Afrika

A fogyatékkal élő afrikaiak helyzetéről tartott előadást Balogh Sándor, a Magyar Afrika Társaság elnöke, a Fogyatékkal Élők Világnapja alkalmából rendezett II. Rehab Expón.

Attól ugyan nem kell tartani, hogy Szomália iszlamista terrorszervezet nélkül marad, az viszont már kérdéses, hogy ez a jövőben is az al-Shabaab lesz-e.

Legalább 17-en életüket veszítették, és sokan megsebesültek a nyugat-afrikai Kamerun északi részén szombaton végrehajtott öngyilkos robbantásban.

A szélsőséges nézeteiről ismert radikális szomáliai lázadó csoport, az al-Shabaab az Afrikai Uniós békefenntartók által támogatott kormányerőkkel szembeni folyamatos térvesztés mellett újabb problémával kénytelen szembesülni mostanában – igen komoly belső feszültség alakult ki a csoporton belül, hogy az egyre nagyobb szomáliai befolyásra szert tevő ISIS (Szíriai és Iraki Iszlám Állam) mögé vagy az al-Kaida mögé sorakozzanak-e fel. A történet odáig jutott, hogy néhány nappal ezelőtt az al-Shabaab egyik szellemi vezetője, Abu Abdalla azt jelentette be, hogy minden, az al-Shabaabtól az ISIS-hez átálló dezertőrt le fognak fejezni, sőt egyenesen azt mondta, hogy “bárkit, aki egy másik iszlamista csoporthoz való tartozását fejezi ki, meg kell ölni a helyszínen” (Közép-Jubában például nemrég egy al-Shabaab vezetőt lőttek le társai, amikor az ISIS-hez való csatlakozásról beszélt).

A fentebb említett belső feszültség mindenesetre nem csak szóbeli, több alkalommal volt már komoly harc a két frakció között, sőt az ISIS-hez csatlakozó egykori al-Shabaab fegyveresek csoportja már többször hajtott végre támadást a kormányerők ellen is, a kormány szerint egyértelműen azzal a céllal, hogy letegyék az ISIS névjegyét Szomáliában is. Ezek a kormányellenes támadások az első és máig egyetlen szomáliai ISIS-frakcióhoz köthetőek, amely még októberben vált ki az al-Shabaabból Puntföldön, Abdikadir Mumin vezetésével, nagyjából úgy 30-50 főnyi fegyveressel.

Azt is egyértelműen látni kell, hogy az egész feszültség azért jöhetett létre, mert az ISIS olyan sebességgel növekszik és mutatja meg erejét, hogy a Boko Haramtól kezdve tucatnyi radikális csoport számára jelentett csábító erőt a hozzájuk való csatlakozás lehetősége – ezért is meglepő, hogy az al-Shabaab most ezzel a folyamattal szembefordulva híveit és támogatóit nem akarja az ISIS zászlaja alá terelni. Sőt, nem csak szóban teszi ezt, rettegett belső titkosrendőrsége, az Amniyat is nekilátott, hogy őrizetbe vegye és megbüntesse azokat az al-Shabaab-tagokat, akik az ISIS szervezetével kezdtek szimpatizálni.

Viszont nem teljesen alaptalan és értelmetlen az, amiért az al-Shabaab továbbra is az al-Kaida mellett áll, hiszen egykori vezetője, Ahmed Abdi Godane harcolt Afganisztában is és közeli kapcsolatot ápolt még Osama bin Ladennel, sőt az al-Kaida kelet-afrikai működéséről szomorú emlékként lehet bennünk a kenyai vagy a tanzániai támadás 1998-ból, mostanában pedig inkább jemeni térnyeréséről kaphatunk híreket. Viszont az is biztos, hogy ez már csak időleges ellenállás lehet, hiszen míg az al-Shabaab csillaga már Szomálián belül is leáldozni látszik, addig az ISIS hihetetlen sebességgel növekszik, annyi külföldi csatlakozik hozzájuk, mint még soha, szóval a legvalószínűbb forgatókönyv szerint az al-Shabaab előbb-utóbb kettéválik majd és valószínűleg az ISIS-t támogató frakció fogja leginkább megvetni a lábát.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

