Vous êtes ici

Balkáni Mozaik Blog

S'abonner à flux Balkáni Mozaik Blog
Mis à jour : il y a 2 mois 2 jours

Fülöp-szigeteki munkavállalók montenegrói szállodákban

ven, 08/11/2019 - 14:07

Többször írtam róla, hogy milyen munkaerőgondokkal kell szembenéznie Horvátországnak, és különösen a horvát idegenforgalomnak, és nincs ez másképp Montenegróban sem. Az évek óta fennálló munkaerőhiányt elsőként három szálloda igyekszik a Fülöp-szigetekről enyhíteni. Herceg Noviban a Delfin, a Park és a Kumbor szállodák a spanyol Iberostar szállodalánc tagjaként alkalmaznak fülöp-szigeteki munkavállalókat, bár szakemberek szerint ez csak tűzoltás, a valódi problémára nem jelent hosszútávú megoldást.

Furcsa ellentmondás, hogy Montenegróban a munkanélküliségi ráta 15%, az elmúlt hónapban közel 36 000 ember volt állás nélkül, míg a turizmus jelentős munkaerőhiánnyal küzd. Ennek legfőbb oka a nagyon alacsony bérezés. A montenegróiak egyre kevésbé hajlandók minimálbérért, ami jelenleg 195 euró, dolgozni a hazai szállodákban, de a szomszédos országokból érkezők számára is egyre kevésbé ösztönző a kínált fizetés. A mediterrán országok közül itt a legalacsonyabbak a bérek, Montenegróban az átlagkereset 510 euró körül van, az idegenforgalomban ennél is kevesebb, ezért egyre többen keresnek más országokban állást, és nem is kell messzire menni. Montenegróban egy két nyelven, angolul, olaszul beszélő recepciós 550 eurót keres, Dubrovnikban 1200 eurót, plusz szállás és napi háromszori étkezés.

A másik ok a relatív rövid szezon, ez is kevéssé tartja az ágazatban a munkavállalókat. Jelenleg a Földközi-tengeri országok közül Montenegróban a legrövidebb a szezon, a montenegrói turizmus a szerb és az orosz piacra alapoz, szakemberek szerint viszont a többi mediterrán országhoz hasonlóan az európai piacra, a német, az angol turistákra kellene építeni, és a hotelek nagy része így évi 150 napon át lehetne kihasznált, míg most ez száz alatt van.  

Pillanatnyilag az idegenforgalomból az elvándorlás legfőbb oka a fizetés, ezért ha meg akarják tartani a képzett szállodai, éttermi munkavállalókat, muszáj lesz a béreket rendezni. Ehhez kormányzati intézkedésekre van szükség, elsősorban a béreket terhelő adók csökkentésére, egyes esetekben a megszüntetésére. A Munkaadók Szövetsége a közelmúltban ismét megkongatta a vészharangot, és azt mondták, hogy "a következő elvándorlási hullám a montenegrói gazdaság és a munkaerőpiac számára végzetes lesz". Tavaly kétezer egyetemista ment néhány hónapra dolgozni külföldre, legtöbben az Egyesült Államokba, Franciaországba és más nyugat-európai országokba, akik megfelelő fizetésért otthon is dolgozhattak volna a nyári főszezonban.

Vannak persze a környező országokból érkező munkavállalók, az év első nyolc hónapjában több mint 20 000 munkavállalási engedélyt adtak ki külföldieknek, ami 7,5 százalékkal több, mint tavaly. Magasan a legtöbben Szerbiából jönnek, őket követik a törökök, bosnyákok, de érkeznek Kínából, Albániából és Oroszországból is.

Az első fülöp-szigeteki csoport a legnagyobb ottani munkaközvetítő közreműködésével érkezett. Ez a szervezet intézi Csehország, Szlovénia, Horvátország, Montenegró, Magyarország és Ausztria esetlegesen fellépő munkaerőigényének kielégítésével. A távol-keleti országból érkezőkkel legkevesebb fél évre, de maximum két évre kötnek szerződést. Az alacsonyan képzettek, vagy képzetlenek, mint például az szobaasszony, havi 600 dollárt keresnek, amihez szállást és étkezést is biztosítanak.

A munkaerőhiánnyal küzdő turizmus így is jelentős bevételeket generál. Az év első hét hónapjában a tavalyi azonos időszaknál 4%-kal több, 531 millió euró folyt be. Az idén megnyitott 46 új szállodával a hotelek száma 459, összesen kb. 45 000 férőhelyet kínálnak.


Catégories: Nyugat-Balkán

Maszkban a nyugat-balkáni városokban

dim, 03/11/2019 - 14:47

Európa tíz leginkább légszennyezett nagyvárosa közül nyolc Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában van, míg Bulgáriában és Lengyelországban egy-egy. Október 26-án a világ egyik leglégszennyezettebb városa Belgrád volt, és rögtön utána követte Szarajevó. Az Air Visual internetes portálon ez a két város napokig a világ tíz legszennyezettebb városa között volt. 

A szerbiai Kostolac „B” hőerőmű és a boszniai Ugljevikben működő erőmű a „felelősök” a nyugat-balkáni térségben található szénüzemek kéndioxid kibocsátásának feléért, és önmagában a két erőmű az Európai Unió és a Balkán összes kéndioxid kibocsátának közel egynegyedéért!

Vannak városok, ahol a levegő szennyezettsége a téli időszakban növekszik, de például Zenica, Tuzla, Lukavac levegője egész évben rossz. Ennek egyik oka, hogy a gyárak a régióban nagyon régiek és a szabvány alattiak. Az ipari üzemek tulajdonosai alig, vagy egyáltalán nem fektettek be olyan új technológiákba, amik csökkentik a káros anyag kibocsátást. A megkezdett beruházásokat is megszakította  a délszláv háború, és a háború utáni privatizáció sem hozott jelentős javulást. Zenica a régió fémkoházaszati központja. Itt évente 252 napon a levegő károsanyag koncentrációja az egészségre veszélyes tartományban van, a megengedett három nap helyett.   

Az Egészségügyi és Környezetvédelmi Szövetség (HEAL) és a Greenpeace is végeztek vizsgálatokat, és aggasztó eredményeket kaptak. A 2016-ban végzett vizsgálat adatai azt mutatják, hogy a térségben lévő 16 erőmű több kéndioxidot bocsájt ki, mint az összes többi (250) Európában. Sommásan azt állapították meg, hogy a nyugat-balkáni szén veszélyezteti Európa közegészségét. 

A tél beköszöntével a nyugat-balkáni nagyvárosokban egyre nehezebb levegőt venni. Belgrád közelében van egy hulladékégető, amire a közelmúltben érkezett meg az Európai Beruházási Bank megerősítése, hogy a környezetvédelmi normák minimális megléte hiányában az égetőmű finanszírozását megtagadják. Szarajevóban korábban is szennyezett volt a levegő, ezért vezették be az 1970-es években a földgázt, ezzel és a széntüzelés csökkentésével a kéndioxid és a korom koncentrációját jelentősen csökkentették. A helyzet az elmúlt években ismét romlott. Megnőtt a járművek száma, és a magas gázár miatt nőtt a szilárd tüzelőanyagok felhasználása. A város egy katlanban fekszik, a helyzetet súlyosbítják a légáramlást csökkentő sokemeletes épületek és a gáz- vagy központi fűtés nélküli magánházak. A város tengerszint feletti magassága miatt hőmérsékleti inverzió, és a kevés városi zöld terület miatt az itt lakók kénytelenek a szennyezett levegőt szívni.  

                             Szarajevó 

A legnehezebb helyzetben a krónikus betegségben szenvedők vannak. A városi légszennyezés a légzőrendszerre a legveszélyesebb, a levegőben lévő káros anyagok magas koncentrációja súlyos egészségügyi problémákat okozhat, beleértve a szívbetegségeket és a rákot is. Szakemberek azt vélelmezik, hogy tizenöt éven belül a régió lakói felének lesznek allergiás problémái. 

„A fosszilis tüzelőanyaggal működő erőművek, vagy más kibocsátók által okozott légszennyezés nem ismeri a határokat. A nyugat-balkáni széntüzelésű erőművek – Bosznia-Hercegovinában, Észak-Macedóniában, Montenegróban, Koszovóban és Szerbiában - bár nem az Európai Unió tagjai, hozzájárulnak a légszennyezéshez azáltal, hogy aggasztóan magas a szennyezőanyag kibocsátásuk, amelyek nagy távolságokra terjednek” - állítja az említett jelentés. 

A vizsgálat szerzői emlékeztetnek arra, hogy 2005-ben a Nyugat-Balkán országai aláírták az Energiaközösségről szóló szerződést, amelynek célja az Európai Unió energiapiacának a szomszédaival való integrálása, és 2018-ig határidőt szabtak meg az aláírók számára a szabályok betartására, a szennyezés ellenőrzéséről az EU rendeletekkel összhangban. Ezt a régióban nagymértékben elhanyagolják, a teljesítés jelentősen késik. 

                             Szarajevó 

A helyzet javítására az ipari központoknak szűrőkre és új technológiákra van szükségük, szigetelni kell az épületeket, hogy csökkentsék a fűtéshez szükséges energiafogyasztást, ösztönözni kell a környezetbarát járművek használatát. Növelni kell a városi zöldfelületeket és például Szarajevóban fásítani a környező domboldalakat. Az utcákat gyakrabban kell locsolni, hogy csökkentsék a város porát. Fokozatosan ki kell szorítani a szént, mint energiaforrást, mert nem a 19., hanem a 21. században élünk. A széntüzelésű erőművek új blokkjai helyett több megújuló energiára van szükség. Hogy mindezekre meglesz-e a kellő politikai akarat, a kellő pénzforrás? Nos, mindannyiunk érdeke, hogy meglegyen, Addig is a régióban egyre többen, betegek és egészségesek, maszkban járnak az utcákon.


Catégories: Nyugat-Balkán

Visszatérés az Iszlám Államból Koszovóba

sam, 02/11/2019 - 15:57

A világ nyolcvan országából több mint negyvenezer önkéntes csatlakozott az Iszlám Államhoz, európai országból a lakosság arányához képest a legtöbben Koszovóból. A kis nyugat-balkáni államnak nincs kétmillió lakosa és becslések szerint több mint négyszázan csatlakoztak, míg összehasonlításul a 82 milliós Németországból kb. ezerötvenen.   

Az Iszlám Állam már gyakorlatilag nem létezik, több ezer harcosa észak-szíriai területeken lévő táborokban várja sorsa további alakulását. Az európai államok többsége ellenzi, elutasítja, hogy visszafogadja őket, Koszovó nem. 

A koszovóiak 95%-a szunnita muzulmán. Ők tradicionálisan a liberális iszlám követői, sokan világi életet élnek. Az 1999-es koszovói háború után azonban megnőtt a konzervatív vonulat befolyása, amiért szakértők szerint mindenek előtt Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti ország a felelős. Világos szándékuk volt ezeknek az országoknak „az iszlám újjáélesztése” Koszovóban, számtalan segélyszervezetet telepítettek az országba, akik különösen lelkesen foglalkoztak a gyerekekkel. 

A 2000-es évek közepén már láthatóvá vált a vahabista és a szalafi ideológia hatása. „Egyszerre problémák jelentkeztek a családokban. A fiú gyerekek már nem akartak beszélgetni a nőkkel, vagy nem akartak részt venni a családi ünnepségeken. Azzal vádolták a saját családjukat, hogy nem igazi muzulmánok.” A nagy munkanélküliség, a fiatalok előtti kilátástalan jövő, a mindent átszövő korrupció eredményeként Koszovó a radikalizálódás középpontja lett. 

Mindezek vitathatatlanul hozzájárultak ahhoz, hogy 2012-től több száz koszovói állampolgár, jellemzően a húszas éveikben járó férfiak, csatlakoztak a dzsihadista államhoz. 2019-ig összesen 359-en, 257 férfi, 52 nő és 50 gyerek. A háború által sújtott területeken hetvenkilencen meghaltak, ma becslések szerint mintegy százan még mindig részei az Iszlám Államnak, rendőri tisztviselők úgy vélik, hogy további száz koszovói polgár van a háborús térségben. 

Koszovó 2019. áprilisban az első országok között volt, akik visszafogadták állampolgáraikat a szíriai konfliktus zónából. Akkor egy éjszaka száztizen tértek vissza Koszovóba, 32 nő, 74 gyermek és négy harcos. Teljes titokban szállt le a gép Pristina repülőterén, még a családtagok sem tudtak az érkezésükről. A repülőteret meg sem lehetett közelíteni addig, amíg a 110 utas el nem hagyták a fedélzetet és szálltak be a lesötétített ablakú autóbuszba. A férfiakat letartóztatták, a nőket Vranidolba vitték orvosi és pszichiátriai kivizsgálásra. „Nagyon rossz állapotban voltak és nem csak fizikai értelemben”- mondta a koszovói belbiztonsági szolgálat egyik résztvevő embere. 

A hazatérők egyike volt Flora (nem ez a valódi neve), aki a többi visszatérőhöz hasonlóan házi őrizetben van szülei házában egy kis koszovói faluban. A család nőtagjai színes szoknyát viselnek, Floraból csak annyi látszik, amennyit a szeme előtt lévő kis nyílás enged.  A vékony, 22 éves nő fejétől lábujjig fekete fátyolban van. 17 évesen csatlakozott az Iszlám Államhoz, barátjával együtt utaztak Szíriába. Akkor azt hazudta apjának, hogy nyaralni megy Törökországba. Házasságot kötöttek, férjét félkatonai alakulatok meggyilkolták. Második férjét egy rakéta találta el, harmadik férje még él, a kurdok fogságában van Észak-Szíriában. Flora úgy véli, hogy két éves gyermeke soha nem fogja megismerni az apját. 

A fiatal nő most azt mondja, hogy hiba volt az Iszlám Államba menni, de azt nem érti, hogy miért vannak ellene és a többi visszatérő ellen, és miért emelnek vádat ellenük? „Mi otthon voltunk, nem csináltunk semmit. Nem volt rossz szándékunk, csak a férjünket követtük.” Állandó érvelés ez az ISIS feleségek részéről. Flora azt állítja, hogy nem tud semmit a gyilkosságokról, a bűncselekményekről, amiket az Iszlám Állam elkövetett, de látta a háború pusztítását. Áldozatnak tekinti magát és reméli, hogy nem fogják börtönbe küldeni, mint terrorszervezet tagját. Azt mondja, szeretne újra visszailleszkedni a társadalomba, de azt várja, hogy „az emberek elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Hogy elfogadják, hogy nikábot (arcot eltakaró kendő, amiből csak a szem látszik ki) viselek.” 

