudni pontosan, hogy honnan kapta a nevét. Egyesek szerint lehetséges, hogy a misztikus Duna-menti Bodrogról, Bodroška megye régi erődjéről és központjáról, amihez a mai Észak-Bácska is tartozott, ám sokkal valószínűbb, hogy a Tisza északi mellékfolyójáról, a Bodrogról. Háromszor süllyesztették el, de minden alkalommal visszatért a víz felszínére.  Négy, jelenleg már nem létező állam szolgálatában állt: legelőször az Osztrák-Magyar Monarchia folyami flottájában, 1920-tól a Jugoszláv Királyság zászlója alatt hajózott, ekkor kapta a Száva nevet. 1942-ben az Független Horvát Állam (NDH) húzta ki a mederből és védte a keleti határokat, majd a II. világháború után a Jugoszláv Néphadsereg hadiflottájának tagja lett. Túlélte az I. és a II. világháborút és az 1999. évi Szerbia elleni NATO bombázást is. 

                   Az újjáépített Bodrog-Száva útban Apatinból Belgrádba

A hajó ritkaság, a világ tíz ilyen típusú hajója közül egy. A másik megmaradt monitor a Parlament előtt horgonyzó Lajta múzeumhajó.

fotók: wikipedia, Ministarstvo Odbrane RS, ravnoplov.rs

Elgondolkoztató lehet, hogy miért csatlakoztak önkéntesek – nők és férfiak – Horvátországból az Iszlám Államhoz, az azonban még elgondolkoztatóbb, ha valaki az ISIS bukása után nem kíván onnan visszatérni.  

Horvátországban a régió többi országától eltérően nem tiltott a külföldi háborúban való részvétel, a biztonsági szervek információi szerint a kalifátusba hét horvát állampolgár érkezett, öt nő és két férfi. Tudomásuk szerint a férfiak a harcok során meghaltak, a nők táborban vannak. Egy kivételével kettős állampolgárok, a 32 éves Dora Bilić az, aki csak horvát állampolgársággal rendelkezik. Ő az, aki nem kíván visszatérni a hazájába, még a nevét is megváltoztatta.

A hír meghökkentett mindenkit, akik ismerik a Bilić családot: Dora apja ismert mezőgazdasági szakember, anyja építész, testvére jogi diplomát szerzett, nagymamája gyógyszerész, nagyapja villamosmérnök, mind értelmiségiek, katolikus család, akik értetlenül állnak lányuk átalakulása előtt.

Dora Bilić több nyelven beszél, szeretett Európában utazgatni, múzeumokat látogatni, a fordulópontot az életében Londonba érkezése jelentette. Ott ismerte meg jövendőbeli férjét, aki olyan erős befolyással volt rá, hogy vallását is elhagyta és a radikális iszlámhoz csatlakozott. Ez a házasság nem tartott sokáig, Dora hagyta el a férjét, mert számára már nem volt elég szélsőséges. Válása után, 2012-ben úgy döntött, hogy a saját ízlése szerinti sokkal radikálisabb társat keres, akit meg is talált a vahabiták közösségében a boszniai Gornja Maočaban. Ott találkozott a bosnyák Senad Avdić Čadoval, aki abban az időben a feleségével és a gyerekével élt a faluban. Elvált, rövid időn belül összeházasodtak Dorával és még abban az évben a szerbiai Sandžakon és Törökországon keresztül Szíriába utaztak. Avdić 2014-ben Rakkaban egy bombatámadásban életét vesztette.

Az utolsó információ ez év februárban jelent meg Doráról, akkor a szír-iraki határon lévő Baghouzban, a dzsihádisták utolsóként megmaradt városában látták. A Slobodna Dalmacija c. hetilap februárban közölt egy boszniai állampolgárságú nőtől kapott hírt, aki ugyancsak Szíriában volt: „Dora és az én nővérem nem egy táborban vannak Szíriában, de rendszeresen beszélnek. A testvéremtől tudom, hogy Dora az Al-Holban van. Rakkaban ismerkedtek meg, mindketten ott éltek a családjukkal.”

Egy másik informátor úgy fogalmazott, hogy „nem tudom pontosan, mi a célja, de ahogy most látom, nem hiszem, hogy el akar innen menni. Egy új országot akar, azt várja itt.” Hozzáteszi, hogy Dora a táborban nőket masszíroz, mert szakmája szerint gyógymasszőr, és megszakított minden kapcsolatot a balkáni asszonyokkal, főleg szíriaiakkal barátkozik. Minden valószínűség szerint ott van vele a Senad Avdić Čadoval kötött házasságából született kislánya is, aki 5-6 éves lehet.