November 28.-a az egyik legfontosabb nap az évben Mauritánia számára, hiszen 1960-ban ezen a napon vált függetlenné Franciaországtól ez a kevesebb mint 4 milliós ország és bár alapvetően ez már nem árnyékolja be az állami ünnepségeket, de mégis valószínűleg sosem fog feledésbe merülni az az esemény, amely 1990-ben szintén ezen a napon történt: a gazdasági központnak számító Nouadhibou városától úgy 250 kilométerre fekvő Inal településén emberáldozatként a függetlenség tiszteletére meggyilkoltak 28 fekete afrikai katonát.

Talán azért sem vet rossz fényt a történet az állam születésének megünneplésére, mert a vezetők mindig mindent elkövettek, hogy ne is kerüljön szóba az inali mészárlás, a most november 28-ára tervezett ellenzéki megemlékezést (amelyet az Igazság és Demokrácia Szövetsége szervezett) például a hatóságok betiltották, de más szervezetek ennek ellenére felvonulásokat szerveznek. Az akkori inali események egyik túlélőjének, Mammadou Sy egykori tizedesnek az akkor átéltekről írt könyvéből (L’enfer de Inal – Inal Pokla) kiderül, hogy egy előre megtervezett gyilkosságsorozatról volt szó, amelynek keretében már hetekkel korábban kiválasztottak és börtönbe zártak 250 fekete afrikai katonát, akik közül végül csak 96 élte túl azokat a borzalmas heteket.

November 28-a előtt egy nappal 28 katonát véletlenszerűen kijelöltek a rabok közül, sorszámokat írtak rájuk, majd éjféltől kezdve egyesével felakasztották őket a függetlenség évfordulóját “megünnepelendő”, aki pedig túl sokáig küzdött, azt vasrudakkal agyonverték. A testeket később elégették Inal mellett, azokat pedig akik túlélték a bebörtönzést, a kínzásokat, hónapok múlva engedték csak el. Ez nem volt egyébként szokatlan akkoriban, 1989 és 1991 között közel 1000 mauritánai fekete katonát gyilkoltak meg (civilekről ne is beszéljünk, ott jóval nagyobb számokról beszélhetünk) és egyetlen ilyen cselekmény tettese sem lett meg, hiszen 1993-ben totális amnesztiát hirdettek mindenkinek, aki részt vett ezekben a gyilkosságokban.

Ennek ellenére többször volt próbálkozás, hogy az ismert gyilkosokat bíróság elé állítsák, első körben 1995-ben az első katonai régió (Inal is ide tartozott) egykori parancsnokát, Ould Boïlilt fogták perbe, de ő Párizsba menekült, majd később 1999-ben az inali eseményekben közvetlenül is részt vevő Ely Ould Dah századost fogták perbe – ő szintén Párizsba menekült. Megemlékezések általában minden évben vannak, néha több, néha kevesebb sikerrel, idén például ahogy fentebb volt már róla szó, minden komolyabb szerveződést betiltottak eddig, de például 2012-ben is közbeléptek a hatóságok, amikor egy csoport Inalba vonult, hogy ott emlékezzen meg az eseményekről. Aztán az ezt követő években jobban sikerült a felvonulások, de az 1989 és 1991 közötti brutális évekre (“a hamu évei”) több helyszínen szoktak megemlékezni a fekete mauritániaiakat képviselő jogvédő csoportok.

A margón érdemes megjegyezni, hogy az ország lakosságának nagyjából 70%-a arab és a függetlenség óta a maradék 30%-ot kitevő egyéb etnikumokat rendszeresen marginalizálták, az oktatástól kezdve a hitelképességen át egészen a bíróságokig voltak példák a diszkriminációra és akkor a rabszolgaság kérdéséről még nem is beszéltünk. Javulás és változás észlelhető ugyan, de a múltat feledni sosem szabad, hiszen annak ismerete segíthet a mostani társadalomnak előre lépni és leszámolni az előítéletekkel.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A keresztény-muzulmán párbeszéd elengedhetetlen a békéhez, az iszlám szélsőségesek barbár támadásainak megelőzéséhez, amelyek közül több sújtotta Kenyát is - jelentette ki Ferenc pápa csütörtök reggel egy afrikai vallásközi és ökumenikus találkozón.