                          (illusztráció)

A csoport tagjaként tért haza négy gyerekével Leonora (nem ez a valódi neve) is. Néhány évvel ezelőtt a férjével Törökországba utaztak és a férfi ott mondta meg neki, hogy Szíriába mennek tovább. Amikor megérkeztek Leonora a többi koszovói albán feleség mellett maradt, a férjével csak néhány látogatás alkalmával találkozott. Két évvel később a férfit a háborúban megölték."Két és fél év után a dolgok megváltoztak, néha nem volt tető a fejünk fölött. A fizetésünk napról napra csökkent, az utolsó hónapok voltak a legrosszabbak. Nem volt elegendő étel, mert a határokat lezárták, az emberek veszekedtek, verekedtek az élelmiszerért, nagyon nehéz volt, de még továbbra is bíztunk a jobb életben. Sok nő volt ott, és mindenkinek megvolt az oka, hogy miért jött oda. Egyesek azért, mert egy saria államban akartak élni, mások a férjük után jöttek, megint mások jobb életet kerestek.”   

Leonora élete férje halála után nagyon nehéz volt. „Nem gondoltuk, hogy valaha is visszajövünk, úgy gondoltuk, hogy egész életünkben ott leszünk és nagyon boldogok vagyunk, hogy visszajöhettünk. A táborban szörnyű volt az élet, rettenetesen nehéz. Minden országból voltak ott, és mi nem reménykedtünk, mert logikusan azt gondoltuk, hogy ha Németországnak, Angliának vagy más nagy országnak nem tudják visszaadni az embereket, akkor egy ilyen kis országba, mint Koszovó, mi biztosan nem jöhetünk vissza. Aztán jöttek és mondták, hogy Koszovó keres minket, és ez a pillanat olyan volt, mintha újjászülettünk volna.” 

Leonora érzi az emberek előítéletét vele szemben, de be akarja bizonyítani, hogy nem jelent veszélyt a környezetére. Az előítéletek miatt nem beszél albánul, csak angolul. „Szeretném megmutatni, hogy normális emberek vagyunk, hogy egyáltalán nem vagyunk veszélyesek, és csak azt kérem, hogy fogadjanak el olyannak amilyenek vagyunk és segítsenek azoknak, akik még ott vannak.” 

Koszovóban húsz pszichológus és pszichiáter követi figyelemmel a visszatérő nőket és gyerekeket és figyelik beilleszkedésüket. A szakemberek tudják, hogy ez nagyon nehéz feladat, elsősorban a fejükben lévő ideológia miatt, de súlyos traumákat is hordoznak, hiszen háborús övezetből érkeznek, szörnyű bűncselekményeket, heves bombázásokat éltek, tapasztaltak meg. A pszichológusok szerint a fő feladat megnyerni a bizalmukat.  Különösen fontos foglalkozni a gyerekekkel, mivel az anyák házi őrizetben vannak, így a gyerekek mozgása is korlátozott. A hat évesnél idősebb gyerekek mind iskolába fognak járni, nyáron az új élet előkészítése részeként kirándulásokra, szórakoztató parkokba, sportcsarnokba vitték őket, hogy szoktassák és lássák, mennyire készültek fel az új körülményekhez.   

Nem minden koszovói örül neki, hogy ezeket az embereket visszafogadják. Sokan felteszik a kérdést, hogy veszélyt jelentenek-e a biztonságra, és ha igen, mekkorát?  Nincs rá valódi felelet, a terrorelhárító szolgálat vezető tisztségviselője azt mondja, „ez volt az egyetlen út, hogy szembenézzünk a problémával. Ezek az emberek a mi polgáraink. Alkotmányunk előírja, hogy gondoskodjunk népünkről, függetlenül attól, hogy hol vannak." 

A Szíriából visszatért nők állandó megfigyelés alatt vannak, szeptember elején a pristinai bíróság egyiküket két és fél év, három évre felfüggesztett börtönre ítélte „terrorista csoport szervezéséért, és abban való részvételért”. Eddig több mint ötven embert ítéltek el a közel-keleti háborúban való részvételért, harcosok felbujtása és toborzása miatt.

Forrás: DW, Kosovo online

 


Catégories: Nyugat-Balkán

A szúfi zarándokhely és a Buna forrás Boszniában

mer, 30/10/2019 - 15:49

„Minden élet a vízből teremtetett” - olvasható a blagaji dervis ház (tekke) bejáratánál. A Buna forrás rajongói erre azt mondják, ha az a víz a Buna folyó lenne, akkor mind smaragdok lennénk. Akik már látták a Neretvát, határozottan állítják, hogy a világ legszebb zöld színe. Mondják ezt mindaddig, amíg nem jönnek el a Buna forráshoz, ahol a függőleges szikla alatt csodálatos víz tör a felszínre. 

A hercegovinai Buna folyó csak kilenc kilométer hosszú, forrása Blagaj mészkő sziklái alatt, Mostartól 12 km-re dél-keletre ered és a Neretvába ömlik. A Buna forrást méltán nevezik a volt Jugoszlávia legszebb helyének. A jeges, tiszta víz mielőtt eléri a földfelszínt, 19,5 kilométeren át folyik a föld alatt. Áramlási sebessége 30–43 köbméter másodpercenként, Európa egyik legbővízűbb forrása. 

A forrás feletti sziklafalban üregek vannak, azt mondják, sasfészkek voltak, a sasok mára eltűntek, mert a falusiak megmérgezték őket, miután tyúkokat zsákmányoltak. 

A hely különleges, egyedülálló látványossága a forrás mellett a sziklafalhoz tapasztott dervis kolostor. A 16. század elején, egyes vélemények szerint a 15. század végén épült oszmán stílusú építészeti együttest, a musafirhant (vendégház) és a türbét (mauzóleum) az iszlám alevi ágához is köthető bektasi dervisrend tagjai építették.   

A dervis ház eredetének két legendája van. Az egyik szerint egy ősz hajú, zöld ruhába öltözött turbános öregember lovagolt fehér lovon a blagaji utakon. Letért a forráshoz és onnan soha nem jött vissza. Azt mondták róla, hogy jó, tiszta hitű ember volt, aki mindig rejtélyesen eltűnt, de mindig visszatért. Innen nem és ezért itt emeltek tiszteletére egy tekkét.  

Létezik egy másik legenda, aminek vannak történelmi gyökerei. Az itt élő bosnyákok úgy gondolják, hogy Sari Saltukot, az egész iszlám világban tisztelt misztikust a tekke közelében temették el. "Halála előtt elrendelte, hogy készítsenek hét koporsót, és vigyék el hét országba, amik egyike Hercegovina” – mesélte egy mostari. Azaz, ha a legenda igaz, Sari Saltuknak hét helyen van sírja. Ezidáig öt állítólagos sírja ismert: Blagaj mellett a romániai Dobrudzsán, Koszovóban, Albániában, a bulgáriai Karaliakra-fokon, és a korai keresztény egyházi tanácsokról ismert Nicea-ban, a mai törökországi Iznikben.

Ibn Batuta berber utazó a 14. században azt írta Sari Saltukról, hogy Isten eksztatikus híve, ugyanakkor az állította, hogy "olyan dolgokat mondott, amelyeket Isten törvénye büntet”. A hagyomány szerint ő hozta el a szufizmust a Balkánra jóval az oszmán hódítás előtt, valamikor a 13. században. A dervis anarchista hangulata valóban eltúlzott volt néha, a 16. századi Oszmán Birodalom legnagyobb teológiai hatalma, Çelebi Hodža fatwaval „keresztény szerzetesnek” nevezte. 

A dervisek – egyszerre öt-hat férfi – évszázadokon keresztül éltek itt elzárva a világtól, csendben, elmélkedve, szegénységben. A muzulmán szúfi testvériség képviselői voltak, akik a középkori keresztény szerzetesekhez hasonlóan aszkéta életet éltek. A szufizmus az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere, a szúfi misztikusok úgy tekintik az emberi szívet, mint egy tükröt, ami az idő múlásával szennyeződik, és a zikr, a dervisek ima rituáléja a „piszkos” szív megtisztítója. Szertartásaik során gyakran estek teljes extázisba, ez a híres dervis tánc.  A dervisek jelentős befolyással bírtak az Oszmán Birodalomra és a szultán elit csapatára, a janicsárokra.

A kolostor az egyik legfontosabb és látogatottabb szúfi zarándokhely a világon. A híres oszmán utazó, Evliya Çelebi is említi ezt a helyet. 1952-ben a szerzeteseket elűzték, de 2006 óta a naksbandi dervisek visszatérnek csütörtökönként és szombatonként, hogy imádkozzanak, és minden évben megünneplik a próféta születésnapját.

A Buna az egyik legtisztább folyó, hőmérséklete miatt pisztrángokban gazdag. A Neretva és a montenegrói Zete  mellett itt található dalmát pisztráng.  A Buna forrás és a dervis ház az UNESCO Világörökség része.

 


Catégories: Nyugat-Balkán

Tito-villák szerte a Nyugat-Balkánon

dim, 27/10/2019 - 15:48

Jugoszlávia egykori államfője, Joszip Broz Tito szerette a luxust mind a magánéletében, mind a hivatali idejében. 1944-1980 között számos téli és nyári rezidenciát, hajókat birtokolt, vagyonát halála után sok tízmillió euróra becsülték. Az örökösödésről még mindig tart a vita. 

Macedónia és Koszovó kivételével valamennyi tagköztársaságban voltak villái. Tito a II. világháború után érkezett a felszabadított Belgrádba a legendák szerint legnagyobb szerelmével, az évek óta vele együtt harcoló Davorjanka Paunović-csal és beköltöztek a város Rózsadombján, a Dedinjén a királyi család villájába, a Bijeli Dvorba (Fehér palota). Davorjanka 1946-ban meghalt, a palota kertjében temették el. Ezután átköltözött a közeli Užička utca 15. szám alatti villába. A villát 1934-ben építették, a II. világháború alatt a német parancsnokság használta egészen addig, amíg azt a jugoszláv partizánok el nem foglalták. A partizánok vezetője Peko Dapčević innen irányította Belgrád felszabadításának utolsó műveleteit. 1946-1979 között Tito otthona volt. A Bijeli Dvor ma állami tulajdonban van, a volt király dinasztia, a Karadjordjević család tagjai használják, de nyitva áll látogatók előtt is.

                      Belgrád - Bijeli Dvor 

1997-ben Slobodan Miloševićet választották meg Jugoszlávia elnökének, aki családjával az Užička utca 15. szám alatti villába költözött. Ott éltek 1999. áprilisig, amikor az épület a NATO bombázás alatt komolyan megsérült. Átköltöztek az Užička utca 11-be, ami akkor a Tito vagyon részét képezte. Itt tartóztatták le Miloševićet 2001. április 1-jén és adták ki később a hágai nemzetközi bíróságnak, ahol háborús bűncselekményekért vádat emeltek ellene. 

Az vajdasági Palánkán lévő Karadjordjević palotát a jugoszláv kormány használta, majd 1973-ban átadták a Jugoszláv Néphadseregnek, de Tito tulajdonának tekintették, mert sok időt töltött ott főleg vadászattal, de magas szintű külföldi vendégek fogadásával is.

Horvátországban 11 rezidenciája, villája, vadászháza, nyaralója volt a jugoszláv államfőnek, a legismertebb Brioni szigetén. 1947-ben látogatott oda először és a Bijela Vila (Fehér villa) lett a hivatalos rezidenciája 1953-ban. Évente átlagosan négy-hat hónapot töltött a szigeteken, utolsó tartózkodása 1979-ben, a halálát megelőző évben volt.  

                      Brioni - Bijela Vila 

Kumrovecben a szülőháza körül elnöksége alatt egész komplexum épült ki. Emellett egy 1947-ben szállodának épült, négyemeletes, 800 négyzetméter alapterületű villát jelöltek ki 1962-ben rezidenciának.

A II. világháború kezdetén építették Splitben a Vila Dalmaciját, ami 1947-től volt Tito rezidencia.  Azt beszélik, hogy Joszip Broz ott rejtegette a szeretőit, és ott látta vendégül Sir Winston Churchillt és Indira Ghandit.

                                Vila Dalmacija 

A Dubrovnik közeli Lapad-félszigeten a gazdag Banac családtól egyszerűen elvették a villájukat és így került Tito tulajdonába, pedig állítólag nem is szerette. A család azonban nem hagyta magát és 12 évig tartó kitartó küzdelemben visszaszerezték. A tulajdonosa ma egy horvát vállalkozó. 

Horvátország keleti részén, a horvát-szerb határnál van a legkevésbé ismert ingatlan, a Vila Dunavka, Ilok városka közelében. Ez a vidéki ház a száz hektáros Pajzoš birtok része, amely valaha a vukovári Eltz grófsághoz tartozott. A birtokon szőlőültetvény, vadászatok céljára erdő és borospincék vannak. Épült egy kis helikopter repülőtér is. 1952-ben itt vette feleségül a 60 éves Tito az akkor 28 éves Jovankat.

Szintén az ország keleti részén van a Tikves kastély. A vadászkastélyt a 19. században építtette Habsburg Ferdinánd főherceg. Az 1930-as években a Karadjordjević család birtokába került, akkor építették meg a főépületet. A II. világháború után lett Tito vadászkastélya. 

                               Tikves kastély

A Zágráb melletti kisváros, Samobor elit részén van a Broz család rezidenciáinak egyetlen valóban magántulajdonban lévő ingatlana. A Broz család évtizedek óta megpróbálja visszaszerezni az államtól a tulajdonjogot. A második világháború előtt a 35 000 négyzetméteres ingatlan egy részét Tito felesége, Herta Haas vásárolta meg, a mostani házat 1947-ben építették. Az ingatlan Tito fiának, Aleksandar Misa Broz tulajdonában volt, és ő, ahogy mondja, 1964-ben lemondott a tulajdonról. Még Tito életében a család megpróbálta visszaszerezni az ingatlant az államtól, de ez a mai napig még nem sikerült. Aleksandar Broz továbbra is használja az épületet, 2017-ben az ingatlanügyi miniszter megpróbálta kilakoltatni, megvádolta, hogy jogellenesen használja az ingatlant, a jogi eljárás továbbra is folyamatban van.  

Kevésbé ismert az opatijai villa, és a hegyek között Gerov közelében a hétszobás vadászház, amit 1958-ban nevezteki ki rezidenciának. Tito mindössze kétszer volt ott fajdkakasra vadászni.

A Plitvicei nemzeti parkban, az erdő mélyén bújik meg a Vila Izvor, és hasonlóan titokzatos volt a Kupari komplexumban a Borovka 1 és a Borovka 2 villák. A Jugoszláv Néphadsereg tulajdonában lévő komplexumban öt szálloda és kemping mellett állt a két villa, ahol Tito és Jovanka is gyakran időzött. A luxuson kívül a biztonság is kivételes volt: a komplexum alatti földalatti városban harminc ember akár nyolcvan napig is élhetett bármilyen támadás esetén.

