Afrika

Többnyire sajnálatos módon negatív kontextusban jelent meg a médiában a francia labdarúgó-válogatottban szereplő, afrikai származású játékosok szereplése a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság kapcsán, pedig nem Franciaország volt az egyetlen válogatott, ahol erősen dominált az afrikai származás. Sőt, a végül győztes Portugáliában a győztes gólt megszerző Éder is Bissau-Guineában született és csak gyerekként került Portugáliába, ahol aztán beindult futballkarrierje és bár igazi szupersztárrá nem vált, azért jegyzett bajnokságok erősebb csapataiban szerepelt pályafutása során. És ahogy a franciák esetében, úgy Portugáliánál is elmondható, hogy ez nem egy újdonsült hóbort, amelyet mondjuk atlétikában láthatunk egy-két “felvásárló” ország esetében, hiszen már az ötvenes évektől kezdve domináltak az afrikai játékosok a portugál csapatban és például a sokszor-sokat emlegetett Figo-féle aranygenerációban is sokat számított a jelenlétük.

És hogy Éder esete nem csak egy kiragadott, egyedi példa, azt tökéletesen igazolja például a nagy ígéretnek számító Renato Sanches is, aki most már a Bayern München színeiben teheti büszkévé sao toméi illetve zöld-foki-szigeteki családját (bár ő maga sao toméi édesapja és zöld-foki édesanyja gyermekeként már Lisszabonban született) vagy éppen az angolai fővárosban, Luandában született William Carvalho is. Aztán ha azt olvassuk, hogy Luís Carlos Almeida da Cunha, akkor nem nagyon tudjuk hova tenni a nevet, de ha mondjuk az áll helyette, hogy Nani, akkor egyből tudjuk már, hogy a portugál EB-győzelemben nagy szerepet játszó portugál csatárról beszélünk, aki szintén a Zöld-foki-szigeteken született és onnan került Portugáliába és a teljesség igénye nélkül a stabil alapembernek számító Danilo vagy éppen Eliseu is igencsak erős afrikai gyökerekkel bír, hogy másokról most ne is beszéljünk.

De a döntőben aztán voltak más, afrikai vonatkozású érdekességek is, hiszen például a francia színekben játszó Blaise Matuidi szülei Angolából menekültek Párizsba még a nyolcvanas években és Matuidit anno még a portugál válogatottba is behívták. A francia válogatottban 11 játékosnak voltak erős afrikai gyökerei, de egyáltalán, a 24 induló válogatottból 12-ben voltak afrikai származású játékosok, ami tökéletesen mutatja, hogy semmilyen formában nem érdemes már kihegyezni ezt a kérdést egy-egy csapatra vagy játékosra, ezek a sportolók már jelentős mértékben részeseivé váltak az európai sportnak és egyáltalán a társadalmaknak. Persze ez sok helyen és sok réteg körében nem talált túl pozitív fogadtatásra, de például Franciaország esetében tökéletesen láthatóak a korábbi gyarmatbirodalom nyomai, hiszen voltak játékosok a válogatottban gyökerekkel Észak-Afrikából, Közép-Afrikából, Észak-Afrikából vagy éppen Közép-Amerikából is.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Meghívást kaptunk az EFOTT-ra, azaz az év legnagyobb egyetemista találkozójára, hogy megismertessük a fiatalokkal az afrikai kontinenst és az AHU ott végzett tevékenységét. Így az előző hét folyamán, július 13-tól 16-ig a fesztivál Civil részlegén vártuk különböző programokkal az érdeklődőket.

"Várakozással és honvággyal telve érkeztem haza a nyári időszakra Ugandából, Magyarországra. A különbség a hazám és az otthonom között óriási. De talán mégsem olyan nagy?!

A be- illetve kivándorlásról napjainkban sok ezer, újonnan feltűnt szakértő mondja el véleményét és elméleteit, köztük olyanokat is, amelyek már jelentősen túlhaladottak és aktualitásukat vesztették – és ez nincs másként Afrikát érintően is. A kivándorlással kapcsolatban a Zöld-foki Köztársaságot is sokszor szokták példának felhozni, hiszen ez azon kevés országok egyike a világon, ahol több állampolgár él külföldön mint odahaza. Ez a szám nagyjából azt jelenti, hogy az otthon élő 550 ezer zöld-foki mellett nagyjából 900 ezren más országokban élnek világszerte, legnagyobb részük (úgy fél millióan) az Egyesült Államokban, nagyjából minden, a szigeteken élő családnak van egy rokona, aki külföldön dolgozik vagy él.