Társaságunk valamennyi tagja nevében köszönetet szeretnénk mondani Balogh Ceciliának, hogy ismét segít. Jótékonysági előadássorozatot indított a bamakói sérült gyermekek javára. A következő jótékonysági est ugyanitt- a Szavanna Étteremben- lesz december 12-én, melyre mindenkit szeretettel várunk.

A 2. Budapest Afrika Fórum rendezvényre idén is számos afrikai országból érkeztek üzletemberek. A fórum segíti a kapcsolatépítést az afrikai országok és Magyarország között.

Az Etiópiából érkező Dr. Kasshun Abbereu úr - aki Budapesten töltötte egyetemi éveit - örömmel vállalta, hogy eljuttatja az Önök által befizetett adományokból összegyűlt összeget az etióp gyermekeknek, illetve a Yohannes Érsek Alapítvány vezetőjének, Gebrehawariat úrnak.

Százötvenhárom ember helyeztek megfigyelés alá Libériában, miután három embert fertőzött meg az ebola vírusa a két hónapja már ebolamentessé nyilvánított nyugat-afrikai országban.

Az afrikai országok együttműködésében szerencsére bőven láthatunk pozitív példákat is, egyes régiókban a szomszédok és történelmileg valamennyire összekapcsolódó államok példamutató módon igyekeznek támogatni egymást – ennek szép példáját láthattuk néhány napja, amikor az Angolába akkreditált zöld-foki-szigeteki nagykövet, Francisco Veiga bejelentette, hogy Angola Kwanza Sul tartományában 7000 hektárnyi termőföldet bocsát a szigetország rendelkezésére. Az még nem ismert, hogy mit fognak majd itt termeszteni, de az a korábbi tapasztalatok alapján nyilvánvaló, hogy valószínűleg valamiféle gabonát, rizst vagy gyapotot fog külföldön termeszteni a praiai kormány és a termesztés mellett ez azt is jelenti, hogy jelentősebb nagyságú zöld-foki munkaerő is átteszi székhelyét a szárazföldre. És ez nem az első ilyen akciója a szigetországnak, nem csak Angolában, hanem szerte a világon, például Paraguayban is 10 ezer hektáron termesztenek már riszt, kukoricát és szóját, az első szállítmány 2013-ban érkezett meg a Zöld-foki-szigetekre a ma már az ország 11. szigetének is tartott és Zöld-szigetnek nevezett területről.

De Angolában is volt már hasonló kezdeményezés, a víz hiánya miatt belföldi igényeinek legjobb esetben is csak 15%-át fedezni tudó Zöld-fok már 2007-ben kötött egy hasonló megállapodást, akkor 7200 hektárról és a közeljövőben Kelet-Timorral és Bissau-Guineával is várhatóak ilyen szerződések. Ezek a kezdeményezések is tökéletesen mutatják azt a helyes politikát, amellyel José Maria Neves miniszterelnök és kormánya mindent elkövet azért, hogy az alapvetően politikai stabilitással és relatíve tűrhető életszínvonallal rendelkező szigetország kontrollálni tudja élelmiszerbiztonságát – azt a múltból tudjuk ugyanis, hogy a megművelhető földek hiányával és a folyamatos szárazsággal küzdő Zöld-foki szigeteken csak a 20. században legalább 200 ezer ember halt meg a szárazsághoz kapcsolódó éhínségben, volt olyan év a kilencvenes években, amikor az összes gabona 80%-a áldozatul esett a szárazságnak, így nem csoda hogy a sziget lakosságának többsége külföldre menekült.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy váratlan és meglepő lépés keretében a napokban benini katonák szálltak meg 16 nigériai települést Kwara államban a két ország határán, köztük az aprócska Ogomnét, Bwint, Gandasunont és Kpurut is, majd a megszállás után azonnal felhúzták a benini zászlót és rendőrségi ellenőrzőpontokat hoztak létre – így szóltak az elmúlt napok hírek Nigériában. Egyes nigériai sajtóorgánumok beszámolója szerint több helyen a helyiek letépték a benini zászlót és átadták azokat a nigériai hatóságoknak, miközben több helyen a tanárokat és egyéb állami alkalmazottakat otthonuk elhagyására szólították fel a benini katonák.