Az Al-Hol tábor Szíria észak-keleti részén fekszik. A drótkerítéssel körbevett sátrak végtelen sorában több mint hetvenezren élnek sivatagi körülmények között hónapok óta. Többségében szíriaiak és irakiak, 15% harmadik országbeli. Egy humanitárius szervezet felmérése alapján 62 különböző ország polgárairól van szó. Az ENSZ humanitárius koordinációs irodája adatai szerint a táborlakók közel kétharmada 18 év alatti, 27%-a nő. A táborban nehéz ivóvízhez és egészségügyi ellátáshoz jutni.  

A horvát biztonsági szolgálat jelentésében állítólag említenek egy másik horvát nőt az ISIS soraiban. Róla akkor lehetett hallani, amikor 2011. szeptemberben amerikai dróntámadásban megölték Anwar al-Awlaki jemeni Al-Kaida vezért. Röviddel ezután Morten Storm dán hírszerző tiszt közzétette a történetet. Ebben elmondja, hogy Anwar al-Awlaki felesége volt egy fiatal szőke horvát nő, Irena Holak, aki az iszlámra való áttérése után a nevét Aminára változtatta. A dróntámadáskor ő is a férjével volt a konvojban, de túlélte és  minden bizonnyal ma is Jemenben él. A horvátországi családja minden nyomát elveszítette.  (a képen Irena Holak. A New York Post fotója)

Forrás: Slobodna-Bosna, RSE, New York Post

A montenegrói Központi Bank előzetes adatai szerint a közvetlen külföldi pénzbeáramlások január elejétől szeptember végéig elérték az 591,7 millió eurót,  míg kifizetésként 325 millió eurót teljesítettek. Így 2019 első kilenc hónapjában a nettó külföldi tőkebeáramlás 266,73 millió euró, ami az előző év azonos időszakához képest 22,5 százalékkal több. A befektetések főként tőkebefektetések. Bankokba, vállalatokba invesztálnak, ingatlanokat 129,7 millió euró értékben vásároltak külföldiek.  

Az első kilenc hónap montenegrói befektetői között Magyarország áll az első helyen 53,12 millió euróval. Magyar állampolgárok 4,12 millió euró értékben vásároltak ingatlanokat, 49 millió eurót vállalatközi hitelezés formájában, bankokba és gazdasági társaságokba fektették be. A második helyen van Oroszország 52,84 millió euróval. Továbbra is az orosz állampolgárok a legnagyobb külföldi ingatlan vásárlók, az első kilenc hónapban 30,17 millió eurót költöttek erre a célra. A vállalatközi hitelezésen keresztül 21,82 millió eurót fektettek be, montenegrói társaságokba pedig 857,292,72 eurót. A harmadik legnagyobb befektető az Egyesült Arab Emirátus 34,02 millió euróval és a negyedik, meglepetésre Bosznia-Hercegovina 32,1 millió euróval.

Azok között az országok között, amelyeknek állampolgárai, vállalatai 20 millió eurónál nagyobb összeget fektettek be, ott van többek között Svájc, Szerbia, Törökország, Németország. A montenegrói Központi Bank szeptember végéig 45 országot regisztrált befektetőként. Kulcsszerepet játszik a befektetők között Azerbajdzsán is. Azeri a tulajdonosa az Azmont Investmentsnek, az egyik legnagyobb beruházásnak, a Portonovi üdülőkomplexum építőjének.

A kormány gyakran emlékeztet arra, hogy beruházás szempontjából Montenegró a térség legbiztonságosabb országa, hogy az egykori legkevésbé fejlett jugoszláv tagköztársaságból olyan országgá vált, ami regionális vezető szerepet tölt be az integrációs folyamatokban, és a gazdaságban. A kormány folyamatosan ösztönzi a befektetőket és rámutat arra, hogy a NATO-tagsággal megnövekedett az ország biztonsági szintje, és jelen vannak a világ legrangosabb turisztikai márkái.

A gazdasági elemzők azt mondják, az jó, hogy Montenegrónak folyamatosan jó a tőkebeáramlása, de arra is figyelmeztetnek, hogy nem szabad kizárólag rájuk támaszkodni, meg kell erősíteni a reál szektort, a hazai termelést és az exportot, valamint a szolgáltatásokat.

forrás: mondo.me

A szerb kormány tervei szerint 2023 végéig kell kiemelni a Vaskapu-szorosban azt a huszonhárom hadihajót, amik leginkább veszélyeztetik a vízi út forgalmát. Becslések szerint mintegy kétszáz német hajó található a víz alatt a Duna ezen szakaszán, a projekt a forgalmat leginkább veszélyeztető 23 hajó eltávolítását tervezi. A hajók a náci Németország fekete-tengeri flottájához tartoztak.