                                             Tito villák Kupari 

                      A földalatti város lejárata Kupari 

Közép-Boszniában, Bugojno közelében vannak a Tito villák: Koprivnicán és Goricán. Ezek voltak a legkedvesebb vadászhelyei. Ma mindkettő elhagyatott, és elhanyagolt, de fejlesztésére egyelőre nem kerülhet sor, mert a megoldatlan volt jugoszláv ingatlantulajdonok közé tartozik.

Egy másik érdekes hely Boszniában a Tito bunker, amit Konjicban építettek 1953 és 1979 között, ami körülbelül 350 ember befogadására képes, és ahol nukleáris támadás esetén  hat hónapig élhetnek anélkül, hogy ki kellene lépniük a külvilágba.

Bosznia nyugati részén Drvar városában található az a barlang, amely Tito főhadiszállásaként szolgált a II. világháborúban. 2006-ban felújították és megnyitották, ám nem sokáig fogadhatott látogatókat, idén márciusában biztonsági okokból be kellett zárni.

                       Tito 1944-ben Drvarban a szikla főhadiszállás bejáratánál 

1976-ban épült Montenegróban a Vila Galeb, Tito nyári rezidenciája, ahonnan a közeli gyógyfürdőbe járt egészségügyi kezelésre. A villa négy szinten 5500 négyzetméter alapterületű, mozival, úszómedencével,  atombunkerrel felszerelt. Az épületet 75 ezer négyzetméteres park veszi körül.  Tito mindössze négyszer időzött a villában.

Az azerbajdzsáni Azmont Investment társaság bérli a kotori Vila Lovcent. Ők építik a Portofino luxusjacht kikötőt. Tito soha nem volt a villában, de a volt jugoszláv védelmi tanács és a későbbi Szerbia és Montenegró védelmi tanácsa központja volt itt, és nyári pihenőhelyül használták politikai és katonai vezetők. 

A Tito tulajdonában lévő hajók közül a montenegrói kormány eladta a híres hajóját, a Galebet és az egyik jachtját, a Primorkat, míg a Jadrankára még mindig próbál vevőt találni. Az 1976-ban épült 34 méter hosszú Jadrankát 2007-ben állították le, mert a korszerűsítése túl sokba került volna. Tito harmincnégyszer használta. 104 ezer euróért kelt el az Olaszországban épített Primorka jacht. Az új tulajdonosa a kotori Smiljan Smaradžić hajós kapitány. A 117 méter hosszú úszó rezidenciát, a Galebet Rijeka vásárolta meg, 2006-ban a horvát kulturális örökség részévé nyilvánították.

                                   Vila Galeb 

Joszip Broz Tito halálát követően minden tulajdonát állami tulajdonnak nyilvánítottak, de ezt a döntést 2000-ben alkotmányellenesnek ítélték. Továbbra is folyamatban vannak a hagyatékához fűződő jogokkal kapcsolatos bírósági eljárások. Az államok a területükön lévő ingatlanok egy részét már eladták, vagy bérbe adták, néhányukat idegenforgalmi célokra, másokat állami protokolláris célokra használnak.

2013-ban Tomislav Nikolić államfő bizottságot hozott létre a Titohoz tartozó széf megnyitására a Szerb Nemzeti Banknál. A széfet kinyitották, de a közvéleményt nem tájékoztatták a tartalmáról, így a médiában számos spekuláció látott napvilágot, többek között, hogy tele volt arannyal és drága ékszerekkel. 


Catégories: Nyugat-Balkán

Gyerekházasságok Szerbiában

sam, 26/10/2019 - 13:08

Svetlana nem volt még 16 éves, amikor férjhez adták a nála két évvel idősebb, ugyancsak még fiatalkorú Zoranhoz. Ez 1971. április 11-én történt. Mindkettőjüknek volt anyai beleegyező nyilatkozata, a nagynénje kérésére felkért pszichológusnak az volt a véleménye, hogy házasságra érett. Svetlana ma 64 éves nyugdíjas, és úgy véli, hogy nem követett el hibát, amikor rögtön az általános iskola befejezése után férjhez ment. 34 évig voltak házasok, öt gyerekük született. „Érettek voltunk, szerelemből házasodtunk. A mai gyerekek ebben a kaotikus világban egyáltalán nem érettek a házasságra és családalapításra abban a korban, és jó, hogy megszüntetik.”- mondta.

Szerbiában ugyanis törvénymódosítást nyújtottak be, amivel megtiltják a kiskorúak házasságkötését. A jelenleg érvényben lévő családjogi törvény lehetővé teszi 16. életév betöltése után a törvényben meghatározott feltételek megléte esetén. Indokolt esetben bíróság engedélyezheti kiskorú házasságkötését, amennyiben „elérte a házassághoz fűződő jogok és kötelezettségek gyakorlásához szükséges fizikai és szellemi érettséget" - olvasható a törvényben. A törvénymódosítás szankcionálja azokat a szülőket, akik megengedik az ilyen házasságot, vagy szerződést, valamint azt is, aki kiskorúval akar házasságot kötni.

A gyerekházasságok az összlakosság körében ritkák, de nagyon gyakoriak a cigány közösségekben. Ezekben a közösségekben karakteresen tetten érhető a szegénység és a szociális kirekesztés, itt több mint a lányok fele (57%) férjhez megy 18 éves kora előtt és közel egyötödük (18%) még 15 éves kora előtt. Nem ritka eset, amikor a szülők, rokonok kötnek egyezséget, és árusítják a gyereket.

Ezt támasztja alá Zlata története, aki vegyes szülők gyermeke, az édesanyja cigány. Az általános iskola befejezése után 16 éves korában a szülei házassági szerződést kötöttek egy vele egykorú fiúval úgy, hogy őt meg sem kérdezték. „A szülők döntöttek az életemről, a fiú egy nagyon jó családból való volt, de nem tudtam ott maradni.” Néhány hónap múlva terhes lett, megszökött és amilyen gyorsan csak lehetett, elvetette a gyermeket.

Súlyos problémát vet fel a fiatal gyereklányok terhessége. A túl korai szülés a lányoknak is és a születendő gyermeknek is számos egészségügyi kockázattal jár és az átlagosnál sokkal több áldozatot szed.  Világszerte a 15-19 éves lányok halálának fő okai terhességgel összefüggő halálesetek. Az Unicef szerbiai adatai szerint 18 éves kor előtt a cigány közösségekben a lányok 40%-a szül gyereket, 5% még 15 éves kor előtt. A lakosság körében ez a szám 4% alatt van.

Nagyon sokszor a szegénység motiválja a gyerekkorúak, fiatalkorúak házasságkötését. A szülők, a rokonok gyakran a szegénységből próbálják így kimenekíteni gyereküket, mert nem képesek támogatni. Az oktatást kívánatosnak, de alapvetően szükségtelennek tartják. A lányok gyakrabban, mint a fiúk, abbahagyják az iskolát, partnerük otthonába költöznek, ezzel teljes gazdasági függőségbe kerülnek, esélyük sincs egy későbbi bármilyen munkavállalásra, és gyakran vállalnak korai kockázatos anyaságot.

Egy Belgrád melletti faluban egy 15 gyerekes család 11 éves lánya ment férjhez. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt válaszolta: lett egy saját takaróm, amivel be tudtam takarózni. Ez a lány a házasságkötés után másfél évvel gyereket szült, 17 éves korára már három gyereke volt.   

Szerbiában évente kb. kétezer olyan házasságot kötnek, ahol az egyik fél, jellemzően a feleség, fiatalkorú, bár az adatok nem megbízhatóak, mert ezek a közösségek legtöbbször nem is regisztrálnak. Slavica Vasić húsz éve foglalkozik a cigányok gyerekházasságának problémájával, és visszautasítja, hogy az cigány hagyomány lenne. „A televízióban egy cigányasszony arról mesélt, hogy nem tudom mennyi pénzért adta férjhez a lányát. Milyen hagyomány ez? Le kellene tartóztatni emberkereskedelemért.”

Ugyanakkor tény, hogy a gyerekházasságok többségében egyes nemzetiségi csoportoknál, főleg a cigányoknál, a vlachoknál fordulnak elő. „Nem könnyű ezeket az eseteket tetten érni, mert az ilyen házasságok nem regisztráltak, hiszen törvényt szegnek vele, és nagyon gyakran a család is védi, titkolja, hogy gyerekkorút készül kiházasítani” – mondja Ljuan Koko a Roma és Etnikai Közösségek Oktatási Központjából.

Ezek a „házassági szerződések” megfosztják az érintettet a gyerekkorától, leggyakrabban abbahagyják a tanulmányokat, és belemennek egy házasságba úgy, hogy sem mentálisan, sem fizikailag nem érettek rá. Rögtön az elején reagálni kellene rá. Természetesnek kellene lenni, hogy az iskola azonnal reagál, ha 11-12 éves gyerekek nem jelennek meg a tanítási órákon. Reagálni kellene az egészségügyi intézményeknek, a kórháznak, ha egy 11 éves lány megy be szülni. Szeptemberben bejárta a szerbiai bulvársajtót a hír, hogy egy 11 éves montenegrói kislányt erőszakkal férjhez adtak Koszovóban.  Slavica Vasić szerint a média tudna segíteni, ám ehelyett szenzációs híreket csinálnak az ilyen esetekből.   

Vannak olyan példák, ahol a gyerekházasságok tartósnak bizonyulnak, de különösen a 21. században a gyerekek nem állnak készen ilyen kötelezettségek vállalására. „Ma a gyerekek 16, 17 de még 20 éves korban sincsenek felkészülve a házasságra.” Ezek a határok kitolódtak, az idők megváltoztak.

Szerbiában 2000-2018 között drasztikusan csökkent a fiatalkorúk házasságkötésének száma. 2018-ban öt olyan házasságot kötöttek, ahol a fiú volt 18 év alatti, és 101-et, ahol a lány, míg a házasságok, ahol  mindkét fél fiatalkorú, szinte eltűntek. Világszerte csökkenő tendenciát mutat a gyerekházasságok száma, de még így is riasztóan sok, 25 millió volt az elmúlt év utolsó negyedévében.

Nem csak a gazdaságilag fejletlen országokban probléma a gyerekkorúak házasságkötése. Az Egyesült Államokban 2017-ig mind az ötven államban engedélyezett volt a gyerekházasság. Ma is csak Delaware és New Jersey államokban tiltott teljesen a kiskorúak házassága.


Catégories: Nyugat-Balkán

A dél-szerbiai paprika birodalom

jeu, 24/10/2019 - 11:18

A dél-szerbiai Donja Lokošnicát úgy is nevezik, „vörös falu”, itt termesztik Európa legjobb pirospaprikáját. Ősszel a paprika birodalom úgy néz ki, mint egy mesebeli település. Minden ház homlokzatát, minden kerítést, minden épületet paprikafüzérek borítják. Van olyan ház, amit több mint hatszáz füzér díszít.

A közel kilencszáz lelket számláló faluban minden család paprikatermesztéssel foglalkozik. Családonként átlagosan évente három tonna paprikát termesztenek, idén háromszáz tonnát.

„Paprika nélkül nincs élet, csak a mi földünk képes előállítani ezt a paprikát. Lokošnicán kívül sehol nem sikerül” – mondja egy helyi termelő. Ez valóban így van, a lokošnicai paprika vetőmagját próbálták más területeken, országon kívül is ültetni, de ennek a több mint kétszáz éves magnak sehol nem volt jobb termése, mint Donja Lokošnicán. Ahogy a helyiek mondják, ez egy kölcsönös szerelem. A falu lakosai a paprikából és a paprikáért élnek, a paprikatermesztésnek és előállításnak szentelik magukat és ezért cserébe termőképességet és gazdagságot kapnak.

Minden évben sok érdeklődőt vonz a környékről a „Paprika napok” eseménysorozat, aminek fő attrakciója a paprikafűző verseny. A tavalyi győztes három percnél rövidebb idő alatt tudott háromszáz paprikát felfűzni. A tavalyi győztes: 

Díjazzák a legjobb termelőket, a legízletesebb paprikás ételt készítőket.A látogatókat a "vörös kincsből” elkészített tradicionális ételekkel - muszaka, gyuvecs, töltött paprika - várják, de nem maradhat el az egyik leghíresebb, a sós paprikatorta sem.


Catégories: Nyugat-Balkán

Jajce, a királyi város

dim, 20/10/2019 - 13:42

„Kedves barátaim, egy olyan városból jelentkezek, aminek a közepén van a Birodalom legszebb vízesése” – írta képeslapjára a 19. század végén egy cseh turista. A Birodalom az Osztrák-Magyar Monarchia, a vízesés városa a bosznia-hercegovinai Jajce. Ma a világ tizenkét legszebb vízesésének egyike, és egyedülálló abban, hogy a város szívében található.

A Pliva és a Vrbas folyók összefolyásánál épült Jajcét az írásos emlékek először 1396-ban említik. A város alapítója a bosnyák királyság és spliti hercegség nagyhercege, Hrvoje Vukčić Hrvatinić. Korabeli utazók leírása szerint Vukčić Hrvatinić elhatározta, hogy a Nápoly közeli Castell de l’Uovo (Tojás kastély) mintájára épít várat, innen kapta a nevét a város, de vannak mondák, amik szerint a vár építése során tojásokat tettek a habarcsba, hogy szilárdabb legyen, más legendák szerint a vár tojás alakú sziklákra épült. Hrvoje aktívan részt vett a politikai intrikákban és a katonai akciókban, amik rendre veszélyeztették Bosznia függetlenségét mind a Magyar Királyság, mind az Oszmán Birodalom részéről. 1416-ban halt meg, halála után a város a Kotromanić bosnyák királyi család tulajdonába került.  

A 15. században Jajce királyi székhely lett, 1461. novemberben a város Szent Mária templomában koronázták meg az utolsó bosnyák királyt, Stjepan Tomaševićet.  A törökök 14-15. századi előretörésével és hódításával harctérré vált a Balkán-félsziget. Százötvenezer fős sereggel indultak Bosznia ellen. Mátyás király azt tanácsolta Stjepan Tomašević bosnyák királynak, hogy seregével és népével együtt vonuljon vissza a hegyekbe, és várja be a magyar király felmentő seregét, ám a bosnyák uralkodó nem fogadta meg a tanácsot. A törökök „mint a diót” rázták le egymás után a bosnyák várakat. Először Travnik esett el, majd rögtön utána Jajce és Kljuć, ahol a király és a fia rejtőzött. A török fölény elsöprő volt. Nyolc nap alatt hetven erődítmény került török kézre.