Nagyon zűrzavarosak és nehezen hozzáférhetőek az információk az ügyről, az illetékes nigériai minisztériumban és a rendőrség központjában sem tudtak még tegnap sem a történtekről, a legfrissebbek szerint viszont rendőri különítményt küldtek a térségbe, hogy kiderítsék mi is történt valójában, de akár még az is előfordulhat, hogy csak egy apróság felnagyításáról, egy kacsáról van szó, hiszen az 1914-ben a britek és a franciák által lefektetett határokat szóban nagyjából mindkét fél elismerte vita nélkül, bár azt meg kell jegyezni, hogy ez a határ hivatalosan évtizedeken át nem került kijelölésre, egészen 2005-ig, amikor az azt megelőző években kialakult gazdasági feszültség miatt (Benin gazdaságilag igen erősen függ szomszédjától, így a termékek szabad áramlása létfontosságú számára) a két állam asztalhoz ült és az 1914-es dokumentum (illetve gyarmatosítás korabeli térképek) alapján véglegesen definiálta szárazföldi és tengeri határait.

Ennek anno az lett az eredménye, hogy néhány addig nigériai falu (szám szerint 13) a benini oldalra került, de ezt a hatóságok elfogadták és mindent elkövettek a helyzet normális rendezése érdekében. Ahogy Afrikában egyetlen ország, úgy Benin sem mentes egyébként a határvitáktól, voltak problémái például Nigerrel is, hiszen 1964 és 2005 között egyáltalán nem tudtak megegyezni a Niger-folyó folyásánál a határaikban, sőt 1993-ban benini katonák megszálltak egy vitatott területet, a Lété-szigetet is, amelyre válaszul jópár évvel később a nigeri katonák is behatoltak vitatott területrészekre, többek között visszafoglalták az elvileg történelmileg hozzájuk tartozó Létét. Végül a hágai nemzetközi bíróság 2005-ös döntésével deklarálta a határvonalat, amelyet a felek elfogadtak. A helyzet Burkina Faso esetében is hasonló, bár ott még nincs is megoldás arra, hogy a két ország határvonalának egyes szakaszai nem definiáltak és nincs is elfogadott múltbeli állapot, 2006-ban például Burkina Faso le is zárta határait szomszédjával, azzal vádolva Benint, hogy az saját érdekében apró lépésenként igyekszik megszállni kis területrészeket, amelyek elvileg nem is tartoznak hozzá.