A 2020-as szerbiai költségvetésben 180 millió dinárt különítettek el a víz alatti filmkészítés és a műszaki jelentés elkészítésének finanszírozására. A speciális búvárok kiválasztására pályázatot írnak ki. A minisztérium illetékese megjegyezte, hogy kevés olyen búvár van a világon, akik tudják, hogyan lehet felkutatni a fel nem robbant eszközöket a folyókban. A hajók helyzetének pontos meghatározása után írnak ki pályázatot a kiválasztott a hajók kiemelésére.

Az elsüllyesztett német flotta kiemelési projektje nagyon fontos, mivel a Duna azon részén, Prahovo kikötőjével szemben, a vízi út 180 méterre szűkül, és a leginkább veszélyes helyen lévő 23 hajó csak 100 méterre szűkíti az utat. A Duna navigációs térképén a Vaskapu-szoros fehér színnel jelölt, nincsenek feltüntetve a veszélyes helyek, ahol az elsüllyesztett hajók vannak. Srečko Nikolić kapitány, a Prahovo kikötői parancsnokságról azt mondta, hogy a növekvő dunai forgalomban az elsüllyesztett hajók még akkor is akadályozzák a navigációt, ha a vízszint magasabb. A keskeny szorosban a hajózás csak egy irányba halad, az áthaladásra a hajók gyakran 40 perctől 4 óráig is várakoznak. Alacsony vízállás esetén a német hajók roncsai a vízfelszín fölé kerülnek, és a folyó időnként fel nem robbant aknákat sodor a partra.

Többször is nekikezdtek a hajók felkutatásának, a feltérképezésnek, de anyagi források hiánya miatt a feltárások mindig félbe szakadtak. A most induló projekt teljes költsége 23 millió euró, amit az Európai Fejlesztési Bank finanszíroz.

A németek a Dunának a Mihajlovactól Prahováig terjedő szakaszán süllyesztették el a fekete-tengeri flottájukat 1944. szeptemberben. A Vörös Hadsereg elől menekülve a Duna Elf hadművelet során, miután a németek látták, hogy a szurdoknál az áttörés nem lehetséges, Walter Stettner Ritter von Grabenhofent altábornagy szeptember 7-én elrendelte a hajók elsüllyesztését. Körülbelül kétszáz járőrhajót, mentőhajót és csónakot süllyesztettek el. Idősebb prahovai lakosok emlékeztek, hogy még sebesültekkel teli hajókat is elsüllyesztettek, hallották a sikoltozást. Feltételezések szerint a hajók tele vannak háborús arzenállal, amit a németek a keleti frontról visszavonulóban meg akartak menteni, és vannak olyan vélekedések is, hogy a roncsok Szovjetunióban rabolt hadizsákmányt is rejtenek.

A teljesen elzárt hajóutat a második világháború után részben felszabadították, néhány hajót kiemeltek és beállítottak a jugoszláv néphadsereg folyami flottájába, másokat az oroszok hoztak a felszínre.  

Jelenleg diplomáciai tárgyalások folynak a német kormánnyal arról, hogy a hetven éve a Duna mélyén fekvő hajókat visszaadják, bár kevés az esélye, hogy bármelyik is szállítható állapotban van.

fotók: blic.rs, telegraf.rs

Légiutaskísérők hosszasan tudnának mesélni arról, hogy milyen teljesíthető vagy teljesíthetetlen kérésekkel állnak elő utasok a repülőgépek fedélzetén. A brit Telegraph összeszedett néhány kirívó esetet.

A légiközlekedés történetének minden bizonnyal legnevetségesebb összetűzése történt 2014-ben egy dél-koreai légitársaság New Yorkból induló járatának fedélzetén. Cho Hjun Ah, a légitársaság tulajdonosának lánya csinált botrányt a mogyoró szervírozása miatt. A személyzet egy fatálból kínálta az utasokat, míg Cho úgy gondolta, hogy első osztályú utast kizárólag tányéron lehet kiszolgálni. Irtózatosan kikelt magából, odarendelte a légiutaskísérőket, a kabinszemélyzet főnökét és utasította őket, hogy térdeljenek le előtte, kérjenek bocsánatot, majd azt követelte, hogy hagyják el a repülőgépet. Mindezek miatt a járat indulása 20 percet késett. Az eset vége az lett, hogy az elégedetlenkedő leánygyermek három hónapra börtönbe került a légiközlekedés biztonságának veszélyeztetése miatt.