De ez nem azt jelenti, hogy a Zöld-foki-szigetekről még a mai napig is özönlenének ki az emberek a szélrózsa minden irányába, hiszen a kilencvenes években a folyamat megfordult és ma már az ország inkább fogadja a bevándorlókat (főként nyugat-afrikai országokból), köszönhetően a stabil politikai és gazdasági helyzetnek. Maga a tömeges kivándorlás a Zöld-foki-szigetekről az 1800-as években kezdődött, amikor az éhínség és szárazság ismétlődő periódusai elől sok százezren az Egyesült Államok felé vették az irányt, ezt követően pedig a portugál gyarmati uralom indított el ilyen folyamatokat, amikor erőszakosan mozgatott tömegeket gyarmatai között az éppen felmerülő munkaerőigényeknek megfelelően. Ebből az is következik, hogy a fentebb említett 900 ezernyi, külföldön élő zöld-foki egy jelentős része nem első generációs kivándorló, hanem csak kivándorlók leszármazottai – ha a kilencvenes évektől figyeljük a kivándorlási folyamatokat, akkor azt láthatjuk, hogy a fő célország Portugália és értelemszerűen Nyugat- és Dél-Európa, ahol jelentős igény jelentkezett akkoriban és még most is ház körüli munkákat elvégző, olcsó munkaerőre.

Ahogy máshol is, úgy a Zöld-foki-szigeteken is a migráció fő motivációját a jobb életkörülmények, jobb munka, magasabb jövedelem reménye jelentette és jelenti a mai napig, hiszen a társadalomba már stabilan beépült az a jellegű folyamat, hogy a fiatalok külföldön jelentősebb vagyont igyekeznek összeszedni, amiből visszatérve már nyugodtan élhetnek szülőföldjükön – hiába az afrikai mércével mért relatív gazdagság és stabilitás, a migráció jelentős faktora még a szigetek elszigeteltsége, a szárazság és a médiából ömlő csábító vagyontárgyak megszerzésének vágya. De a kilencvenes években egyre inkább szigorodó bevándorlási szabályok okán a jelentős mértékű, 2-3%-os éves kivándorlási ráta a 2000-es évekre már fél százalék alá süllyedt, ami a népesség és a bevándorlás növekedésével már egyértelműen pozitívba billentette a Zöld-foki-szigetek vándorlási mérlegét.

Ettől függetlenül a 9 szigetből álló ország mindennapjait jelentős meghatározzák a diaszpórák, az ezektől származó hazautalások az ország bevételeinek 20%-át adják, plusz a nyaralni vagy látogatásra hazatérő “kintiek” szintén jelentős bevételt adnak a gazdaságnak – nem mellékesen pedig a diaszpórák léte jelentősen meghatározza az országnak nyújtandó segélyek mértékét is. De ez biztosan nem marad így a jövőben, hiszen az egyértelműen látszik, hogy a hazautalásokat főként az első generációs kivándorlók részesítik előnyben, a második generációs leszármazottak már sokkal kisebb mértékben foglalkoznak ilyen pénzbeni támogatásokkal.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ismét teltházzal zárult a bamakói sérült gyermekek javára megrendezett Savannah Bellydance Night júliusi rendezvénye, melynek szervezője Balogh Cecilia. Komolafe Omotunde, a Magyar Afrika Társaság egyik alapító tagja  köszöntőt mondott az eseményen. Bevezető beszédében a humanitárius munka és adományozás fontosságára hívta fel a figyelmet.

Bár az elmúlt időszak során azért elég konstans fejlődés mutatkozik a szomáliai belpolitikai helyzetben, az utóbbi napokban olyan hírek is megjelentek, amelyek nem biztos, hogy hosszútávon is biztosíthatják ezt a stabil javulást. Ezen hírek közül az egyik legfontosabb az a bejelentés, amelyet az Afrikai Unió tett pár napja arról, hogy 2020-ra teljes egészében vissza kívánja vonni a Szomáliában állomásozó 22 ezer katonáját és addigra teljesen a szomáliai hadseregnek kívánja átadni a biztonsági helyzet fenntartásának feladatát. Maga a folyamat a tervek szerint 2018. októberében kezdődne és fokozatosan fejeződne be, hogy így záruljon a 2007-ben kezdődött és AMISOM néven is ismert küldetés.