A két állam kapcsolatát ez nem rázta meg túlságosan, de ettől függetlenül a mai napig vannak olyan határszakaszok, ahol nem igazán ismert, hogy meddig tart Benin és hol kezdődik a “becsületes emberek földje”. Visszatérve a konkrét mostani problémára, ha tényleg bebizonyosodna a történet valóságtartalma, akkor az háborús konfliktussal nem fenyeget ugyan, de Benin hatalmas kockázatot vállal vele, hiszen ha Nigéria ismét lezárja határait, mint 2004-ben, akkor azzal padlóra is küldheti a Nigériától nagymértékben függő benini gazdaságot. Azt azért mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy néhány órával ezelőtt közlemények láttak napvilágot a kwarai kormányzat részéről, amelyben maga Abdulfatah Ahmed kormányzó nevezte kacsának az eseményekről szóló jelentéseket, hangsúlyozva, hogy a fentebb már említett rendőrségi járőr megerősítette, hogy semmiféle építményt és zászlót nem találtak, az érintett 16 település éli nyugodt mindennapjait, így konkluzióként megállapítható, hogy a hír egyértelműen kacsa. A rendőrség is közzétett egy apró közleményt, amelyben szintén ezt erősítették meg, hangsúlyozva, hogy pár hónappal ezelőtt volt ugyan egy területi vita a térségben, de az kizárólag tulajdonjogról szólt egy benini és egy nigériai személy között és nem volt köze a két állam határaihoz.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Nem kérdés, hogy a nap és talán a hét legszomorúbb és legmegrázóbb híre Afrikából a bamakói túszdráma, amelyben legalább két tucat ember veszítette életét a legfrissebb hírek szerint, ám most mégsem erről lesz szó ebben a posztban, hiszen a Maliban történteket az összes nagy sajtóorgánum és hírügynökség percről-percre követte-követi, viszont amiről most szó lesz, az mindenféle tragédiák nélkül sem kerülne be a mainstream média hírei közé. Lesothóba látogatunk, ahol az egész ország lélegzetvisszafojtva, feszülten várja, hogy a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) közzétegye azt a jelentést, amely a 2014-ben kezdődött és a mai napig fennálló politikai és belbiztonsági krízisről fogalmazza meg a közösség álláspontját és a kialakult feszült helyzethez vezető utat is.

Az egy botswanai bíró által vezetett nyomozás még augusztusban kezdődött és arra hivatott választ adni, hogy pontosan hogy is történt és mennyire volt legális Maaparankoe Mahao az akkori miniszterelnök, Thomas Thabane által történő kinevezése a lesothói hadsereg élére, majd eltávolítása a jelenlegi miniszterelnök, Pakalitha Mosisili által. Emellett valószínűleg komolyabb konkluzió nélkül azt is megpróbálja megfejteni, hogy mi vezetett Mahao elődjének, Tlali Kamolinak a Mosisili általi visszahelyezéséhez 2015-ben, majd Mahao 2015. júniusi halálához (erről itt volt szó, állítólagosan egy puccskísérlet miatti letartóztása során vesztette életét), de legfontosabb kérdésként egy jövőképet is megpróbál az SADC bizottsága felvázolni a lesothói hadsereg jelenlegi megosztottságának helyzetében. És hogy miért várja ezt lélegzetvisszafojtva ez az aprócska kis ország?

Mert nagyjából mindenki, még az érintett politikai szereplők is abban bíznak, hogy a jelentés végre minden kétséget és bizonytalanságot megszüntet és lefekteti egy egységes, stabil Lesotho alapjait – persze ezek csak hangzatos szófordulatok, valójában a bűnösök és a kiváltó okok nyilvánosságra hozatalával akár egy tiszta lap is létrejöhet a politikai elit számára. Persze azt is figyelembe kell még venni, hogy a miniszterelnöknek joga van figyelmen kívül hagyni a jelentés ajánlásait és konkluzióit, így akár az egész munka a kukában végezheti, amire azért is van jelentősebb esély, mert a hadsereg egy tisztje bíróság előtt is megtámadta a SADC bizottságának jogkörét az ügyben. Ha most szeretnénk felvázolni egy jövőképet a jelentés és hatásai számára, akkor nagyjából biztosan kijelenthetjük, hogy minden érdemleges ki lesz majd gyomlálva belőle mielőtt a lesothói parlament elé kerül, a politikai elit pedig tovább folytatja megosztó, hatalmi harcát, amelyben a most már dél-afrikai száműzetésben élő Thabane is elég jelentős tényező.

És talán jobb is, ha semmi komolyat nem fog napvilágra hozni ez a jelentés, hiszen az azt is jelentené, hogy valamelyik oldalt felelősnek nevezné meg az elmúlt évek politikai agressziójában, ami a fentebb megfogalmazott reménnyel ellentétben szinte biztosan még jobban elmélyítené a két oldalt támogató társadalmi rétegek közötti ellentétet. Pluszban nem csak a belső, de a SADC és Lesotho közötti feszült viszony is mélypontra jutna egy ilyen bíráló jelentéssel, így valószínűleg a SADC még kicsit megkozmetikázza a dokumentumot abban a négy napban, ami a bíró általi befejezés és a lesothói parlament előtti bemutatás között telik majd el.