Két Melbourne-ből induló első osztályú utas azon háborodott fel, hogy a kabinszemélyzet nem tudott számukra nagyméretű pizsamát adni, mert nincs. Ezt annyira a szívükre vették, hogy úgy döntöttek, inkább nem utaznak és követelték, hogy leszállhassanak a gépről. Teljesítették a követelésüket, a pilóta tájékoztatta az utasokat a késés okáról, mondván, hogy "vannak utasok, akik nem akarnak velünk utazni, ha nincs nagyméretű pizsama”.

A jelenlegi amerikai elnök volt feleségét, Ivana Trumpot 2009-ben szállították le a fedélzetről. Először csak a hellyel volt elégedetlen, majd amikor látta, hogy a közelében gyerekek is vannak, elkezdett sikítozni, hogy haza akar menni. Később állítólag durván káromkodott egy gyerekkel, aki az ülések között sétált, így nagyon hamar teljesítették a kérését, elhagyhatta a fedélzetet.

Nem különleges a kérés, és talán még teljesítették is volna, ha az megfelelő formában érkezik, ám minden bizonnyal nem így történt. 2003-ban a londoni repülőtéren letartóztatták Courtney Love énekesnőt agresszív viselkedésért. Love kiabált és sértegette a személyzetet, amiért nem engedték meg, hogy a barátja, akinek nem oda szólt a jegye, mellé üljön az első osztályra. Az énekes csak akkor hagyta abba a hisztériát, amikor letartóztatták.  

Ez azonban szerintem mindent visz. Egy utas mesélte el a történetet: „Nem vagyok a személyzet tagja, csak éppen akkor én is a Dubai-New York járat első osztályán utaztam. Egyszer csak nem akartam hinni a fülemnek, amikor a közelemben egy nő halál nyugodtan azt kérdezte a légiutaskísérőtől, hogy lehetne-e, hogy a pilóta leállítsa a bal oldali hajtóművet, hogy a fia nyugodtan tudjon aludni?”

Hát, így!

A „balkáni út” évtizedek óta a fegyver-, kábítószer-, emberkereskedelem útvonala, emellett az elmúlt években a menekültek útvonala is lett. Nemzetközi szervezetek szerint az út jelenleg három ággal rendelkezik: az egyik Görögország-Macedónia-Koszovó-Montenegró-Bosznia-Hercegovina, a második Görögország–Albánia–Montenegró–Bosznia-Hercegovina, a harmadik Görögország–Bulgária–Szerbia–Bosznia-Hercegovina. A probléma csúcspontja Bosznia, bár az útvonal mentén más országok is találkoznak menekült áradatokkal.  

A jobboldali pártok 2015 óta a menekültkérdést gyakran használják félelemkeltésre, hogy ezzel szavazókat nyerjenek meg. Ennek köszönhetően Európa-szerte a jobboldali erők vagy választásokat nyertek, vagy folyamatosan növelik a rájuk leadott szavazatok számát. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a menekültek elhelyezése megoldatlan, átláthatatlan az EU-ból erre a célra érkező pénzek költése, és nem utolsó sorban növekvő számuk biztonsági kérdés.  

A világ több részén hasonló helyzetekben fegyveres félkatonai formációk alakultak, jellemzően a jobboldali politika támogatói, hogy megvédjék az állampolgárokat valakik, adott esetben a menekültek ellen. Ilyen félkatonai alakulatok jöttek létre korábban Bulgáriában, és kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt meglepetésre Szlovéniában. A szervezeteknek főként szélsőségesen nacionalisták, gyakran büntetett előéletű jobboldaliak a tagjaik. „Volt néhány eset 2015 és 2016-ban, amikor a menekülteket bolgár nacionalistákból álló csoportok kifosztották és fogva tartották. Volt olyan alakulat, akik egyszerűen elfogták őket és bevitték a rendőrségre. Mostanában nincsenek ilyen esetek Bulgáriában” – mondja Jordan Božilov, a szófiai biztonsági fórum elnöke. 