A történet egyik árnyoldala az, hogy nem teljes egészében a biztonsági helyzet javulása indította el ezt a folyamatot, hanem inkább az anyagi korlátok, hiszen az idei évtől az AU már 20%-kal lecsökkentette a misszió költségvetését, aminek következtében sok katona hónapokon át nem kapta meg fizetését. Ez utóbbi pedig a misszióhoz több mint 6000 katonával hozzájáruló Ugandában azt váltotta ki, hogy az ország kormánya bejelentette egységei visszavonását – a fenyegetés hatására az AMISOM fő pénzügyi szponzora, az EU azonnal jelentősebb összeget utalt át, hogy a helyzet rendeződjön.

Visszatérve az előbbi gondolatmenethez, sajnos ez csak egy árnyoldal, szintén elég jelentős problémának számít, hogy bár az al-Shabaab milícia ellen sikerült komolyabb sikereket is elérni az évek során (2011 óta Mogadishu elvileg teljesen a szomáliai kormány felügyelete alatt áll), a fenyegetés nem szűnt meg létezni, a fővárosban a mai napig előfordulnak súlyos, robbantásos támadások, plusz maga a szomáliai hadsereg sem áll készen egy ilyen fajsúlyú feladatra sem számban, sem felszereltségben – magán a katonaságon belül is elég jelentős feszültségek húzódnak, a kiképzések lassan haladnak, a költségvetés limitált. Aztán még az a kérdés sem tisztázott, hogy például mi lesz a háborúba évekkel ezelőtt belépett Kenya vagy Etiópia részvételével, hiszen például az öt évvel ezelőtt kezdődött kenyai részvétel sem egészen azt a hatást váltotta ki, ami a célja lett volna – bár a szomáliai határvidéken stabilnak mondható helyzet alakult ki, a kenyai területen válaszként végrehajtott terroristatámadások száma jelentősen megugrott és a határmenti kenyai járásokban igencsak leromlott a közbiztonság is. Visszavonulni pedig nem lehet, hiszen egyöntetű kenyai vélemény szerint a szomáliai erők nem állnak készen a feladatok átvételére.

Ebben az egész bizonytalanságban pedig nem biztos, hogy jó az az irány, amelyet az Egyesült Államok Afrikai Parancsnoksága (AFRICOM) követ, amely a jelentések szerint elkezdte felfegyverezni az egykor igencsak komoly hadúrnak számító Barre Hiiraalét (Barre Shire) az al-Shabaab elleni harcra. A hír nem megerősített információ, de szomáliai blogok írásai szerint Hiiraale a napokban látogatást tett az AFRICOM kenyai bázisán, hogy megbeszéljék azt a küldetést, amelyben Hiiraale offenzívát indítana az al-Shabaab ellen Juba tartományban, együtt a szomáliai hadsereg más területeken indított támadásával. A szomáliai polgárháború során a Juba-völgyi Szövetség egyik tagjának számító Szomáliai Nemzeti Front vezetőjeként ismertté vált hadúr Siad Barre uralmának helyreállításáért küzdött hosszú éveken át és az elmúlt két évtizedet folyamatos háborúskodással töltötte Szomália déli részén.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az elkövetkezendő öt évben legalább 2000 vízilovat akarnak lemészárolni Zambiában. Az állatok leölésének ötlete már egy ideje érlelődött a dél-afrikai állam kormányának fejében, június közepén a tiltakozások miatt azonban felfüggesztették a terv kivitelezését. Most viszont ismét elővették a természetvédők ellenkezése ellenére.