És hát a poszt végén beszéljünk arról, hogy a megbékélés és az egység annyira kellene ennek az országnak, mint egy falat kenyér (és a falat kenyér a szó szoros értelmében is fontos lenne a sokszor és sok helyen jelenleg is élelmiszerbiztonsági gondokkal küzdő lakosságnak), hiszen jelenleg a 120 helyes lesothói parlament 55 ellenzéki képviselőjének mindegyike bojkottálja a törvényhozás munkáját, jelentős részük pedig száműzetésben várja a jövőt Tom Thabane holdudvarában csoportosulva. Remélhetőleg Mahao rejtélyes halálának körülményeire is fény derül végre és akkor bizonyos politikus neve tisztázásra kerül és ez a parlament munkájának újbóli elindulását is maga után vonhatja.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A csodálatos drágakőre az afrikai Botswanában találtak rá, több mint száz éve nem volt hasonló lelet!

Most már valamivel több mint 20 éve, 1995. október 19-én halt meg rejtélyes körülmények között a Dzsibutiban dolgozó francia bíró, Bernard Borrel, aki halálának idején a kis afrikai ország igazságügy-minisztériumában dolgozott a francia polgári- és büntetőtörvénykönyv dzsibuti bevezetésén és a mai napig nem tisztázott, hogyan halt meg – az első vizsgálatok egyértelműen öngyilkosságra utaltak, hiszen összeégett testét Dzsibuti városától 80 kilométerre egy vízmosás mélyén találták meg, búcsúlevelekkel és a szörnyű tetthez felhasznált, korábban vásárolt üzemanyag maradékával.

Még amikor 1996-ban Toulouse-ban végrehajtották az első boncolást a holttesten (Dzsibutiban korábban nem voltak ehhez megfelelő feltételek) majd 1999-ben amikor a francia nyomozóügyészség az öngyilkosság tényét elfogadva (bár a jelentésben helyet kaptak ezzel kapcsolatos kételyek is) lezárta nyomozását, nem igazán voltak arra utaló jelek, hogy ténylegesen másként történt a tragédia, egészen addig, amíg 2000. januárjában egy hazájából Belgiumba menekült dezertőr dzsibuti katona, Mohammed Saleh Aloumekani vallomást nem tett. Ő ugyanis azt állította, hogy kihallgatott egy beszélgetést a dzsibuti elnöki palotában Borrel halálának a napján, amelyben Ismail Omar Guelleh dzsibuti elnök utasítást adott a bíró kivégzésére, akit egy kíváncsiskodó, az ország titkait kifürkészni igyekvő embernek tartottak a helyi politikai erők.

Aztán az gyorsan kiderült, hogy Saleh korábban már tett vallomást Belgiumban, amelyben teljesen másról beszélt és miután kiderült, hogy ez nem volt elegendő a politikai menekültstátuszhoz, a sajtó szerint új próbát tett, ezúttal egy újabb verziójú vallomással. Ma már egyértelmű, hogy vallomása hamis volt és szinte lehetetlen tényeket vázolt fel történetében, így egy nehezebb periódus után végül a francia-dzsibuti kapcsolatok is normalizálódtak, 2009-ben pedig felmentették azt a két dzsibuti tisztviselőt is, akiket korábban a Borrel-nyomozás akadályoztatásával vádoltak. Volt egyébként 2002-ben egy újabb boncolás Franciaországban, amelyben az a konkluzió született, hogy nem történhetett öngyilkosság, hiszen a testén lévő horzsolások és sérülések azt mutatják, hogy már a földön feküdt, amikor ráöntötték az üzemanyagot – plusz egyértelmű állítások szerint halála előtt már igen pesszimista kijelentéseket tett, elbúcsúzott a családjától.