Jajcét 1463-ban foglalták el. A legenda úgy tartja, hogy a Kljućon bujkáló királyt és a családját II. „Hódító” Mehmed szultán küldötte, Mahmud pasa csellel fogta el, majd mikor azok megadták magukat, szabad elvonulást remélve, megölték őket. A szultán lelkiismeretének enyhítése érdekében fatwat (közleményt) adott ki, miszerint uralkodóként nem kötelessége betartani alattvalója szavát. II. Mehmed azt akarta, hogy a király halála után is szenvedjen, elrendelte, hogy olyan helyre temessék el, amit Jajcéból mindenhonnan lehet látni, de ahonnan Jajce nem látható. Az utolsó bosnyák király csontjait 1888-ban kiásták, azóta a Ferences-rendi kolostorban nyugszik.

Ekkor indult meg Mátyás király 25 ezer fős serege, és támadt rá a törökökre. Majdan vára, Kamengrad, és Kljuć ellenállás nélkül adta meg magát, a sereg néhány nap alatt Jajce alá érkezett. A magyar királynak óriási tekintélye volt, amit főként apjának köszönhetett. Nem telt még el sok idő 1456, a nándorfehérvári csata óta, Hunyadi Jánost legendák és félelmek övezték az ellenség köreiben, és fia is örökölte ezt. Az erődök a puszta jelenlététől megadták magukat. Jajce városát is sikerült elfoglalni, a vár azonban tartotta magát. Október elsején kezdődött az ostrom, a bevehetetlennek tartott várat Haram bég hétezer emberével minden áron meg akarta védeni, ám végül megadták magukat.   

Mátyás király elfoglalja Jajca várát

Magas hegyen állott Jajca vára, és a hegy alatt két nagy folyóvíz folyik, mind a kettőnek erősen sziklás a partja. A hegy alatt a két folyóvíz egybeszakad, majd beleömlik a Száva folyóba.
Jajca volt a boszniai királyság fővárosa, egykor István király uralkodott benne.
Történt egyszer, hogy Mohamed császár szép szóval beszélgetésre hívta a királyt, az el is ment gyanútlanul. A török császár mindjárt elfogatta, és a bőrt róla levonatta. Így pusztult el István király, és így vette birtokába Mohamed császár Rácországot, Boszniát és Szerbia nagyobb részét.
Mátyás király pedig nagyon bánta, hogy az ő királyságának birodalma csak a Száva folyóig terjed. Ezért titkon üzengetni kezdett a jajcabelieknek, akik már nagyon neheztelték a török utalmát.
A városbeliek egyetértve a várost azonnal meghódította, de a várat ostromolni kellett.
Mátyás keményen szorongatta a várbelieket, az utakat mind elzáratta, és éjjel-nappal lövette a várat.
Végre akkora lett az ínség a várban, hogy Harám bég, a vár parancsnoka személyesen kereste fel Mátyás királyt.
A király nagy tisztességgel fogadta Harám béget.
- Nincsen élésem a várban, ezért feladom, ha minden vagyonommal és az összes rabokkal elbocsátasz. Ha el nem bocsátasz, tudd meg, hogy néhány nap alatt a török császár itt terem rajtad.
Mátyás király így felelt:
- Én ezt a hadat a szegény rabokért indítottam, ezért legkisebb szolgámat sem hagyom török rabságban.
Sok szót váltottak, vitatkoztak is eleget, végül úgy állapodtak meg, hogy Harám bég feladja a várat, s aki a várban levők közül Mátyás királyt akarja szolgálni, tisztességben ott maradhat, aki pedig el akar menni, azt minden vagyonával együtt elbocsátja a király.

Mátyás király a vár elfoglalása után Székely Jánost nevezte ki várnagynak, Szapolyai Imrét pedig Bosznia kormányzójának, és horvát-dalmát bánnak. Az egész tartomány visszafoglalásában a kemény tél akadályozta meg a magyar királyt, de Jajce bevétele után így is hatvan helyőrség adta meg magát a magyaroknak. Jajce vára 1527-ig magyar kézen maradt.

A város a 19. század végén az Osztrák-Magyar Monarchia része lett. Ekkor épült meg Európa ezen részének legnagyobb vízi erőműve.

A város, a vár, a vízesés igazi gyöngyszem. Idén ötödször rendezték meg a vízesésről ugrók nemzetközi találkozóját, ami egyedülálló sport, szórakoztató esemény, igazi turista látványosság.  Különleges, mert egy vízesésnél tartják, és egyedülálló a világon, hogy mindezt egy város központjában.  


Catégories: Nyugat-Balkán

Horvát kapitány vezette át a Korinthoszi-csatornán az eddigi legnagyobb hajót

mar, 15/10/2019 - 15:41

A dubrovniki Jozo Glavić kapitány vezette át a norvég Fred. Olsen Cruise Lines hajózási társaság Braemar nevű hajóját a Korinthoszi-csatornán. Ez önmagában nem lenne hír, ha nem egy akkora hajóról lenne szó, amekkora még nem kelt át a csatornán. Olyan rekord született, amit a közeljövőben nehéz lesz megdönteni.  

A Korinthoszi-csatorna 6343 méter hosszú mesterséges viziút az Égei-tenger és a Jón-tenger között, amit a Korinthoszi-szoros átvágásával hoztak létre 1881-1893 között Türr István és Gerster Béla tervei alapján. A csatorna legszűkebb pontja 24 méter.

A hajótársaság két évvel ezelőtt kínálta fel a lehetőséget a 2013 óta náluk dolgozó kapitánynak. „Hálás voltam az ajánlatért és egyben nagyon büszke. Időnként próbára kell tenni magunkat és nem találhattam volna jobb kihívást.”  

A Braemar 929 utassal és 371 főnyi személyzettel a fedélzetén szeptember 27-én indult el Southamptonból huszonöt napos körutazásra a Korinthoszi-csatornán át a görög-szigetek felé. A huszonnégyezer tonnás hajó 195,8 méter hosszú, 22,5 méter széles. A csatorna legszűkebb pontjánál mindössze 70-70 cm volt a két oldalon, az utasok olyan közel kerültek a csatorna falához, hogy szinte meg tudták érinteni a sziklákat. Másfél óráig tartott az átkelés, a kapitány azt mondta, hosszabbra számított.  

„Ezideig ez karrierem legnagyobb eredménye. Hálás vagyok, hogy erre lehetőséget kaptam, soha nem fogom elfelejteni és mindig büszke leszek rá.”

A cég közleménye arról ír, hogy nagy lépés volt ez a társaság 171 éves történetében, büszkék rá, hogy ilyen élményt oszthattak meg utasaikkal.    

fotó: dnevnik.hr


Catégories: Nyugat-Balkán

Ahol valóban vannak menekültek

ven, 11/10/2019 - 18:03

A Balkáni út, amin a menekültek a Közel-Keletről próbálnak az Unióba eljutni, 2018-tól Bosznia-Hercegovina északi részén vezet át. Két éve Una-Sana kanton viseli a migrációs krízis legnagyobb terhét. A kanton a térképen úgy néz ki, mint egy kinyújtott kéz Horvátország felé. Ez a szűk keresztmetszet Európa felé áthalad a hatvanezer lakosú Bihaćon. Bihać egy igazi képeslapváros, ám az utóbbi időben inkább az Európában zajló vita szimbóluma: kinek kellene gondoskodni az Unió külső határán feltorlódott menekültekről? A felelősséget mindenki másra hárítja: Brüsszelre, Szarajevóra, a humanitárius szervezetekre, a származási országok kormányaira, vagy közvetlenül magára a városra. 

Az év eleje óta a Nemzetközi Föderációs Vöröskereszt több mint tízezer menekültet regisztrált Una-Sana kantonban. Többnyire Pakisztánból, Afganisztánból, Algériából és Szíriából érkeztek. Az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR információi szerint csak öt százalékuk adott be menekültkérelmet, mert az ide érkezők tovább akarnak menni. Az ő célországuk Németország, Olaszország és Ausztria, Bihać csak tranzitváros. „Frusztráltak vagyunk – mondja a város polgármestere. – Itt van három-négyezer menekültünk, és nem tudjuk, hogyan kezeljük őket.” Volt, hogy verekedés tört ki közöttük, amit egyesek szerint éppen a rendőrök provokáltak, a városlakók panaszkodnak a szemét és a közbiztonság romlása miatt, ezért a polgármester egy távolabbi tábor létesítését rendelte el.

Vučjak menekülttábor 10 km-re fekszik Bihaćtól. 2019. júniusban hozták létre. A valamikori szeméttelepen létesült menekülttáborban rettenetes állapotok uralkodnak. „A feltételek elfogadhatatlanok, ami ott folyik, az becstelenség” – mondta a Föderációs Vöröskereszt szóvivője. Az IOM és a boszniai ENSZ képviselet nem akarja elismerni hivatalosan menekülttáborként, mert a hely a minimális nemzetközi előírásoknak sem felel meg a menekültek és menedékkérők gondozására, így szinte semmilyen támogatást sem kaphat.  

„Ez a maximum, amit tudunk nyújtani”- mondta Fazlić polgármester, de a tél beálltáig a helyzetre megoldást kell találni, mert Vučjak nincs felkészülve a hideg időre. „Tavaly százötven menekült érkezett hajóval Spanyolországba. Napokig ezzel foglalkozott egész Európa. Bihaćra naponta érkeznek ennyien”- mondta keserűen a polgármester. Úgy érzi, Európa magukra hagyta őket.  

Az Európai Bizottság júniusban ígért Boszniának 15 millió eurót a menekültkrízis enyhítésére, a pénzt nemzetközi szervezeteken, pl. az IOM-en keresztül juttatják el. Élelmiszerre, vízre, sátrakra, vagyis alapvető igények kielégítésére fordítható. Összehasonlításként: az EU 534 millió eurót irányzott elő a 2019. évi költségvetésben a külső határok védelmére. Fazlić júliusban volt Brüsszelben, ahol elutasították a vučjaki táborban élő menekültek segítését, mert az nem adekvát tartózkodási hely. A polgármesternek erre egész más magyarázata van: Horvátország vétója miatt nem érkezik pénz az EU-ból, mert a menekülttábor túl közel van a határhoz…

Boszniának és Horvátországnak kilencszáz kilométer közös határa van, menekültek százai próbálkoznak minden éjszaka a legkülönfélébb helyeken átjutni, a mobiltelefonjukat használva iránytűként. A horvát határőrök, rendőrök gyakran brutális módon akadályozzák meg őket. Elveszik a mobiltelefonjaikat, a pénzüket, és volt rá példa, hogy a cipőjüket, ruhájukat a szemük előtt égették el és még meg is verték őket. Akik nem vállalkoznak az útra, azok Bihaćon maradnak akár hónapokig is. A befogadóállomások telítettek, sokan ideiglenes sátrakban keresnek menedéket az utcákon. A város túlterhelt.   

A vučjaki táborban különböző nemzeti konyhák működnek, a pakisztáni Ali például naponta készít friss ételt, mert amit adnak, az nagyon kevés, a városba bemenni nem lehet, ott vásárolni nem tudnak. Van üzlet, és van a tábornak egy hallgatólagos vezetője, ő kapja a legnagyobb részesedést a bevételekből.

A menekültek közül néhányan név nélkül mesélnek az ún. „biztonságos házakról”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerbiai határon való belépéstől a horvát határig, néhány száz kilométeren keresztül Bosznián át bizonyos helyeken vannak biztonságos illegális privát szállások. Bihaćon vagy Velika Kladušán ezeket a személyeket várják, átviszik őket a horvát határon és mehetnek tovább az EU-ba. Ez egy jól képzett, összeszokott csapat. Nyílt titok, hogy Bihaćon és Velika Kladušán magánházakban tartózkodik néhány száz menekült, és a rendőrség nem tesz nagyobb lépéseket ezek felderítésére.

 

De nem mindenki olyan „szerencsés”, hogy magánházakban, privát szállásokon lakjon, ők azok, akik közül négy-ötszázan a Vučjak táborban élnek. Dirk Planert német újságíró és más önkéntesek kezdeményezésének köszönhetően van elsősegélynyújtás és egészségügyi ellátás az ott tartózkodóknak, ám az engedélyezés esetleges, mivel a tábort törvénytelenül hozta létre a bihaći városvezetés, ezért a humanitárius szervezetek elutasítják, hogy ott munkát végezzenek. Pedig a munkájukra szükség van. A táborban lévő sátrak közül most kettő karanténként működik, mert a rühes betegek száma napról napra nő, őket igyekeznek elkülöníteni, de az egyéb betegek is egyre többen vannak és ez a tél közeledtével csak még nehezebb helyzetet teremt.  Hideg van, az ott élőknek már nincs, vagy alig van pénzük, nincs meleg ruhájuk, cipőjük. A körülmények nagyon rosszak, nincs meleg víz, a hideg vízért is közelharc folyik, nincs wc.

 

Amiben mindenki egyetért: ami ott van, az nem helyes. "Nem szabad, hogy számukra a helyzet itt sokkal rosszabb legyen, mint azokban az országokban, ahonnan menekültek. Ennek semmi köze nincs az Európai Unió értékeihez"- mondta az Unió küldöttségének tagja, ám úgy tűnik, hogy sem Brüsszelben, sem az európai fővárosokban nem értik a helyzet sürgősségét, a meglévő problémát a szőnyeg alá söprik.

Selam Midžić, a Vöröskereszt bihaći vezetője minden nap hatszáz adag ételt oszt szét. Ez az egyébként sokat panaszkodó lakosság támogatása nélkül nem lenne lehetséges. Élesen kritizálja a nemzetközi szervezeteket, az IOM-t, az UNHCR-t, akik 2018-tól 28 millió eurót kaptak, de elutasítják a segítségnyújtást a vučjaki táborban élőknek. Tudja, hogy amiért ők segítenek, állandó támadásnak vannak kitéve, mert a segítségükkel a tábor továbbra is fennmarad, ahelyett, hogy evakuálnák. „De mit tehetnénk?- kérdezi.-Hagyjuk magukra ezeket az embereket?”

Mert a táborban a jelenlegi tudás szerint a menekültek száma nem fog csökkenni. Sokan ott várják a megfelelő időt az indulásra, amit maguk között „játéknak” hívnak, vagyis megpróbálják átlépni Bosznia-Hercegovina és Horvátország határát. Ha sikerül, nyertek, ha nem, game over! Vannak, akik már húszszor próbálkoztak meg az átkeléssel, de nem tágítanak.