Talán nem volt túl nagy meglepetés sokak számára, de az Ebola-járvány legyűrésével Sierra Leone országa mintha megszűnt volna létezni a külvilág és a mainstream média számára, pedig annak ellenére, hogy borzalmas hírekkel már nem lehet rémisztgetni, ez a sokat szenvedett nyugat-afrikai állam továbbra is mindennapos küzdelmeket vív a demokrácia és a stabilitás rögös útján. Ezen az úton az egyik legnagyobb akadálynak a legtöbb kutató/szakértő egyértelműen a korrupciót tartja, de nem azért, mert az ország helyzete a Transparency International listáján annyira szörnyen rossz lett volna (tavaly 119. helyen szerepelt az ország a 168 listázott között), hanem azért, mert folyamatosan ront korrupciós megítélésén és az ezzel szemben folytatott harcán – az elmúlt években csak a helyzet romlását lehetett látni.

Ez főként az Ebola-járvány idején volt látható és kimutatható, amikor az összes kapcsolódó kormányzati kiadás harmada nem volt alátámasztható semmiféle dokumentummal vagy számlával, a legtöbb megkötött szerződés szabályosságát, az előzetes megversenyeztetést is bőven kétségbe lehetett vonni. Ezek a folyamatok csak egy pillanatra tűntek lassulni 2008-ban, amikor Ernest Bai Koroma államelnök antikorrupciós törvényt vitt végig a parlamenten, hiszen pár hónap után kiderült, hogy ennek keretében sem a legnagyobb visszaélőket és hűtlen kezelőket fogják zargatni. És óriási számokról beszélünk, az ország egyik nagy külföldi segítője, Nagy-Britannia nemzetközi fejlesztési intézményének kimutatása szerint az egészségügyi fejlesztésre és az Ebola-legyőzésére szánt brit pénzek alig pár százaléka jutott el az orvosokhoz, nővérekhez és fertőtlenítőkhöz, a többi mindenféle csatornákon egyszerűen elfolyt.

Oda jutottunk, hogy a kormány azért üzemel be utcai jelzőlámpákat a fővárosban, hogy így próbálja megfékezni a közlekedési rendőrök korrupcióját, szóval ez tényleg egy olyan kérdés, amelyről érdemes és kell is beszélni. De persze feltehetjük a kérdés, hogy miből lehetne finanszírozni a korrupció elleni harcot egy olyan országban, ahol a költségvetésben a bevétel oldalon folyamatosan csökkenő számokat látni: pont a fentiek miatt több külföldi támogató a kormány kihagyása nélkül igyekszik pénzt juttatni a rászoruló projektekre, a fő természeti kincsnek számító bauxit ára továbbra is minimumon, így a befektetők jelenthetnék a kiutat, de ők pedig nem igazán arra szeretnének fizetni, amire a kormány – így lesz az elektromos- és vízhálózat fejlesztése helyett több százmillió dolláros luxusrepülőtér és fizetős autópálya Sierra Leonéban, ahol pedig a lakosság túlnyomó többsége a létminimum alatt tengődik.

A Népi Tömörülés (ANC) kormánypártja és Koroma pedig inkább már a 18 hónap múlva esedékes választásokra készülődik, ezért került átalakításra a kormány idén márciusban és ezért igyekszik Koroma minden fronton lehetséges utódját, Joseph Kamarát előtérbe tolni és az ANC berkein belül pozícióba hozni. Így alakulhatott ki egy olyan helyzet, amelyben teljesen ismeretlen és tapasztalatlan, ámde ANC-hű emberek miniszteri, államtitkári posztokra kerülhettek, hiszen Koroma csak ezzel tudja garantálni kiszemeltje sikeres útját az elnökség felé. De visszaugorva még egy pillanatra a gazdaság helyzetére, csak álljon itt egy mindennapos példa: néhány nappal ezelőtt Koroma kormánya minden mobiltelefonra sms-üzenetet küldött, arra kérve az állampolgárokat, hogy minden vásárlásukat, költésüket, tranzakciójukat az ország pénznemében, leonéban bonyolítsák amerikai dollár helyett, hiszen a leone a jelentős belső gazdasági teljesítmény hiánya és az importfüggőség miatt instabilitásnak van kitéve, ami értelemszerűen árt a gazdasági környezetnek és a jósolt 4% körüli növekedésnek is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A dél-szudáni tájékoztatási miniszter, Michael Makuei még a hét elején jelentette be, hogy a világ legfiatalabb állama az idei évben nem fogja ünnepelni júliusban függetlenségének ötödik évfordulóját, ami példátlan a fiatal állam életében, hiszen még tavaly, a polgárháború csúcsán is komoly katonai parádéra és ünnepségre került sor a fővárosban. Ezúttal viszont a gazdasági helyzet arra kényszeríti a kormányt, hogy az elnök, Salva Kiir beszédével érje be a neves alkalom kapcsán – az infláció az egekben (több mint 300 százalék volt eme cikk írásának időpontjában), a kormány bevételei szinte teljesen elapadtak, ahogy az olajszektor az összeomlás szélére sodródott, hogy a korrupcióról és a tovább tomboló erőszakról ne is beszéljünk.