Persze ez utóbbi akár az öngyilkosságot is alátámasztja, mindenesetre jelenleg is két verzió kering az ügyről, az egyik az öngyilkosság, ez általában a hivatalosan elfogadott, a másik pedig a gyilkosság, amelyben nem sikerült igazából előrelépni, ezért továbbra is csak elmélet maradt, az biztos, hogy az ezt a verziót támogatók szerint a gyilkosságot egy tunéziai férfi, bizonyos Hassan Hamouda Adouani és a dzsibuti biztonsági erők akkori vezetője, a mára már elhunyt Awalleh Guelleh szervezte meg (őket hallgatta ki a palota udvarán a fentebb említett Aloumekani, bár ezt alátámasztani sosem sikerült), azért, hogy megakadályozzák bizonyos dzsibuti államtitkok és politikai események napvilágra kerülését.

És hogy várható-e olyan fejlemény, amely esetleg a gyilkosságot tudná alátámasztani? Annak tükrében, hogy néhány hónappal ezelőtt közel hatvan, az ügyben bizonyítékul szolgáló tárgyat semmisítettek meg egy tévedésnek köszönhetően, nem valószínű, bár Borrel özvegye, Elisabeth Borrel szerint ez pont azt mutatja, hogy a dzsibuti állam által levezényelt gyilkosságról van szó. Akit jobban érdekel az ügy, az nyugodtan elmélyedhet benne, dokumentumfilm és könyv is készült a halálesetről és az interneten is tömegével lelhetőek fel részletes források képekkel, dokumentumokkal.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Miközben a világ nagy része a Szíriából érkező menekültekre figyel, kevés szó esik az afrikaiakról. Pedig a kontinensről a következő években milliók indulhatnak el az éhínség, a terror és a szegénység elől, és az ő úti céljuk is az Európai Unió lesz. Brüsszel két eszközzel próbál harcolni: pénzzel és kiutasítással ? kevés sikerrel.

Niger országát 1960-as függetlenné válásától kezdve hosszú évtizedeken át előbb egy egypártrendszert kiépítő civil kormány, majd az ezt megbuktató katonai diktatúra irányította vasmarokkal, de a hidegháború befejeztével itt is változások indultak el, diák- és munkásmozgalmak szerveződtek, míg végül 1991-ben átmeneti, majd az 1993-as szabad választások után demokratikusan választott kormány vette át az irányítást az országban. Persze ez csak leírva hangzik ilyen egyszerűen és szépen, hiszen a megnyíló politikai lehetőségek a korábban teljes mértékben diszkriminált és marginalizált csoportok számára is esélyt jelentettek a nagyobb szerepvállalásra, így a kilencvenes években Niger két régiójában is etnikai alapú konfliktus alakult ki, amikor Észak-Nigerben a tuaregek, Kelet-Nigerben pedig a tubuk indítottak fegyveres harcot jogaikért, nagyobb képviseletükért.

A tuaregek harcáról már jópár alkalommal volt szó itt a MindennapiAfrika oldalán, de a Kelet-Nigerben 1994-ben létrejött és harcot kezdő tubu Demokratikus Forradalmi Front (FDR) és a másik nagy, 1997-ben Barka Wardougou vezetésével létrejött tubu csoport, a Szaharai forradalmi Fegyveres Erők (FARS) küzdelméről jóval kevesebb információ ismert (főként elszigetelt akciókat, emberrablásokat követtek el katonai konvojok és turisták ellen Tchirozérine, Madama vagy éppen Aderbissinat környékén), hiszen csak papíron fejeződött be küzdelmük 1998-ban (illetve 1999-ben, amikor újabb szerződést írtak alá az összes lázadó csoport közül talán utolsókként), amikor mindkét csoport békét kötött a kormánnyal.