A bihaći Vöröskeresztnél azt mondják, hogy most nyugalom van, a tábor biztonsági helyzete elfogadható. Azt állítják, hogy minden viszályt el tudnak hárítani, a veszekedőkkel egyenként beszélnek. Ez eddig bevált, de nem jelenti azt, hogy a helyzet egy pillanat alatt nem válhat ellenőrizhetetlenné. Közeleg a tél és a feltételek egyre nehezebbek és nehezebbek.

 

Amir Hušak Bihaćról menekült el a boszniai háború kezdetén, a new yorki egyetemen diplomázott, már hónapok óta egy menekülteket segítő projekten dolgozik a városban. „Kevesen vannak, akik készek az integrálódásra, bár sok fiatal gondolkodik rajta. Ez egy lehetőség egy olyan társadalomnak, ami egyébként elveszíti a tagjait, mert az emberek kivándorolnak. A városban panaszkodnak, hogy hiányzik a munkaerő, és senki sem beszél róla, hogy jó gazdasági lehetőségek vannak az orruk előtt Ha lenne ok, akkor lennének, akik itt maradnak, annak ellenére, hogy nem Bosznia-Hercegovina volt a célország.” Hušak úgy véli, nyomást kell gyakorolni a nemzetközi közösségekre, akik szemmel láthatóan a perifériára akarják szorítani a menekültkérdést, különben nem hagynák így ezeket az embereket. Szociális, gazdasági, egészségügyi segélyprogramok kellenek és a problémák egy része megoldódna.

 

forrás, fotó: DW, RSE


Catégories: Nyugat-Balkán

Egy srebrenicai újságíró emlékére

mar, 16/07/2019 - 12:33

Haditudósítók, újságírók, akik háború sújtotta országokból küldik a híreket a nagyvilágba, hadifotósok, akik életveszélyes körülmények között dokumentálják az eseményeket. Sokakat világszerte ismernek, nagy társaságok munkatársai, de ismerünk magyar haditudósítókat is. A napokban egy számomra ismeretlen kezdő bosnyák újságíró megrázó történetéről olvastam.

Nihad  Ćatić, vagy ahogyan mindenki hívta: Nino az újvidéki egyetem filozófia szakán végzett, az egyik legjobb hallgató volt. 1992. áprilisban hazament Srebrenicába, hogy a családjával ünnepelje a bajramot. Az a hónap végzetes volt a boszniai kisváros szempontjából. A Jugoszláv Néphadsereg csapatai Arkan félkatonai egységeivel megtámogatva hatalmas, összehangolt támadást indítottak ellene. A következő hetekben a bombázás, a gyilkosságok, rablás, fosztogatás uralta az ostromlott várost. 

A bosnyák lakosok, akik képesek voltak rá, a közeli erdőkbe menekültek. 1992. május 9-én a bosnyák hadseregnek sikerült a várost visszafoglalni, a túlélők visszatértek a házaikba, pontosabban, ami megmaradt belőlük. Köztük volt Nihad és családja is.

A hadsereg és Arkan fegyveresei nyomán rettenetes pusztítás maradt: tucatnyi halott, megégett emberek, kiégett házak. Nihadnak többekkel együtt az volt a feladata, hogy összegyűjtse a meggyilkolt civilek holttestét.  Ólomsúllyal nehezedett a teher a fiatal újságíró vállára. Addigi élete legnehezebb feladatát kapta.

Mivel a rádió és a televízió épületét a szerbek tudatosan teljesen lerombolták, a város működő média nélkül maradt. Hogy az elszigeteltségből kitörjenek, Nihad egy csoport rádióamatőr barátjával felállított egy stúdiót és megkezdte adását a „Srebrenica hangja”. Ez jelentette a kapcsolatot a külvilággal.

Ezzel együtt amolyan kultúrmissziót is vállalt. Szükség volt rá a borzalmas mindennapokban. Szarajevó négyéves ostroma alatt is működtek a színházak, számtalan premiert, felolvasóestet, koncertet, kiállítást szerveztek. Nem volt ez sokkal másként Srebrenicában sem, ennek volt egyik motorja Nino, amellett, hogy ő maga is írt verseket, novellákat, drámákat. Egy barátjának valamikor 1993 végén ezt írta levélben:

„Barátom, itt mindenki rosszkedvű. Nehéz megbékélni ezzel a reménytelen és általános nyomorral. Olyanokról írok, amiről még soha. Talán eljutnak hozzád egyszer a verseim. Olvasd el őket, mert tudod, hogy mindig nagyra értékeltem a véleményedet. Nem gondoltam, hogy egyszer a sárgaságomat fogom dalba önteni, de elmondok mindent. Ha lesz rá alkalom, küldök egy példányt a Srebrenica hangja” újságunkból, amit néhány lelkes önkéntessel szerkesztek.”

1995. július 10-én délután a boszniai szerb erők körbezárták Srebrenicát, Nihad Ćatić a mikrofonjáért nyúlt és elmondta az utolsó segélykérést:  

„Srebrenica egy hatalmas vágóhíddá vált. A sebesülteket és a halottakat folyamatosan szállítják a kórházba. Lehetetlen leírni. (…) Minden pillanatban halálos rakéták csapódnak a városba. A kórházban jelenleg 17 halott, 57 sebesült van. Tudna jönni valaki a világ bármely tájáról, hogy lássa ezt a tragédiát, ami Srebrenicával és a lakosaival történik? Példátlan bűncselekmény, amit Srebrenica bosnyák lakosai ellen elkövetnek. Eltűnik ez a népesség a városból. Hogy e mögött Yasushi Akashi (az ENSz főtitkárának boszniai megbízottja –megj.) Bhutros Gali (ENSz főtitkára – megj.) vagy valaki más áll, nem tudom, de attól tartok, hogy Srebrenica szempontjából ennek már nincs jelentősége.”

Ezek voltak az utolsó, kiabálva elmondott szavak, és a „Srebrenica hangja” elhallgatott.

Nihad optimistán, mosolyogva búcsúzott el édesanyjától: „Anya, Tuzlában találkozunk!” és több ezer társával nekiindult az erdőnek, hogy megpróbáljon eljutni a bosnyák hadsereg által felügyelt szabad területekre. Nem érte el. Földi maradványai még nincsenek meg. 26 éves volt.

Egy nappal az utolsó adást követően, Nihad édesanyja, és az apja, Junuz, elhagyták Srebrenicát és csatlakoztak ahhoz a közel huszonötezer boszniai muzulmánhoz, akik menedéket kerestek Potočariban, az akkumulátorgyárban, a holland békefenntartók főhadiszállásán. Sokaknak azonban a biztonság helyett a „kék sisakosok” bázisa az utolsó állomás lett. Nihad édesapjának is. Az ő holttestét tíz évvel később egy másodlagos sírban, egy szeméthalom alatt találták meg Čančariban.

„Több ezren voltunk az akkumulátorgyárban, és több ezren kívül, a gyár körül.  Az első éjszakát egy régi buszban töltöttük el – mesélte később az édesanya. - A hollandok sárga szalaggal jelölték ki a területet, és azt mondták, azon belül garantálják az emberek biztonságát, de azon kívül nem. Bíztunk bennük, hittünk nekik.”

De a holland békefenntartók szinte semmit nem tudtak tenni azért, hogy megvédjék a menedéket kérőket. A szerb katonai túlerővel szemben minden ellenállás esélytelen volt.  

Nihad Ćatić volt az egyetlen összeköttetés Srebrenicából a boszniai állami rádió és televízió között. A rádió háborús igazgatója  Milenko Vočkić volt. Ahogy visszaemlékezik, a Srebrenicából a július 10-i támadásról jövő hírek alapján úgy érezte, hogy „szörnyű áldozatok ” lesznek.

„Amikor megjött a hír Srebrenica bukásáról, síri csönd telepedett az egész szerkesztőségre - mondta Vočkić.- Ott voltam, amikor  Nino Ćatić utoljára bejelentkezett …  Az a hang, amit az a hang mondott… Aztán csak a csend. Később már nagyszámú fogvatartottról beszéltek, és ahogy mondták, nagy az esélye annak, hogy megölik őket. Gyakorlatilag valamikor július 12. után kezdtük felfogni, hogy micsoda bűncselekmény történt.”

Visszaemlékezésében elmondja, hogy az UNPROFOR tartott ugyan naponta sajtótájékoztatót, de „nagyon keveset tudtunk meg, alig adtak információt, jószerével csak általánosságokban beszéltek.” 

Az állami televízió ügyeletes hírszerkesztője július 11-én Duška Jurišić volt. Pontosan emlékszik arra a napra, mert „olyan érzés volt, hogy valami szörnyű fog történni” Srebrenicában. „Bevallom, rendkívül szkeptikus voltam, hogy a nemzetközi közösség három év háború után beavatkozik Srebrenica megmentésére” - mondta.

                                  Duška Jurišić

„Délután Bosznia-Hercegovina miniszterelnöke, Haris Silajdžić érkezett a TV-be. Egy katonai telefonon keresztül közvetlen kapcsolatban volt Srebrenicával. Ez volt az első alkalom, hogy Silajdžićot ennyire megtörtnek láttam. Lesújtva hallgatta a vonal másik végén lévőt, majd egyszer csak a kapcsolat megszakadt. Silajdžić azt mondta: „Vége.”

A rádión és a televízión kívül a boszniai háború alatt minden nap megjelent az Oslobodjenje c. napilap, de a szerkesztők ott is kevés információval rendelkeztek Srebrenicából a támadást megelőző napokban. „Az enklávéból gyakorlatilag nagyon ritkán és kizárólag a rádióamatőröknek, illetve a tuzlai irodánknak köszönhetően kaptunk híreket” - mondta a lap háborús szerkesztője, Mehmed Halilović.

A lap tuzlai tudósítója Vehid Jahić volt az első, aki beszélt a Srebrenicából menekültekkel július 12-én. A lap fotóriportere, Ahmed Bajrić adta közre az első képeket az elcsigázott, nyomorúságos, teljesen kimerült emberekről. Ők buszokkal érkeztek Tuzlába, az újság riporterei tudósítottak arról, hogyan választották szét a szerbek a nőket és a férfiakat Srebrenicában. A következő napokban a boszniai és a nemzetközi média folyamatosan adott hírt a mészárlásokról, amik nyomán megjelentek az első vizsgálók a hágai nemzetközi bíróságról és megtörténtek az első vádemelések. 

Az állami televízió hírszerkesztője, Duška Jurišić azt mondta: „nagyon hamar kristálytisztává vált, hogy itt tömeggyilkosság történt.”

Hajra Ćatićnak, Nino édesanyjának reményei, hogy fia maradványait megtalálja, egyre halványabbak. A Srebrenicai Anyák Egyesületének társvezetőjeként keményen küzd, hogy életben tartsa az áldozatok emlékét, és gondoskodjon arról, hogy a gyászoló családok esélyt kapjanak a halottak eltemetésére.

„Elmentem az aknamezőre, ahol a fiam állítólag megsebesült, de nem találtam semmit - mondja. - Egy kicsit távolabb találtam egy koponyát, de nem hiszem, hogy ő volt; túl messze volt attól a helytől. Talán Nino a még nem azonosított maradványok között fekszik. Addig keresem, amíg élek. (…) Aggódom, hogy ha Nino maradványait nem találják meg, és nem bizonyítják, hogy megölték, akkor néhány év múlva valaki megpróbálhatja letagadni, hogy meggyilkolták, és még azt is letagadják, hogy mi történt itt. Az olyan lenne, mintha másodszor is megölnék.” 

Az 1992-95-ös háború boszniai áldozatai tömegsírjainak felkutatása, feltárása még mindig tart, mert a boszniai szerbek megpróbálták a sírokban lévő holttesteket buldózerekkel elfedni. Gyakori, hogy egy személy maradványait több helyen találják meg, nem egyszer tucatnyi kilométer távolságra. Az azonosításhoz szükséges DNS-elemzés évekig is eltarthat. 

                                     Hajra Ćatić

Egy szarajevói barátunk hat-hét évvel a háború vége után azt mondta: hajlandók a szerbek mellett élni, de velük együtt nem. Nincs ez máshogy Srebrenicában sem. „Ha villanyszerelőre, vízvezetékszerelőre, vagy kertészre van szükségem, akkor az általában szerb, de soha senki nem akarja megemlíteni a „kérdést ”- mondja Hajra Ćatić.-  A legtöbb úgy tesz, mintha nem látná Junuz és Nino fényképét a falon. De az egyik szerb, aki a fiával jött, hogy bekösse az internetet, felnézett, és azt mondta: „Istenem, őt ismertem.” A háború előtt együtt dolgozott Junuzzal.” 

Hajra soha nem gondolt rá, hogy elhagyja Srebrenicát. „Itt kell maradnom, dolgoznom kell, beszélnem kell a történtekről és meg kell keresnem a fiamat.” 

Nihad Nino Ćatić az újságírói szakmában az elkötelezettség jelképe. Iskolák tucatjai viselik a bátor riporter nevét Bosznia-szerte, a Szarajevói Egyetem politikatudományi fakultásán minden évben a róla elnevezett elismeréssel díjaznak egy hallgatót, az oknyomozói újságírás legjobbját.    

fotók: Reuters, detektor.ba, avaz.ba


Catégories: Nyugat-Balkán

A srebrenicai népirtás évfordulóján

jeu, 11/07/2019 - 12:44

A Srebrenica melletti Potočariban, az egykori akkumulátorgyárban 33 zöld lepellel takart koporsó várja, hogy az 1995. júliusi mészárlás áldozatait az emlékhelyen örök nyugalomra helyezzék.

Huszonnégy évvel ezelőtt, 1995. július 11-én délután került Srebrenica hosszú ideig tartó nélkülözés és ostrom után a Szerb Köztársaság hadseregének kezére és az ENSZ védett övezetében végrehajtották Európa II. világháború utáni legnagyobb tömeggyilkosságát.

Az elkövetkező napokban meggyilkoltak 8372 bosnyák muzulmán férfit és fiúgyermeket, és tucatjával  estek áldozatul a városlakók. A méltó megemlékezésre 2001-ben Potočariban emlékhelyet hoztak létre. Mostanáig 6610 áldozatot temettek el. 2003 óta tartanak csoportos temetéseket az évfordulókon, abban az évben temették a legtöbb áldozatot, ezer embert. Az áldozatok holttesteit, maradványait kb. 150  különböző helyen találták meg, közte 70 tömegsírban. A legfiatalabb áldozat az öthónapos Fatima, a legidősebb egy 1901-ben született asszony.

                          Emlékhely Potočariban

Tuzlában van a legnagyobb azonosítási központ, ott most is van még 140 azonosított áldozat, de a családok főként a maradványok hiányossága miatt még nem döntöttek a temetésről. Van, akiket a családja személyesen és DNS elemzés alapján azonosítottak, és vannak akiket csak DNS alapján. Több mint ezer áldozatot még mindig keresnek.