A balkáni országok lakossága ahhoz van hozzászokva, hogy Szlovéniából mindig pozitív hírek érkeznek, az ország a sikeres euroatlanti integráció példája, ezért van erős visszhangja annak a hírnek, hogy az országban a horvát határ mentén járőröző félkatonai alakulatok vannak. A Stájer Gárda 2018. szeptemberben alakult, vezetője a Maribor labdarúgó klub volt vezérszurkolója, a szélsőjobboldali Andrej Šiško, aki a Nemzeti Mozgalom Egységes Szlovénia pártját is irányítja, amely eddig nem jutott be a parlamentbe. A média összekapcsolta őt a szlovén jobboldali körökkel, és mivel még mindig nem tudni, hogy ki finanszírozza a szervezetét, többször is említik szomszédos országok jobboldali pártjait ebben a tekintetben. A Reuters szerint körülbelül ötven emberből álló csoportról van szó, akik között több nő is van. 

A Stájer Gárda az elmúlt évben háromszor szervezett kiképző tábort a hegyekben. A kiképző tábor úgy működik, mint bármelyik valódi katonai tábor. Vannak menetgyakorlatok, van alakulati kiképzés és fegyverhasználati képzés. Minden úgy néz ki, mint a világ bármely hadseregének táborában, első pillantásra még a fegyverek is, de azok mégsem valódiak. Törvényesen engedélyezett légpuskákat használnak, amik Kalasnyikov másolatok.Megtanulják, hogyan kell mozogni, lőni ezekkel a fegyverekkel, hogyan kell álcázni magukat, hogyan kell az ellenséget az erdőben felderíteni, követni. A Gárdának egészségügyi alakulata is van, akik ugyancsak rendszeresen gyakorolnak.

„Szükség van a kormánnyal és a minisztériumokkal való együttműködésre. Nincsenek fenntartásaink a kérdésben és nekik sem kell, hogy legyen. Végül is a rendőrségnél és a szlovén hadseregnél olyan emberek vannak, akiket a hazánk védelmére képeztek ki. Nem akarjuk átvenni a szlovén hadsereg és a rendőrség szerepét, ez soha nem volt szándékunk. Támogatni akarjuk ezeket a szakembereket. Mi nem vagyunk szakemberek, önkéntesek vagyunk” – mondta Šiško. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy nem akarják betölteni a katonaság és a rendőrség szerepét, ugyanakkor azt akarják, hogy az állam ezekhez a szervezetekhez hasonló hatáskört adjon nekik.  

A Gárdához egyre többen csatlakoznak különféle okokból, és mivel mindenkinek nem tudják biztosítani a háromnapos kiképzést, bevezették az egynapost. Ezen a napon gyakorolják a felderítést, rejtőzködést, fegyverhasználatot Pohorjeban és más stájerországi erdőkben. "Egy olyan nemzedékhez tartozom, akik nem láttak el katonai szolgálatot. Szlovéniában nincs katonai szolgálat, és ez nagyon kár. Itt megismerkedek a fegyverekkel, és ha szükséges, meg tudom védeni a hazámat. Ezért arra kérem az összes fiatalt, hogy mindenki, aki képes és hajlandó, csatlakozzon hozzánk ahelyett, hogy otthon játszana. Gyertek a természetbe, érezzétek jól magatokat, ismerjétek meg a fegyvereket és minden mást” – mondta az újonc Marko Kočiš. Van, aki attól tart, hogy a NATO a szétesés előtt van, és senki sem fogja megvédeni őket semmiféle fenyegetéssel szemben.

Hasonló formációk erősödnek Finnországban, Szlovákiában és Magyarországon, de nincs például Horvátországban, holott egy felmérés szerint a horvát állampolgárok 65%-a úgy gondolja, hogy Horvátországnak nem szabad megengednie a menekültek belépését az országba, de ezzel együtt jelenleg nincs nyilvános kezdeményezés állampolgári önszervezésre, hogy megvédjék a határt a menekültektől. Nem tartják szükségesnek a polgári beavatkozást annak ellenére, hogy vannak esetek, amikor a rendőrség nem bánik megfelelően a bevándorlókkal, de a polgárok általában bíznak a rendőrségben és a határőrségben.  

Az elmúlt napokban számos szlovén tisztviselő, köztük a Nemzetbiztonsági Tanács képviselője nyilatkozatokat tett a félkatonai egység felbukkanásáról, mert abban valamennyien egyetértenek, hogy az ilyen irányú nemzetközi figyelem nem használ Szlovéniának. Politológusok és katonai szakértők is azt mondják, hogy a Stájer Gárda által tartott kiképzés nagyon veszélyes, kettős katonai erő alakul ki ezzel egy országban, ami minden téren nagyon rossz dolog. Akik ezekben a kiképző táborokban vannak, nekik már csak a valódi fegyver hiányzik a kezükből és valódi katonai alakulat lesznek.