Ha még konkrétabban akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy az 1997-ben megalakult (egyes források szerint már jóval előbb, 1994 környékén létezett a csoport, de erről nincsenek biztos adatok, ahogy arról sem, hogy maga az FDR is a FARS-ból kiválva jött volna létre) FARS volt az, amelyik a mai napig nem fejezte be alacsony intenzitással folytatott küzdelmét, legjelentősebb akciójuk, a nemzetközi médiában is hír kapó 2006-os emberrablás volt, amikor két olasz turisták raboltak el és közleményükben tubu állam létrehozását követelték szabadon engedésükért cserébe. Annak ellenére tehát, hogy elvileg 1997 legvégén és 1999-ben békét kötött a FARS a kormánnyal, a harcok nem hagytak alább, ennek eredményeként többek között például 2001. szeptember 8-án Dirkoutól 300 kilométerre egy összecsapásban a nigeri hadsereg megölte a csoport akkori vezetőjét, Chahai Barkát. Ahogy ismert, a tubuk csoportjain belül is elég komoly ellentétek voltak a harcok során végig, így például nem meglepő módon a diffai tubuk a FARS-ból is több kis csoport saját mozgalmat hozott létre az évek során.

2008-ban a csoport, vezetőjük Boubakar Mohamed “Warabé” Sogoma utasításait követve csatlakozott a nigeri tuareg lázadókhoz, a Nigeri Mozgalom az Igazságért (MNJ) csoportjához, hogy a szintén csatlakozó fulanikkal együtt folytassák harcukat az állítólagos kormányzati elnyomás ellen – fő érveik között olyan hangzottak el, mint a földművesek és a mezőgazdaság előnyben részesítésének megszüntetése a nomádokkal szemben illetve a franciák uránérc-bányászatából származó bevételekből való részesedés. A csatlakozás ellenére több 2008-as véres támadást a nigeri hadsereg ellen Sogoma még a FARS nevében vállt fel, de nagyjából az összes forrás egyetért abban, hogy ez volt az utolsó olyan év, amikor komoly akciókat lehetett a FARS neve mellé feljegyezni.

A tubu közösség hosszú éveken át (és sokan a mai napig) úgy érezte-érzi, hogy másodrangú állampolgárnak számít Nigerben, amely álláspontot természetesen a nigeri kormányzat mindig is cáfolt. Értelemszerűen lélekszámuk nem összehasonlítható mondjuk a tuaregekével, akik csak Nigerben majdnem 2 millióan élnek, hiszen tubuk összesen úgy fél millióan élhetnek Afrikában, főként Csádban, nigeri populációjuk valószínűleg nem éri el a 100 ezer főt sem (és ezen belül is vannak még teddák és dassák is, bár főként dassák élnek Nigerben), úgyhogy nem meglepő módon jelenleg ne keressük már az aktív konfliktusok között a tubuk harcát, hiszen a FARS ugyan még létezik, de valójában már a tuaregekkel együtt, egy mozgalomként harcol, alig pár száz fegyveressel, de például a Graduate Institute of International and Development Studies svájci szervezet Small Arms Survey 2005-ös kiadványában, már mint mint inaktív csoportként hivatkozott rá – persze ez nem igaz ebben a formában, hiszen a csoport nem szűnt meg, csak beolvadt az MNJ-be. Teljes integrációra sosem került igazán sor, tavalyi információk még egy bizonyos Mohamed Anakot neveztek meg a csoport vezetőjeként.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Magyar Afrika Társaság Vezetősége, tagjai és munkatársai mély megrendüléssel értesültek a tegnap este Párizsban ártatlan civilek ellen elkövetett súlyos merényletsorozatról. A Magyar Afrika Társaság a leghatározottabban elítéli a terrorcselekményt, egyben együttérzését és részvétét fejezi ki az áldozatok hozzátartozóinak és egész Franciaországnak. A merényletsorozat sérültjeinek mielőbbi felépülést kíván.

{youtube}Pp-7FYFp-gM{/youtube}

Ugyan találgatásokba bocsátkozni most sincs sok értelme, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy nem sok jóval kecsegtet a kialakuló burundi konfliktus.

A Csád-tó medencéjében egyre reménytelenebb a helyzet.