A srebrenicai népirtásért és más háborús bűnökért a bíróságok több mint 700 év börtönbüntetést szabtak ki 47 vádlottra, akik a bűncselekmények kitervelői, vezetői, elkövetői voltak. A legtöbb ítéletet Srebrenica ügyében a bosznia-hercegovinai bíróságok hozták, 25 esetben, Hágában, a nemzetközi bíróságon a Szerb Köztársaság 14 magasrangú katonai, politikai vezetőjét ítélték el, míg a szerbiai igazságszolgáltatás előtt öt vádlottnak, a horvátországi bíróságokon két egykori Skorpió tagnak kellett felelnie tetteiért.

Életfogytiglani ítéletet öt esetben hoztak, mindet Hágában. Idén márciusban emelkedett jogerőre a hágai nemzetközi bíróság ítélete a Szerb Köztársaság volt elnöke, Radovan Karadžić ellen népirtásért és más háborús bűnök elkövetéséért Bosznia-Hercegovinában 1992-1995 között. Karadžić 1997-ig a politikától visszavonultan Paléban élt. 1998-1999-ben titokzatos módon eltűnt, minden ellene irányuló elfogási kísérlet sikertelen volt. Tízéves menekülés és bujkálás után 2008-ban Belgrádban tartóztatták le. Nem sokkal később kiderült, hogy 1998-tól Szerbiában élt Dragan Dabić álnéven, felvéve egy 1993-ban Szarajevóban meghalt férfi személyazonosságát. Ezen a néven pszichiátriai és alternatív gyógyászati praxist folytatott, sőt nyilvános rendezvényeken előadásokat is tartott. Első fokon a bíróság 40 év börtönre ítélte, a fellebbviteli bíróság ezt súlyosbította életfogytiglanra.

                                            Radovan Karadžić

Ljubiša Beara ezredest, a vezérkar biztonsági főnökét 2010-ben mondta ki a bíróság bűnösnek népirtásban és ítélte életfogytiglani börtönbüntetésre. 2017-ben Berlinben halt meg.  

Hágában halt meg 2016-ban Zdravko Tolimir vezérkari főnök, a Szerb Köztársaság hadserege hírszerzésének vezetője. A hágai nemzetközi ügyészség 2005-ben emelt vádat ellene. Hét pontban vádolták meg népirtással, gyilkossággal, srebrenicai bosnyák lakosok üldözésével, deportálásával és erőszakos kitelepítésével. A bíróság bűnösnek mondta ki a hét vádpontból hatban és életfogytiglani börtönre ítélte. A legfelsőbb bíróság 2015-ben az ítéletet megerősítette.     

A Szerb Köztársaság hadserege Drina hadtestének alezredese, biztonsági főnöke, Vujadin Popović ellen a hágai nemzetközi ügyészség 2002-ben emelt vádat a srebrenicai népirtásban vállalt szerepéért. Nyolc évvel később a bíróság ítéletében bizonyítottnak látta, hogy Popović 1995. július 12-én Potočariban tevőleges részese volt a férfiak és fiúgyermekek meggyilkolásának megszervezésében. Bűnösnek találták népirtásban, gyilkosságban, civil lakosok üldözésében, és életfogytiglani börtönre ítélték.

                              Srebrenicai menekültek 1995. július 

Nem jogerős még a boszniai szerb erők egykori parancsnokának, Ratko Mladićnak az életfogytiglani ítélete. Ellene a hágai nemzetközi ügyészség már 1995-ben vádat emelt, onnantól szökésben volt. Tizenkét évvel később, 2011. májusban tartóztatták le Szerbiában és adták ki Hágának. A bírósági tárgyalása 2012. májusban kezdődött, és 2016. decemberben ért véget. 2017. novemberben hozták meg az ítéletet és ítélték el Srebrenicában végrehajtott népirtásért, civilek elleni terrorcselekményekért Szarajevó ostroma alatt. A bíróság bűnösnek mondta ki nemzetközi békefenntartók, az UNPROFOR katonáinak túszul ejtéséért. Az ellene felhozott 11 vádpont közül tízben bűnösnek találták.

                                       Ratko Mladić

Az életfogytiglani börtönbüntetések mellett több esetben rótt ki a bíróság több évtizedes büntetéseket. A teljesség igénye nélkül például Radislav Krstić tábornokot 35 év börtönre ítélték a srebrenicai népirtásban vállalt szerepéért. A Drina hadtest parancsnokaként tudnia kellett arról, hogy az akcióban tömeges gyilkosságra készülnek. A bíróság kijelentette, hogy bűnös „boszniai muzulmánok ezreinek meggyilkolásában 1995.július 11-19 között.” Bűnösnek találták népirtás, gyilkosság, üldözés vádjában és első fokon 46 év börtönbüntetésre ítélték. Az első hágai ítélet volt a boszniai háború eseményei vizsgálatában, amiben népirtásért mondták ki a vádlottat bűnösnek, és az első európai, akit a nürnbegi per óta nemzetközi bíróságon népirtásért elítéltek. A fellebbezések után a büntetését 35 évre mérsékelték.

Finnországi börtönben töli húsz éves büntetését Momir Nikolić, a Szerb Köztársaság hadserege bratunaci egységének parancsnoka. 2002. április 1-jén tartóztatták le és adták ki Hágának. A hágai bíróság 2003. december 2-án bűnösnek mondta és 27 év börtönre ítélte, amit 2006. március 8-án mérsékeltek 20 évre. Kulcsfontosságú tanú volt Radovan Karadžić és Ratko Mladić perében.   

                         Az áldozatok nevei Potočariban

Nem töltötte le 17 éves börtönbüntetését Norvégiában Dragan Obrenović, őt a büntetés lejárta előtt szabadon engedték a nemzetközi ügyészséggel való „különleges együttműködése” miatt. 2001-ben tartóztatták le, 2003. májusban beismerte bűnösségét, ugyanaz év decemberben hoztak ellen ítéletet és szállították át Norvégiába.  

Bosznia-Hercegovinában 24 ítéletet hoztak srebrenicai népirtásért, tömeggyilkosságért. 15 évtől 35 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték a Szerb Köztársaság hadserege vezérkarának négy magasrangú tisztjét.

Szerbiában két ítéletet hoztak Srebrenicával összefüggésben. Az elsőt azután, hogy a 10. különleges egység tagja,  Brankom Gojković egyezséget kötött és beismerte bűnösségét. Őt tíz év börtönre ítélték. A másik esetben a hírhedt Skorpio félkatonai alakulat négy tagját ítélték el összesen 53 év börtönre a Srebrenicában elkövetett gyilkosságokért.   

Horvátországban ugyancsak a Skorpió alakulat két tagját ítélték el srebrenicai bosnyák foglyok meggyilkolásában való részvételért a Szarajevó melletti Trnovoban, ahol a gyilkosságokat filmre is vették. Ezt a felvételt Slobodan Milošević hágai tárgyalásán is felhasználták.

                      Szökőkút Zágrábban Srebrenica emlékére 

Az Egyesült Államok szarajevói nagykövete az utolsó szakaszon csatlakozott a háromnapos Béke menete ezreihez és Potočariba érve azt mondta: „A Srebrenicában történtek nem ismétlődhetnek meg, nem felejthetjük el. Előre kell néznünk, a jövőbe, de Srebrenicát soha nem felejthetjük.”

 

fotó: Reuters, Anadolia


Catégories: Nyugat-Balkán

Az 1995-ös „halálút” nyomvonalán Srebrenicába

lun, 08/07/2019 - 18:58

Ha július, akkor szomorú kötelessége, vállalása túlélőknek, hozzátartozóknak, zarándokoknak Bosznia-Hercegovinában és szerte a Nyugat-Balkánon, hogy Srebrenicában leróják kegyeletüket az 1995. júliusi népirtás áldozatai előtt.

Ezekben a napokban több tízezren indulnak el gyalog, kerékpárral, motorral különböző helyszínekről Dubrovniktól Tuzláig, Ljubljanától Zágrábig, hogy fejet hajtsanak és emlékezzenek. Az út hosszú, esetenként többszáz kilométer.

A „Béke menete” 1995 óta először ugyanazon az útvonalon megy, amin Ratko Mladić katonái elől menekültek ezrek abban a reményben, hogy elérik a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területeket. A nyomvonal utolsó szakaszát tavaly aknamentesítették az Egyesült Államok, Törökország és Németország szarajevói nagykövetségeinek pénzügyi segítségével, de a nagy esőzések, földcsuszamlások miatt a résztvevők biztonsága érdekében a menetoszlop akkor más irányban haladt. Idén az időjárás nem akadály és a szervezők célja az, hogy a több mint hatezer résztvevő megtapasztalja, hogy milyen nehéz úton jutottak el az emberek Srebrenicából a szabad területekre.

A menet Nezukból indul és három nap alatt teszik meg a kicsivel több mint száz kilométeres utat Potočariba. Július 8-án indulnak és naponta 25-30 kilométert haladnak. Az út nehéz, hegyes terepen, sűrű erdőkön át vezet. Akiknek ez az út túl nehéz lenne, a szervezők alternatív útvonalat is kijelölnek, emellett pihenőhelyeket állítanak fel, helikopter leszállóhelyeket biztosítanak és garantálják a teljes útvonal aknamentességét. A pihenőhelyeken találkozhatnak és beszélgethetnek túlélőkkel, az  1995-ös halálút tanúival. 

A „Béke menete” gyalogos zarándokút minden évben a srebrenicai népirtás emlékére, emlékezve arra a több mint nyolcezer bosnyák muzulmán férfira és fiúgyermekre, akiket 1995. júliusban az ENSZ védett övezetben Ratko Mladić katonái legyilkoltak.

Srebrenica végjátéka a Szerb Köztársaság legfelsőbb katonai parancsnokságának 1995. március 8-án kiadott, Radovan Karadžič által jegyzett hírhedt 7. utasításával kezdődött. Ebben az áll, hogy a Szerb Köztársaság hadseregének „végre kell hajtani Srebrenica és Žepa teljes fizikai szétválasztását, megakadályozva az egyéni kommunikációt ezen enklávék között. Mindennapi katonai aktivitással teljes bizonytalanságot, intoleranciát és kilátástalanságot kell teremteni a régióban…” Manojlo Milovanović szerb tábornok 2013. szeptember 18-án a hágai nemzetközi bíróságon Ratko Mladić perében tett tanúvallomásában kijelentette, hogy ez az utasítás törvénytelen volt, mert Srebrenica és Žepa civil lakossága a genfi konvenció értelmében törvényesen nem lehetett katonai célpont.

                           Középen Ratko Mladić 

A 7-es utasítás a „Krijava ’95” akcióterv része volt, amit a Szerb Köztársaság hadserege dolgozott ki 1995-ben az ENSZ biztonsági övezetek, Srebrenica és Žepa elfoglalására. A "Krivaja 95" akció a háborús bűnökért 40 év börtönre ítélt Radoslav Krstić által vezetett Drina hadtest területi illetékességéhez tartozott, a támadást Ratko Mladić közvetlenül irányította. Az akcióhoz nagy számban csatlakoztak egységek Szerbiából, a hadseregen kívül számos félkatonai alakulat is, köztük a hírhedt Skorpiók.

Az ENSZ bízott az UNPROFOR hollandiai zászlóalja (DUTCHBAT) katonáiban, hogy meg tudják védeni az övezetet. A DUTCHBAT három zászlóalja 1995. január 18-án érkezett Srebrenicába, összesen 600 katona, akiknek az első fele támogató és orvosi személyzet volt, a többi a gyalogság. Júliusig a létszám jelentősen lecsökkent, mert a szerb hadsereg nem engedte be az ellátmányt szállító konvojt a Potočariban állomásozóknak.

                              Holland békefenntartók 

Az ENSZ békefenntartóknak Srebrenicában két bázisuk volt: a Charlie, ez volt a zászlóalj parancsnokság és logisztikai központ Potočariban az akkumulátor gyárban, és a Bravo, közvetlenül a város bejáratánál a Verzionica gyárban, és volt 13 megfigyelőpont: Alfa, Delta, Echo, Foxtrott, Hotel, Kilo, Mike, November, Papa, Quebec, Romeo, Sierra és Uniform. Az ENSZ megfigyelők kb. 50 kilométerre voltak a „védett övezettől”, jól felismerhetően fehérre festett építményekben, és jól látható volt az ENSZ lobogója. Nem olyan védelmi pontok voltak, amik képesek lettek volna bármiféle, az enklávé ellen induló támadást megakadályozni. A tevékenységük jószerével arra korlátozódott, hogy figyelemmel kísérték a szerb hadsereg mozgását.

A szerb hadsereg 1995. június 3-án indult meg, hogy átvegye az ellenőrzést a városba vezető utakon. Minden nap egyre előbbre jutottak, a megfigyelő pontokon szolgáló ENSZ katonákat túszul ejtették.  

A holland zászlóalj parancsnoka a helyzet tarthatatlanságát látva 1995. július 10-én, hétfőn, többször kérte a közeli légitámasztponttól, a CAS-tól (Close Air Support) légitámadás megindítását. A parancsnok, a francia Bernard Janvier tábornok az ENSZ BT jóváhagyására várt, annak hiányában habozott megadni az engedélyt, azután meg már késő volt. De nemcsak a Biztonsági Tanács engedélye hiányzott. Az engedély helyett ultimátum érkezett Bratunacból a szerbektől: légitámadás esetén kivégzik az összes túszul ejtett ENSZ katonát. Közben megindult a menekülők áradata Potočariba, védelmet kérve a holland zászlóalj parancsnokságától. A Bravo bázist a hollandok időközben felszámolták.  

               Potočariban védelmet remélve

1995. július 11-én a Drina hadtest, Krstić és Mladić vezetésével megérkezett Srebrenicába, a város a Szerb Köztársaság hadseregének kezébe került. Huszonötezer nő, gyerek és idős férfi már a Charlie bázison, vagy a közvetlen környékén voltak, reménykedve az UNPROFOR védelmében. A fiatalok, a katonakorú férfiak bíztak abban, hogy esélyük van a túlélésre és az erdőn át megpróbáltak elmenekülni Tuzla irányába a szabad területekre, amit a Boszniai Köztársaság Hadseregének 2. hadteste ellenőrzött.  