Sokan valószínűleg egyébként megkönnyebbülten sóhajtottak fel idén áprilisban, amikor közel két évnyi véres háborúskodás után Riek Machar, a lázadók vezetője egységkormányt hozott lére Salva Kiirrel, amelyben Machar alelnökként funkcionált tovább – nos, ezt rengeteg lázadó nem értékelte hasonlóan és ezek a milíciák tovább folytatták véres harcukat, főleg az ország északi részén. Csak az elmúlt héten több mint negyvenen haltak meg a Wau városa körül zajló összecsapásokban, az itt található ENSZ-bázisra pedig ezrek menekültek védelmet keresve. Ráadásul ezek a harcok igen intő jelként szolgálhatnak a jövőre nézve, hiszen a kormánycsapatokra támadó fegyveresek egy új, Ali Tamim Fartak veterán politikus vezette lázadó alakulat harcosai voltak, köztük egykori kormánykatonákkal, a Janjaweed szudáni milícia fegyvereseivel vagy éppen az Úr Ellenállási Hadseregének dezertőreivel.

A csoport a Raja Felszabadítási Iszlám Mozgalom nevet viseli papíron, de Machar és Kiir is vádaskodásba kezdett, kölcsönösen a másikat vádolva a Fartak-féle csoport támogatásával, amellyel a másik célja szerintük az, hogy etnikailag megtisztítson területrészeket az országban, így készítve elő hatalmi erőváltozásokat. Ennek ellenére még bőven lenne esély a békére, hiszen a két nagy szembenálló egyezséget kötött, de ehhez valamiféle gazdasági előrelépésre lenne szükség, ami viszont nem lesz egyszerű rengeteg különféle ok miatt és itt visszatérhetünk a fent már felsorolt inflációhoz, az olajárak alakulásához, de megemlíthető az időjárás alakulása, a Dél-Szudánt támogató országok fenyegetőzése a támogatások visszavonására vagy akár a költségvetési deficit növekedése.

De szintén aggályos a tény, hogy a köztisztviselők hónapok óta nem kaptak fizetést (láttunk az elmúlt hetekben sztrájkokat kórházakban, iskolákban, egyetemeken), ami azzal együtt, hogy mennyi fegyver forog közkézen az állampolgárok között, elég veszélyes elegyet alkot. A Nemzetközi Valutaalap figyelmeztette is az országot, hogy most azonnal hozzá kell látnia költségvetésének átalakításához, az olajbevételektől való függőség és a kiadások csökkentésével, különben az eladósodottság mértéke elviselhetetlen, kezelhetetlen mértékűvé válhat. Csak a margón, a poszt végén jegyezzük meg, hogy az új lázadó mozgalom vezetésével vádolt Ali Tamim Fartak igazi veterán a politikai pályán, Abdalla Turabi Nemzeti Iszlám Frontjának egyik első tagja még évtizedekkel ezelőtt, aztán volt sportminiszter a hetvenes évek Szudánjában, de tartományi kormányzó, parlamenti elnök és oktatási miniszter is volt és az ő irányításával kezdődött el a dél-szudáni függetlenségi népszavazás szervezése.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

12 év után Harry Herceg ismét találhozhatott azzal az árvával, akivel még Afrikában barátkozott össze.

Az elmúlt hetek politikai eseményei (fókuszban a bizonyos mértékig még Afrikát is érintő brit EU-távozással) vagy éppen a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság okán valamelyest érthető, hogy a sajtóban nem túlságosan kaptak helyet afrikai hírek, de a június 12.-én történt tragikus eseményeknek mindenképpen ott kellett volna lenniük minden híradó élén. Aki nyitott szemmel jár, az valószínűleg tudja, hogy ezen a napon 16 évnyi nagyjából betartott tűzszünet után súlyos összecsapás történt az eritreai-etióp határon Aszmarától délre, Tsoronánál, amely harcokban állítólagosan több százan haltak meg (!!!).