Szakemberek egyetértenek abbanis, hogy sokan és sokféleképpen használják a választási kampányokban a menekültkérdést, holott az illegális bevándorlás évek óta nemzetbiztonsági kérdés, nem kellene az információkkal manipulálni, hanem tudományos kutatást kell végezni és konkrét tervet kell kidolgozni a bevándorlókkal való integráció, együttműködés és az incidensek leküzdése érdekében.

Ha a Görögországból, Törökországból, valamint a konfliktusövezet országaiból és az afrikai aszály és szegénység által érintett országokból érkező bevándorlókra vonatkozó adatokat nézzük, biztosak lehetünk abban, hogy a menekülthullám az elkövetkező években folytatódni fog. Ennek a folyamatnak az ellenőrzése érdekében, a jelenlegi kudarcok tapasztalatainak felhasználásával minden érintett ország közös és őszinte részvételére van szükség.

A nyugat-balkáni országok népei közül talán az albánokról tudok a legkevesebbet, azt egyáltalán nem tudtam, hogy megnevezésükben is megkülönböztetik a koszovói albánokat más albánoktól, és ez erős indulatokat vált ki. Legutóbb Aleksandar Vulin szerb védelmi miniszter nevezte szkipetároknak a koszovói albánokat, amit ők sértőnek éreztek, mire a miniszter azzal védekezett, hogy ők is ezzel a kifejezéssel illetik magukat. 

Albánok kisebb vagy nagyobb létszámban a Balkán-félsziget szinte valamennyi országában élnek. Albánia mellett, ahol kb. 3,4 millió albán él, ami a lakosság 95%-a, Koszovóban 1,8 millió, Észak-Macedóniában 500 000, Montenegróban 47 000. Görögországról az adatok nagyon megbízhatatlanok. Noha a becslések szerint 1990 óta több mint 600 000 albán emigrált Görögországba, a hivatalos görög statisztikák tagadják a nagy albán közösségek létezését, míg az albán becslések szerint az ellenkezője áll, különösen, ha Epiruszról van szó. 

És akkor a kölcsönös sértődéseket kiváltó megnevezésekről. 

A modernkori történelemben az albán nemzet tagjait arbanasi néven nevezték, létezett az arnaut vagy arnautin török eredetű megnevezés is, de a török uralom végével a tizenkilencedik század második felében ez apránként eltűnt. Ha a későbbiekben ki akarták fejezni az albánok elleni ellenséges érzületet, akkor használták az arnaut, arnautin kifejezést. 

1912-ben létrejött a független albán állam, hivatalos neve Albánia lett, de a szerb nyelvben gyakran használták az Arbanija nevet, ami az arbanci vagy arbanasi nevekre utal. A jugoszláv királyság idején és a kommunista Jugoszlávia első negyedében a szkipetárok kifejezés az Albánián kívül élő albánokat jelentette, akik Jugoszlávia határain belül éltek. A szkipetárok megnevezésnek a második világháború után semmi negatív felhangja nem volt, az 1960-as években vált pejoratívvá a koszovói albánok számára. Akkor a tartomány vezetői kérték a szövetségi vezetést, hogy ezt változtassa meg, mert nem lehet különbséget tenni az albániai albánok és a koszovói albánok között, mert az egy nemzet neve. Az 1974-es jugoszláv alkotmányban így lett hivatalossá az albán megnevezés a koszovói albánokra is. Ezt erősítette, hogy Joszip Broz Tito 1970-es évek eleji koszovói látogatása idején az albánok kifejezést használta, és ettől kezdve ezt tekintették a politikai korrektség normájának, ezért a későbbiekben a koszovói albánok különösen sértőnek érezték a szkipetárok megnevezést.   

                                  Arnaut harcos 

A délszláv háborúk nyomán darabjaira hullott Jugoszláviában a szkipetár megnevezés megtelt albánellenes soviniszta értelemmel, és szinte kizárólagos kifejezése lett a szerbeknek, amivel a koszovói albánokat illették/illetik. Ismailj Hasani koszovói szociológus professzor is azt mondja, hogy albánként sértőnek érzi a šiptar kifejezést, mert a legtöbb esetben az albánok megkülönböztetésére szolgál. ”Ez a kifejezés különbséget tesz koszovói albánok és albániai, montenegrói, dél-szerbiai, dél-olaszországi és macedóniai albánok között.”  Egy szerb történész szerint „ez egy rasszista kifejezés. Mindegy, hogy ki hogy nevezi magát, az számít, hogy ez egy pejoratív kifejezés.” 