Éjfélig 12-15 ezer férfi gyűlt össze Šušnjari és Jaglići falvak között, észak-nyugatra Srebrenicától, a holland katonák Mike megfigyelőpontja közelében. Ebben a tömegben volt néhányszáz gyerek, nő és idős ember is. Becslések szerint egyharmaduk a bosnyák hadsereg 28. divíziójához tartozott, nem túl jól felfegyverezve, a többiek civilek voltak. Július 12-én éjjel fél 1-kor az emberek elindultak a Tuzlába vezető több mint 100 kilométeres útra. A fegyveres katonák mentek az élen, mintegy folyosót biztosítva a civileknek. Kb. hat óra alatt tettek meg 25 kilométert, és eljutottak Konjević Poljeba. A nehéz terep miatt a szerb hadsereg nem támadta meg a menet elejét, de a lassabban haladóknak nem volt ilyen szerencséjük. Őket hosszú kilométereken át gránátokkal támadták, szedve az első áldozatokat. Harminc ember szinte azonnal meghalt és kb. száz megsebesült. Az intenzív támadás után a délutáni órákban a szerb hadsereg az oszlop végén fogságba ejtett kb. ezer embert. Elvették tőlük a személyes tárgyaikat, néhányukat a helyszínen kivégeztek. A szerbek közben felderítették a lehetséges útvonalakat, nagyrészüket aláaknázták, sokan így vesztették életüket. A pánik és a félelem uralkodott el a menetoszlopon, de mentek tovább és július 13-án hajnalban elérték az aszfaltutat. A fellélegzés nem tartott sokáig, a szerb hadsereg páncélozott harci járművekkel reggel 6 óra körül elvágta a menet útját és foglyul ejtett legkevesebb hatezer férfit. A foglyok többségét gyűjtőtáborokba vitték Novoj Kasabiba, és Sandićibe. A foglyok egy részét a Jadar folyó partján és a közeli Cerskoban megölték. Az áldozatok többségének a keze hátul szögesdróttal össze volt kötve.

Július 13-án késő délután a foglyokat a Sandićiben lévő táborból elvitték Kravićaba és ott egy raktárba zárták őket. 18 óra körül megérkezett a parancs a megsemmisítésükre. Becslések szerint puskákkal, kézigránátokkal több mint ezer embert gyilkoltak meg.

A már szétszakadt menetoszlopból egy kb. ötezer fős csoport összegyűlt az Udrć hegyen, de a szerbek nagyon hamar beazonosították a helyet és tüzet nyitottak rájuk. Kamenica felé az állandó támadások miatt a menetnek Glodi faluban meg kellett állnia. A Zvornik járásbeli Snagova falu közelében a szerb hadsereg és a rendőrség különleges egységei jelentős erővel, páncélozott járművekkel, tankokkal vonultak fel, hogy megsemmisítsék a Srebrenicából menekülőket.

Július 14-ről 15-re virradó éjszaka a tűzszünet után valamivel több mint négyezer ember menetelt Crno Vrha felé. A menet július 15-16-ra virradó éjszaka elérte a Križevci Njiva - Baljkovica utat, egy patakban elbújtak, és várták a bosnyák parancsnok, Naser Orić vezette erőket. Tuzlából érkezett is egy fegyveres csoport, ők vezették tovább a menekültek menetoszlopát. Azon a napon, 1995. július 15-én jött létre a rádiókapcsolat a bosnyák hadsereg 2. hadoszlopa és a srebrenicai menekültmenet között.   

Július 16-án 14 és 17 óra között kb. 3500 ember elérte a szabad területeket Nezuk falunál. A feltételezett számból, a tizenötezerből, akik elindultak a „halálúton” a megmenekülés reményében, csak valamivel több mint egyötödük jutott el Nezukig. A félelem és a kimerültség, a terep ismeretének, az elégséges étel és szükséges fegyverek hiánya, a moral csökkenése és sok más ok miatt a Jaglić és Šušnjar között július 11-én kialakult oszlop nagy részének nem sikerült a túlélés. Voltak, akiket megöltek a menetoszlopot megtámadó szerb katonák, a többségüket foglyul ejtették, bezárták, majd meggyilkolták őket. Csaliként használták az  UNPROFOR katonáktól zsákmányolt eszközöket, így sokan megadták magukat az "ENSZ katonáknak", nem tudván, hogy valójában kinek a kezébe kerültek.

A férfiakat, akiket Potoćariban elválasztottak a nőktől, és a menetoszlopból elfogottak egy részét Bratunacba vitték, ahol gyakran eszméletvesztésig verték őket, sokakat kivégeztek. A férfiak két legismertebb megsemmisítő tábora Zvornikban volt. Összekötözött kézzel, bekötött szemmel hajtották fel őket a teherautókra és vitték el mezőgazdasági területekre, ahol emberek ezreit lőtték le és tették őket tömegsírokba. Nők és gyerekek voltak szemtanúi, hogyan estek fogságba férfiak százai. A holland katonák tanúi voltak 5-700 ember meggyilkolásának a Novoj Kasabiban lévő futball stadionban. 

Az UNPROFOR 31 éves parancsnoka Johan Bos a The Independentnek adott interjúban azt mondta: „A szerb katonai rendőrség büszke volt azokra, akik embereket öltek, nőket erőszakoltak. Nem volt olyan érzésem, hogy dühből vagy bosszúból tették volna, sokkal inkább szórakozásból. Elégedettek voltak magukkal.”

 

K.S. 1980-ban született, a srebrenicai mészárlás idején 15 éves volt. Ez az ő története:

„A srebrenicai exodus első napjaiban sok halottat és sebesültet láttam Buljitól Udrč-ig. Az emberek élve megadták magukat a csetnikeknek, mert az erejük végét járták. Két emberrel indultam az Udrč hegyre, ott találkoztunk még vagy húsz férfival, akik hozzánk hasonlóan nem ismerték az utat Tuzlába. Elindultunk Snagova felé. Útközben találkoztunk a mieinkkel, akiknek nem sikerült átjutni a hegyen. El voltak maszkírozva, hogy ne lehessen felismerni őket. A front közelében jártunk, nagyon sok holttestet láttunk. Az egész olyan volt, hogy szinte nem is akartad elhinni, hogy amit látsz, az valóság. Kerestük az utat a szabad területek felé, de nem találtuk. Minket viszont a szerb járőrök megtaláltak. Nagyon megijedtünk, pánikba estünk. Lőttek ránk, mi pedig szaladtunk visszafelé. A húszfős csoportunkból néhányan megsebesültek, néhányan meghaltak. Visszamentünk azon az úton, ahol jöttünk. Addigra az Udrč hegyen már néhány száz ember menedéket talált. Július 20-a volt.

A túléléshez csigákat, gombákat és gyümölcsöt ettünk, azt, amit találtunk. Más élelmünk nem volt. Körülbelül egy hónapot voltunk a hegyen, amikor a csetnikek megint megtaláltak, bekerítettek minket, így még mélyebbre kellett mennünk. Nagyon nehéz volt a terep. Amennyire láttam, ketten meghaltak, heten megsebesültek. A csoport kettéoszlott, néhányan elindultak Tuzla felé, mások más irányba. Én öt emberrel voltam egy csoportban. Főleg fiatal férfiak voltunk. Visszamentünk Kamenicába. Ott állították az első csapdát a szerbek, ott halt meg a legtöbb ember. A holttestek még mindig ott voltak, szerte minden irányban. Nem volt ennivalónk, a halottaktól vettük el a maradék sót és cukrot. Nem tudtunk úgy tovább menni, hogy ne gázoljunk át a testeken. A csoportunk egyik tagjának jutott eszébe, hogy számoljuk meg a holttesteket. Kb. ötszáz áldozatot számoltunk meg. Az áldozatok dokumentumai mindenhol szét voltak szórva. Akkor eldöntöttük, hogy visszamegyünk Srebrenicába. A várost körülvevő falvak egy része még mindig lángokban állt. Láttuk a csetnikeket, hogyan rabolták ki a házakat. Erre mentünk, bujkálva a járőrök elől.

Közeledett a hideg évszak, istállókban bujkáltunk, a szomszédos falvakba jártunk élelmet keresni. Az egyik faluban találtunk egy rádiót, azon hallgattuk a híreket. Csak az előttünk lévő napra koncentráltunk, nem terveztünk tovább. Ez segített. Hallgattuk a híreket és hallottunk a daytoni egyezményről, de továbbra is féltünk. Kételkedtünk és nem tudtuk, vajon elindulhatunk-e Tuzla felé? Maradt még egy kis élelmünk. Tél volt és hó, és nekünk nagyon kevés ruhánk. Március 1. körül a csetnikek észrevettek minket. Újra menekülnünk kellett. Ők minden élelmiszerünket, amit összegyűjtöttünk, megsemmisítették. Visszavonultunk a kb. 5 kilométerre lévő Lehovica faluba. Szinte egyáltalán nem tudtunk fürödni, az élelmünk kukorica és krumpli volt só nélkül. Lehovicában voltunk kb. húsz napig, amikor ismét felfedeztek. Akkor határoztuk el, hogy bármi is lesz, elindulunk Tuzla felé.  Teljesen kimerülten, élelem nélkül indultunk útnak 1996. március 26-án. Az idő rossz volt, esett a hó, az eső. Lassan tudtunk haladni, az út 11 napig tartott. Elértünk a szabad területek közelébe, IFOR katonákat láttunk, róluk hallottunk a rádióban. Először azt gondoltuk, hogy megadjuk magunkat nekik, de aztán visszakoztunk. Ketten közülünk előre mentek, hogy megnézzék, kik ezek a katonák. Semmi reményünk nem volt bennük, hiszen már Srebrenicában láttuk, mit tettek az UNPROFOR katonák. A rendőrségünk elkapta azt a két embert, és mi többiek, elkezdtünk menekülni, amikor láttuk, hogy jönnek felénk, de amerre futottunk, aknamező volt. Megálltunk, a rendőrség utolért minket és csak akkor hittük el, hogy megmenekültünk.” (részlet a „Gyilkos srebrenicai nyár ’95” c. könyvből)

 

fotó: Reuters


Catégories: Nyugat-Balkán

Rigómező öröksége

dim, 30/06/2019 - 13:24

Rigómező. A Balkán történelmének jelentős helyszíne a mai Koszovó területén, Kosovska Mitrovicától délre elterülő síkság. A rigómezei csata sorsdöntő esemény volt 1389. június 28-án, amiben a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai vívtak meg egymással. A törökök szétverték Lázár szerb fejedelem seregét, ezzel megszűnt a középkori szerb királyság és Lázár fejedelem elesett a csatamezőn. 2002-ben, amikor Pristinában éltünk, elmentünk megnézni a fővárostól 15 percnyi autóútra lévő emlékművet, amit akkor a KFOR norvég egysége őrzött, tartva attól, hogy az albánok megrongálják, felrobbantják. A hétéves fiam viszont nagyon élvezte, hogy fegyveres katona kísérte fel a kilátóba.   

                               Norvég békefenntartó az emlékmű előtt 2002-ben

A dátum – a Gergely naptár szerint június 28. – Szent Vitus napja,  Vidovdan, a szerb és a bolgár ortodox egyház ünnepe, aminek a szerbek számára szimbolikus jelentése van. Egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt, Kosovo Polje pedig a szerb nemzeti bölcsőt jelenti számukra.  

Nem volt véletlen, hogy harminc évvel ezelőtt, 1989. június 28-án Slobodan Milošević a rigómezei csata hatszáz éves évfordulóján hatalmas gyűlést szervezett Kosovo Poljén.  A összegyűlt tömeg előtt ezek a mondatok hagyták el a száját:

„Ma, hatszáz évvel később ismét csatában és csaták előtt állunk. Még nem fegyveres harcok előtt, bár az sincs kizárva. De mindentől függetlenül a csatát nem tudjuk megnyerni elkötelezettség és bátorság nélkül. Azok nélkül a tulajdonságok nélkül, amik már régen jelen vannak Koszovóban. Ma a legfőbb harcunk a gazdasági, politikai, kulturális jólét megvalósítása.(…) Ezen a helyen, Szerbia bölcsőjében, éppen hatszáz évvel ezelőtt volt a kor egyik legnagyobb csatája. Ez a hatszáz éves jubileum egybeesik azzal, amikor Szerbia sok évszázaddal később visszanyerte nemzeti és vallási függetlenségét. 1989-ben Szerbia visszanyerte méltóságát, függetlenségét, visszanyerte történelmi jogát arra, hogy megünnepelje a távoli múlt jelentős történelmi eseményét, ami szimbolikus jelentőséggel bír a jövőjére. (…) Hatszáz évvel ezelőtt Szerbia itt, Rigómezőn megvédte magát. De megvédte Európát is. Akkor ő volt az európai kultúra, a vallás, az egész európai társadalom védőbástyája. Ezért ma nemcsak igazságtalan, de történelmietlen és teljesen abszurd arról beszélni, hogy Szerbia Európához tartozik-e? Európa része megszakítás nélkül ma is, ahogyan korábban is az volt.”

                               Rigómező 1989. június 28. 

A beszédben kiemelte a szerb nép homogenizálásának fontosságát, ami mögött egy régi szégyenteljes gondolat lapul: egy nemzet - egy vezető. Ahogyan a Führer is mondta. Az összegyűlt tömeg azonban jól értette és elfogadta az üzenetet és egy népszerű háborús dalocskával válaszolt: „Aki azt mondja, aki azt hazudja, hogy Szerbia kicsi/nem kicsi, nem kicsi, háromszor harcolt (…) és újra fog, újra fog, ha szerencséje lesz.”  

A történelmi környezet értékelésének súlyos hibáját mutatja, hogy az egységes nemzethez ragaszkodás éppen azokban a pillanatokban hangzott el, amikor a kelet-európai országokban éppen összeomlott az egypártrendszer, amikor végre eljött a politikai pluralizmus és a demokrácia ideje. Miloševićnek ilyen meg sem fordult a fejében, ő az egypártrendszert támogatta, holott az általa álmodott sikeres államot csak egy összetett és fejlett társadalom hozhatta volna létre. Ám egy olyan társadalomban egy autoriter vezetőnek, mint Milošević, nincs helye. 

Belgrádi becslések szerint Kosovo Poljén 1989-ben kétmillió ember gyűlt össze, míg a Reuters hírügynökség akkor azt írta kb. 300-600 ezren voltak. A résztvevők az ország minden részéből ötezer autóbusszal, ötven menetrendszerinti és mentesítő vonattal és autók tízezreivel érkeztek. Ott voltak a Jugoszláv államelnökség tagjai, élükön Janez Drnovšek elnökkel, kivéve az elnökség horvát tagját, Stipe Šuvarat. Ott voltak szinte kivétel nélkül valamennyi NATO tagország, az Európai Közösség tagországainak nagykövetei, képviselői, kivéve Warren Zimmermann amerikai nagykövetet.