Arra talán emlékezhetünk, hogy a 2000-ben, egy algériai békemegállapodással lezárult határháború (csak ez, a néhány aprócska határvárosért folytatott harc 100 ezer ember életét követelte, a függetlenségi háborúról meg ne is beszéljünk) után a két ország határán egy ütközőzóna jött létre, amelyben ugyan voltak kisebb-nagyobb katonai mozgások és incidensek, de a június elején történtekhez foghatóra nem volt példa. Jelenleg még az sem ismert, hogy pontosan mi történt és ki indította az első támadást, de a felek egyértelműen a másikat vádolták provokációval: Etiópia szerint Eritrea így akarja elterelni a figyelmet arról az ENSZ-jelentésről, amely utóbbi ország kormányának jogsértéseit hivatott bemutatni, Eritrea szerint Etiópia pedig ennek az alaptalan megállapításokat tartalmazó jelentésnek az apropóján kívánja megszerezni a vitatott területrészeket.

De hogy konkrétan mi haszna lenne bármelyik országnak is egy totális háborúból, az nem igazán érthető, hiszen gazdaságilag teljes mértékben értéktelen területekről beszélünk, ráadásul egy ilyen háború romba döntené az elmúlt 15 évben szárnyalni kezdő etióp gazdaságot és társadalmi összeomlást eredményezne Eritreában. Sőt, Aszmara maga kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsának beavatkozását egy kiszélesedő konfliktus megelőzésére, így azért elég nagy a valószínűsége, hogy a teljesen militarizált határvonalon nem fog újabb háború kirobbanni – az incidens akár még egy tragikus véletlen eredménye is lehet, hiszen a senki földjének számító sávban akár dezertáló eritreai katonák vagy menekültek tömeges mozgása is kiválthatta az elsöprő erejű etióp reakciót.

Akárhogy is legyen, a legutóbbi háborúhoz képest sokkal gyengébb pozícióban lévő Aszmara számára inkább az etióp ellenzéki és lázadó mozgalmak támogatása a jobb és egyszerűbb opció, Etiópia pedig egyszerűen elszigetelheti szomszédját – azaz a háború senkinek nem áll érdekében, még akkor sem, ha a konfliktus központjában álló Badme települése papíron Eritreáé, ám a mai napig megszállva tartja az etióp hadsereg. Eritrea amúgy még az Egyesült Államokat is megvádolta a konfliktus kirobbantásával, bár nem közvetlenül, de az ország ENSZ-nagykövete szerint a terrorizmus elleni harc jegyében Etiópiába szállított amerikai fegyvereket a két ország határára telepítik és ott is vetik be. A jelenleg tartalékosok nélkül úgy 200 ezres hadsereggel bíró Etiópiában amúgy voltak olyan kormánytisztviselők, akik az elmúlt két hétben olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek szerint az ország készen áll az elsöprő, totális háborúra, minden kizárólag a provokátornak tartott Eritrea reakcióin múlik.

A kötelező másfél éves katonai szolgálat okán az etiópnál kétszer nagyobb hadsereggel bíró Eritrea szerencsére – és a fentebb felsorolt érvek okán – nem tett eddig semmilyen agresszív lépést, így az elmúlt napokban már nem a konkrét katonai cselekményektől való félelem, hanem a fentebb már említett ENSZ-jelentés elleni és melletti tüntetésekről szóltak a hírek.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Jópár évvel ezelőtt került bemutatásra itt a Mindennapiafrika oldalán az 1979-ben alapított és a tuareg zenei kultúra egyik alappillérének számító Tinariwen zenekar (itt volt róla szó), akiknek egyik kedvelt száma az Araouane/Arawan című szerzemény. Az Amassakoul című albumon szereplő alkotás a Maliban, a Timbuktutól 250 kilométerre északra fekvő Arawan települése előtt tiszteleg és szövegében is rámutat, hogy az egykor sokkal fontosabb szerepet betöltő és nagyobb helység ma már lassan a homok és az enyészet áldozatává válik.