A koszovói albánok részéről is van a szerbekre olyan megnevezés, amit ők éreznek megalázónak. Gyakran használják rájuk a škije szót, ami albánul a szerbek becsmérlő neve. A leginkább bántó kifejezéseket egymásra a közösségi médiákban használják. Egy felmérés szerint a szerbek a legrosszabb véleménnyel az albánokról vannak. 2011-ben szerbiai középiskolásokat kérdeztek, hogy kik Szerbia legnagyobb ellenségei és az első helyen az albánokat jelölték meg. Szakemberek azt mondják, ahhoz, hogy ez megváltozzon, a szerbiai iskolarendszernek kell változnia. Amíg a diákok olyan szövegekkel találkoznak a tananyagban, amelyek szerint az albánok az ellenség, addig erre kevés az esély. Koszovóban is az oktatásban van a fő probléma. A szerbeket jellemzően a háborúk összefüggésében említik. 

A két nép közötti gyűlölködés az utolsó 140-150 évben gyűlt fel, mert a szerbek és az albánok nem mindig néztek egymásra ferde szemmel. Ezt régi népdalok is bizonyítják, amelyekben mindkettő a törökökben látta az ellenséget, és dicsőítik a hősöket mindkét nép soraiból, akik a törökök ellen álltak ki, mint Szkander bég,vagy  Marko Kraljević. A két nép között a feszültség a 19. században kezdődött.  A szerbek célja az volt, hogy minél hamarabb függetlenedjenek a török Portától és növeljék területüket az Oszmán Birodalom rovására. Ugyanez a cél vezérelte a többi népet is a Balkánon, kivéve az albánokat. A Prizreni Liga (1878), más nemzeti mozgalmaktól eltérően nem függetlenséget kért, hanem autonómiát Törökországon belül, ezért a Porta más népek rovására is kedvezett az albánoknak, rendre megvédte őket a szerbekkel, montenegróiakkal, görögökkel való konfliktusaikban.

                    Albánok a 19.-20. század fordulóján 

Ezek a felgyűlt sérelmek, gyűlölködések szítják ma is az ellenségeskedést még olyan téren is, hogy ki hogyan nevezi a másikat és nemcsak a közösségi portálokon. Mert van a belgrádi Fellebbviteli Bíróságnak egy ítélete az Emberi Jogi Ifjúsági Kezdeményezés vezetője ügyében az Informer bulvárlap kiadója ellen, amelyben a bíróság leírja, hogy a szkipetár kifejezést politikailag hibásnak és sértőnek tekinti a szerb nyelvben a koszovói albán állampolgárokkal szemben, ettől még Aleksandar Vulin védelmi miniszter használja.

Erős, viharos jugo sújtott le az Adria partjaira és okoz jelentős közlekedési káoszt Dalmáciában és Isztrián, de Horvátország más területein is.  Aki hajózik az Adrián, nekik talán nem ismeretlen ez a dél-keleti irányból fújó szél, ami főleg tavasszal és ősszel fordul elő. A jugo jellemzője, hogy fokozatosan erősödik, megállás nélkül fúj, és a legerősebb, legsebesebb jugók elérik a partot. Ahogyan most is. A mostani vihar egy dél-olaszországi központú ciklonnal függ össze, ami szokatlan benne, hogy északi irányba halad, és várhatóan mára éri el az Adriai-tengert. A mostani jugo az elmúlt évek legerőteljesebbje, a hatóságok vörös riasztást adtak ki a dalmát térségre.

A viharos jugo visz mindent, ami az útjába kerül, fákat tép ki, konténereket emel fel és a partmenti városok egyes városrészeiben is hömpölyög a víz, sok helyen a házak alagsorába is betört.  Splitben az idei legerősebb orkán támad 130km/órás sebességgel, a tengeren óriási hullámok vannak, egyre több kompjárat áll le, hajók sérültek meg.

1986. február 1-jén mérték az eddigi legerősebb, 149km/órás széllökéseket. Nem sokkal maradt el ettől a most Dubrovnikban a Petka meteorológiai állomáson mért 143km/órás széllökés.  Rekordmagasságú, 10,87 méteres hullámot rögzítettek ugyancsak Dubrovnik közelében, a Szent András szigetnél.

A meteorológusok előrejelzése szerint a jugo csütörtökre megnyugszik, de ez csak egy napig tart, mert pénteken és szombaton ismét erősödik, vasárnapra újra több mint 100km/órás széllel érkező viharokat várnak.

Fotó: Ivo Cagalj/Pixsell

Egyedülálló ünnepet ültek ezen a héten a boszniai zsidók és a muzulmánok: a szarajevói purim napját, amikor kétszáz évvel ezelőtt a város muzulmán lakói a biztos haláltól mentették meg zsidó polgártársaikat. Ez a város zsidó közösségének saját purimja, amivel tizenegy zsidó megmenekülését ünneplik két évszázada.

1819-ben a kormányzó Mehmed Ruždi pasa elfogta Moshe Danon főrabbit és még tíz befolyásos zsidót, börtönbe vetette őket és halálbüntetéssel fenyegetőzött, ha a zsidó közösség nem fizet két nap alatt 500 zsák aranyat. Moshe Danon barátai sorra járták a kávézókat és a teázókat és muszlim barátaik segítségét kérték, de Szarajevó iszlám vezetőit is felháborította a pasa tette. Egy nappal később a város muzulmánjai felfegyverkeztek és „Szarajevó dühös polgárai, mintegy háromezren behatoltak a pasa palotájába és kiszabadították a foglyokat” – írta Zeki Effendi korabeli történetíró. Szarajevó 249 befolyásos muszlimja levelet írt II. Mehmed szultánnak, amelyben új kormányzót kértek Ruždi pasa helyett. A szultán megkapta a levelet, és a pasát visszahívta Boszniából.

Azóta az ország zsidó közössége évente megünnepli a szarajevói purim napját, november 4-ét, a jubileumi, kétszáz éves évfordulót együtt a boszniai iszlám közösséggel. "Úgy éreztük, hogy egy ilyen jelentős évfordulót nem csak zsidók ünnepelhetnek, hanem azok is, akik megmentettek minket. Úgy döntöttünk, hogy a bosznia-hercegovinai iszlám közösség képviseli azokat az embereket, akik akkoriban reagáltak és lázadtak Ruždi pasa ellen” –mondta Eli Tauber történész.

A szefárd zsidók 1492-ben érkeztek Boszniába, miután kiűzték őket Spanyolországból. A muzulmánok és a zsidók több mint ötszáz éves békés egymás mellett élésének sötét időszaka a második világháború volt. Az 1930-as években több mint 12000 zsidó élt Szarajevóban, a teljes népesség kb. 20%-a, és körülbelül 2000 zsidó az ország többi részében. A második világháború alatt a holokauszt majdnem teljesen elpusztította Bosznia-Hercegovina zsidó lakosságát. Ahogyan a történész Eli Tauber emlékezett rá, néhány zsidónak sikerült elmenekülnie Szarajevóból a helyi muszlimok segítségével, akik zsidó szomszédaikat hidzsákban, a hagyományos muszlim öltözetben szöktették ki a városból.

Az ellenkezője történt az 1990-es években, a boszniai háború alatt. A szerbek által körülzárt városban a zsidó közösség konvojokat szervezett, és együtt menekítettek ki zsidókat, muzulmánokat és másokat, akik el akarták hagyni az ostromlott várost. Tauber saját kutatásai szerint mintegy 1500 muszlimnak sikerült a zsidó konvojokkal elhagynia Szarajevót. Ma mintegy 800 zsidó él a kicsivel több mint 340000 lakosú boszniai fővárosban.

A szarajevói purim különleges, mert ilyen nem történt az Oszmán Birodalomban és a zsidók történetében sem szerepel hasonló, hogy muzulmánok mentették meg zsidók életét. „A szarajevói purim mögött meghúzódó történet a polgári felelősségvállalás, a bátorság, és a szomszédsági szolidaritás jelképe, amelyet ápolni kell és átadni a jövő generációinak” - mondta a boszniai iszlám közösség vezetője.

A boszniai zsidó közösség vezetője, Jakob Finci szerint a történet „azt bizonyítja, hogy nem volt mindig gyűlölet, nem volt mindig bosszú, hanem jól éltünk, segítettünk egymásnak, bebizonyítottuk, hogy ez lehetséges. (…) Úgy gondolom, hogy manapság, amikor a feszültségek nagyok a világon, amikor az iszlámfóbia szörnyű növekedése mindenütt jelen van, akkor nagyon fontos annak igazolása, hogy lehetséges a normális élet. Ha a bosznia-hercegovinai zsidók normálisan élhetnek a muszlimokkal, akkor miért nem teheti meg a világon mindenki más?" - kérdezte.