Annak ellenére történik mindez, hogy az egykori idegenlégiós helyőrségnek is helyt adó településen halad át a Szahara egyik utolsó, mai napig is működő tevekaravánjának útvonala, amely a messzi északon fekvő Taoudenni sóbányáiból szállítja a sót délre, az ország déli része felé. Általában csak néhány száz tuareg él itt, de ne gondoljuk, hogy ez csak egy egyszerű, történelem nélküli telep – kutatások bizonyítják, hogy az Arawantól északra található Dar Taleb harmadik századbeli romjai még Timbuktunál is régebbivé teszik ezt a telepet. A megbízható kutakkal bíró Arawan aranykorszaka a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor egy svájci-amerikai befektető fákat telepített itt, kertet hozott létre és Arawan Hilton néven hotelt alapított, de nem sokkal később meg kellett futamodni az akkor dúló tuareg lázadás erőszakos cselekményei miatt.

Az előbbiek ellenére azért ne gondoljunk valamiféle eldugott sivatagi csodavárosra, ameddig a szem ellát, mindenhol csak homok, a vegetációnak nyoma sincs Arawan környékén és bár két non-profit szervezet közreműködésével iskola és egészségügyi központ is létesült, a helyi gazdaság teljes egészében a sóbányából érkező karavánokra és az egy-két erre vetődő fanatikus turistára épül – a sóbánya minden itteni család számára az életet jelenti, a férfiak többsége ott dolgozik és az egyre ritkuló karavánok a mai napig az egyetlen megélhetési forrást jelentik mezőgazdasági lehetőségek hiányában. Ennek ellenére a megmaradt lakosok többsége szeret itt élni, van aki hosszú hónapokig el sem hagyja a települést, ahogy hosszú hónapokig nem hullik egy csepp eső sem – van olyan hónap a nyár során, amikor a hőmérséklet az 50 Celsius fokot súrolja.

A fentebb említett néhány száz fős lakosság vallási igényeit három mecset próbálja meg kielégíteni, de olyan luxusra, mint elektromosság, ne is gondoljunk, a teveürülék számít az egyik legfontosabb építő- és tüzelőanyagnak. Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy Arawan települése nem igazán van központi helyen semmilyen tankönyvben vagy térképen, az elmúlt időszak egyik jelentősebb eseménye errefelé az a 2013-as ütközet volt, amikor a francia hadsereg egységei itt csaptak össze egy radikális muszlim milícia harcosaival, amely csoportok jelenléte eme kis telep sorsát is nagyban meghatározza.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Lássuk be, a természet törvényei kegyetlenek. Főleg akkor, ha megnézzük az alábbi videót, melyben egy falkányi vadkutya cincál szanaszét egy szerencsétlenül járt impalát.

Dr. Jakkel Anna népszerű afrikai témájú fotókiállítása ma, június 15-én délelőtt 10 órakor nyitotta meg kapuit, ezúttal a Fővárosi Állat-és Növénykertben. A már több helyre is elvándorolt kiállítás Afrika sokszínűségét, csodálatos élővilágát, kultúráját hivatott bemutatni egy kecskeméti háziorvos szemével.

Az ugandai St. Kizito árvaházban nevelkedő Nambuya Agnes Magyarországon élő támogató szülői, Erika, és férje Zsolt ezen a hétvégén alaposan felpakolt autóval érkeztek irodánkba.

{youtube}C4hrX9crFHU{/youtube}

A líbiai egységkormányt támogató fegyveresek elfoglalták Szirt városának egy részét - közölte egy katonai szóvivő.

A Szaharától délre fekvő térségben mélyszegénységben élőkön próbák segíteni Bill Gates egy új programmal: a Microsoft-tulajdonos csirkéket adományoz az afrikai rászorulóknak.

Észak-Afrikában létesítene menekültbefogadó és regisztrációs központot Hans-Peter Doskozil, osztrák védelmi miniszter, és így venné fel a küzdelmet az embercsempészet ellen. Doskozil csütörtökön Budapestre látogat, hogy magyar kollégáival a menekültek visszafogadásának kérdéséről tárgyaljon. A védelmi miniszter azt mondta, fontos a Magyarországgal való menekültügyi párbeszéd.

Ismeretlenek megkéseltek egy nőt, mert állítólag meggyalázta Mohamed prófétát.