Maga a szónok helikopterrel érkezett, úgy szállt le hívei közé, mint valami szerb messiás. Ezzel a népgyűléssel és a beszéddel megkoronázta a már évek óta tartó erőszakos menetelését hatalma megerősítése és kiszélesítése érdekében. A Kommunista Párt Központi Bizottsága 1987. évi nyolcadik ülése után egy sort nagygyűlést szervezett, bürokratikus forradalmat indított, amiben összeomlott a Vajdaság és Koszovó autonómiája, puccsot hajtott végre Montenegróban, Koszovóban rendkívüli állapotot vezetett be, tankokat küldött a déli tartományba. Az összes médiát saját kezébe vette, lehallgatókat helyeztetett a szerkesztőségekbe, és fáradhatatlanul dolgozott a népesség homogenizálásában, magáévá téve a nacionalizmus ideológiáját, amit az őt kiszolgáló értelmiség pontokba szedve szállított neki. Milošević kemény munkával, minden eszközzel soha nem látott hatalmi koncentrációt vont a kezében, úgy állítva be saját magát, mint a hazafiasság, a nemzeti integritás letéteményesét, mint minden szerbek megmentőjét. A valóságban ez olyan diktatúrát jelentett, amelyben mindenki és minden egy embertől függött.  

A Kosovo Poljén elmondott beszéddel Milošević vitathatatlanul a szerb nemzet vezetője lett, véglegesen új útra irányította a szerbeket, ami a jugoszláv elképzelés végét jelentette. A beszédet sokan a háború bejelentéseként értelmezték, mert a nemzetiségi kapcsolatok akkor már mély válságban voltak. A népgyűlés után Jugoszláviában felgyorsultak az események, ami a következő években négy agresszív, véres háborút hozott, amelyben falvakat pusztítottak el, városokat ostromoltak és romboltak le, civileket öltek meg, nőket erőszakoltak, koncentrációs táborokat létesítettek, tömeges gyilkosságokat, etnikai tisztogatást követtek el. A beszédet a hágai nemzetközi törvényszéken bizonyítékként használták fel Slobodan Milošević perében háborús szándékainak alátámasztására. Az akkori ügyész, Geoffrey Nice kijelentette: a fegyveres harc akkor sem volt kizárt (1989-ben). Milošević ugyanakkor azt mondta, hogy a beszédét rosszul értelmezik: „Nem fogom idézni az egész beszédet, de látszik, mennyire rosszindulatúan ragadnak ki mondatokat a környezetükből, mert valójában azt mondom, hogy a gazdasági fellendülésért vagyunk harcban. Ma sem változtatnék benne egyetlen szót sem.”

                 Milošević a hágai nemzetközi bíróságon

Voltak néhányan, akik kritikát is megfogalmaztak a beszéddel kapcsolatban. Az akkori szerb államfő, Dušan Čkrebić a Szabad Európa Rádiónak adott interjúban azt mondta, hogy a rigómezei beszéd után már nem bíztak meg Miloševićben: „Milošević akkor a hatalma csúcsán volt. A rigómezei beszéddel nagy hibát követett el, azt mondva, hogy Jugoszláviában meg lehet ugyan oldani a dolgokat demokratikus eszközökkel, de szükség esetén fegyverekkel! Ezt nem kellett volna, mert ezután a többi köztársaság vezetői, akik már félúton voltak, hogy elhagyják Jugoszláviát, többé nem bíztak benne. Milošević elkötelezte magát, hogy megőrzi Jugoszláviát, mint modern országot, de nem tudta reálisan értékelni a helyzetet, nem értette meg, hogy ennek már nincs realitása, tekintettel Szlovénia és Horvátország kiválási igényeire.” 

A koszovói albánok akkor vezetője, Ibrahim Rugova kijelentette, hogy Rigómezőn egy soviniszta nagygyűlés zajlott. „Nemcsak a szerbek harcoltak a törökök ellen, abban részt vettek albánok, horvátok és bosnyákok is. Ez egy nagy jelentőségű történelmi esemény minden jugoszláviai nép számára. Az a benyomásom, hogy Jugoszláviában vannak olyan erők, amik készek terrorcselekmények végrehajtására Koszovóban. Csak figyelmeztetni tudom a szerbeket, hogy mindig, amikor egy kis nép, és a szerb is kis nép, megpróbálta növelni a hatalmát a Balkánon, az mindig a tragédiájukkal végződött.”

Nem volt ez másként a jugoszláviai polgárháborúkkal sem. Három évtized telt el a rigómezei beszéd óta, és hol tart most Szerbia? A háborúk szörnyű pusztítása után ismét, vagy azóta folyamatosan konfliktusban áll Koszovóval minden fronton. Aleksandar Vučić elnök elkötelezett az albánok elszigetelése mellett, az ellenfelei a konfliktus befagyasztására hivatkoznak, és mindkét oldalon Milošević örökségéről beszélhetünk.

                              Rigómező 2019. június 28. 

fotó: Reuters


Catégories: Nyugat-Balkán

Születésnapos a boszniai konvertibilis márka

dim, 23/06/2019 - 12:34

Huszonegyedik születésnapját ünnepli Bosznia-Hercegovina hivatalos fizetőeszköze, a konvertibilis márka (KM). 1998. június 22-én jelent meg az első széria: 50 fening, 1 KM, 5 KM és 10 KM értékben, egy hónap múlva a 20, 50 és 100 márkások, míg a 200 márkás bankjegy 2002-ben.

Az 50 feningest, az 1 és 5 márkás bankjegyeket 2003. január 1-jén kivonták a forgalomból. Ma a papírpénzek mellett 10, 20 50 feninges és 1,2 márkás érmék vannak. A konvertibilis márkának az euróhoz rögzített árfolyama van. 1 KM 0,5 euró, illetve egy euró 1,95 KM. A bankjegyek kinézete azonos a Föderációban és a Szerb Köztársaságban, de a rajta lévő portrék a két entitás pénzjegyein különbözőek, illetve entitástól függően az első helyen latin vagy cirill betűs a felirat. A 200 márkás bankjegy egységes az egész országban. Természetesen a bankjegyek keverednek, hiszen kivitelezhetetlen, hogy minden entitás csak a saját bankjegyeit fogadja el és használja.

Amikor 1999-ben megérkeztünk Szarajevóba, még párhuzamosan lehetett fizetni a korábban hivatalosnak elfogadott és még létező nyugatnémet márkával és a már megjelent saját fizetőeszközzel, a konvertibilis márkával. A két márkát egy az egyben számolták, ha nyugatnémet márkával fizettem, akkor KM-ben kaptam vissza. Ez így volt egészen 2002-ig, amíg volt német márka. Ezután vezették be Németországban az eurót.  

Nagyon kevés bank volt a városban. Ott volt a török Ziraat Bank, ami egyébként első külföldi pénzintézetként már 1997 márciusban megnyitott, de mi egyáltalán nem ismertük, így kicsit ódzkodtunk tőle, de voltak osztrák és német bankok, mint a Raiffeisen Bank vagy a Postbank. Nem voltak bankautomaták, semmi hasznát nem vettük a bankkártyánknak, ám ez nem maradt így sokáig. 2000-től viharos gyorsasággal terjedtek az automaták és egy kicsit lassabban, de követték a kereskedelmi egységek is a bankkártyás fizetés lehetőségét. Ma már szinte elképzelhetetlen olyan szolgáltatás, ahol ne lehetne bankkártyával fizetni, vagy olyan hely, ahol nincs lehetőség automatából készpénzt felvenni.

  


Catégories: Nyugat-Balkán

Háború alatt elkövetett nemi erőszak – háborús bűncselekmény

sam, 22/06/2019 - 17:18

Ezt először a jugoszláviai háborús eseményeket kivizsgáló hágai nemzetközi bíróság mondta ki Duško Tadić ítéletében. Tadićot Prijedorban elkövetett bűnökért ítélték el. Ő volt az első háborús bűnös, akinek vádiratában a szexuális bűncselekmények külön is szerepeltek. A továbbiakban a hágai törvényszéken szexuális bűncselekményekért, mint háborús bűnökért több mint 30 vádlottat ítéltek el.   

A boszniai lecke azonban nem volt megfelelő figyelmeztetés a világnak. „Sajnos annak, ami Boszniában történt, nem volt visszhangja a világban, mert tessék, megtörténtek Bosznia után is más országokban…”- mondta Nusreta Sivac prijedori büntetőbíró, aki maga is nemi erőszak áldozata volt 1992-ben az omarskai koncentrációs táborban. Saját bőrén érezte a háború félelmét, az állandó megalázást, hogy saját városában „másodrangú” lett, a bírói munkától eltiltástól a fehér csillag viselésének kötelezettségén át az omarskai koncentrációs tábor pokláig. Nusreta Sivac egyike azoknak, akik a II. világháború óta Európában elkövetett legszörnyűbb bűncselekményekre felhívja a világ figyelmét. 

A háborúban soha semmi nem fehér vagy fekete, a bűnöket nemcsak az egyik fél követi el és a másik nemcsak áldozat. Nem volt ez másként a szexuális erőszakkal sem a boszniai háború alatt. Nusreta Sivac muzulmán asszony, de hozzá hasonló borzalmat élt át a bosnyák hadsereg katonáinak részéről Božica Živković-Rajilić szerb történelem, földrajz szakos tanár.  Ő ma a „Háború női áldozatai társaságának” elnöke a Szerb Köztársaságban. „Ezzel a fájdalommal élünk.  Aki túléli, a trauma csökken, de… elfelejteni nem lehet, ez elkísér a sírig” - mondja. 

Mindkét asszony kommentálta az ENSZ Biztonsági Tanácsa állásfoglalását a konfliktusokban elkövetett szexuális visszaélésekről. A határozatot Németország javasolta, a szöveget az amerikaiak nyomására „enyhítették”, Kína és Oroszország tartózkodott a szavazástól. 

„Nagyon örülök neki, hogy az ENSZ egyáltalán foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megértem Amerikát, Oroszországot és Kínát is, náluk nem volt háború. Amit mi átéltünk, amit mi megéltünk az nekik csak egy epizód volt a tévében”- mondta Božica Živković-Rajilić.   

"Olyan sok állásfoglalás, egyezmény van, amit ezekben a konfliktusokban és háborúkban sajnos nem tartottak be, nem volt semmiféle hatásuk" - mondja Sivac,hozzátéve, hogy mindenképpen jó, hogy a szexuális bántalmazás bűncselekményét az ENSZ-ben olyan problémaként hangsúlyozzák, amit meg kell oldani. 

Az ENSZ adatai szerint a boszniai háború idején 1992-95 között szexuális bűncselekmények áldozata lett 20-50 ezer ember – nők, férfiak, gyerekek. Hivatalosan 5-6 ezer áldozatot regisztráltak.

„Ez is azt mutatja, hogy sokan, akár férfi, akár nő, még mindig nem állnak készen és valószínűleg soha nem lesznek hajlandók beszélni róla, szembenézni a társadalmunkban esetlegesen előforduló következményekkel” – mondja a „Népirtás áldozatainak és tanúinak egyesülete” elnöke. – „Annak ellenére, hogy leírhatatlanok a túlélt borzalmak, az érintettek egyetértenek abban, hogy a bosznia-hercegovinai állampolgárok mentalitását ismerve még mindig "szégyenletes" a szexuális támadások vagy nemi erőszak elismerése és bejelentése.” 

Božica Živković-Rajilić elmondta, hogy az egyesületüknek 711 tagja van, és csak nagyon kis számuk merte vállalni, hogy elmondják, mit éltek át, és így jogosultak legyenek a Szerb Köztársaság kormánya által tavaly júniusban elfogadott törvény szerinti csekély kártérítésre, ami a háborús kínzás áldozatainak ítélhető meg.  

„Vannak nők, akik még mindig hordozzák a traumát és ezért nem beszélnek. Sok nő új életet kezdett, nem beszél a gyerekei, a férje miatt, egyáltalán nem akar emlékezni az átélt borzalmakra, attól tartva, nehogy elveszítse mindazt, amit a háború után felépített”- mondja Božović-Rajilić

Hasonló a helyzet a Föderációban is.  A probléma Nusreta Sivac szerint az, hogy a társadalom még mindig nem tesz semmit a szexuális bűncselekmények és erőszak áldozataiért, nem biztosít megfelelő pszichológiai segítséget és reszocializációs programokat. Az ilyen programokat ráhagyják a civil szervezetekre, amik főként a nagyvárosokra koncentrálnak és elfelejtkeznek a kisvárosokról, a falvakról.   

A háborús bűnök nem évülnek el. Hiába telt el már közel egy negyedszázad a háború vége óta, lehetséges a szexuális és egyéb háborús bűnök bejelentése és azok kivizsgálása. Mindkét asszony erre hívja fel azokat, akiknek bármilyen ilyen irányú információjuk van, és készen állnak arra, hogy vallomást tegyenek az átéltekről.  

Az Amnesty International is kiemelten foglalkozik a háború alatt megerőszakolt civil áldozatok kérdésével. A legfőbb probléma az áldozatok társadalom általi megbélyegzése, amivel gyakran nap mint nap szembe kell nézniük. Az megbélyegzés néha odaáig is elmegy, hogy az áldozatokat ítélik el, őket mondják ki bűnösnek.  

Az áldozatok megbélyegzése a legnagyobb akadálya a társadalomba való újbóli beilleszkedésüknek és az életük újjáépítésének. Megakadályozza őket abban, hogy hozzáférjenek bizonyos szolgáltatásokhoz és igazságot keressenek.

                (illusztráció) 

Serifa 27 éves volt, amikor a háború elkezdődött Kelet-Boszniában. Egy kis faluban élt Zvorniktól nem messze, a családi háza lett a helyszíne több mint száz nőn és lánygyermeken a szerb hadsereg katonái által elkövetett szexuális erőszaknak. „Itt ütöttek, vertek minket – meséli könnyek között. – Ez volt a mi világunk. Nőknek, gyerekeknek. Láttunk erőszakot, gyilkosságot, mindent.” 27 évvel később is a háborúra való bármilyen visszaemlékezés megrázó a számára. „Élek. Harcoltam azért, hogy éljek a gyermekeim miatt, de ebből a traumából soha nem fogok meggyógyulni. Ez a titkos trauma elkísér a síromig”- mondja. 

                                   (illusztráció)

Mirsada 18 éves volt 1992 tavaszán. Zvornikban lett nemi erőszak áldozata. Azon kevesek közé tartozik, aki kapott orvosi segítséget, támogatást Amra Delić doktornőtől, aki önkéntesként segített Mirsadanak, hogy a múltjától meg tudjon szabadulni. A háború után Mirsada férjhez ment, két kislánya született. Azt gondolta, hogy a múlt fájdalma elmúlik, de nem így történt. „Orvosi segítséget kellett kérnem – mondta. – Minden tavasszal újra és újra feltépődtek a sebek, visszatért a fájdalom, és a félelmet, a traumát öntudatlanul is átadtam a gyerekeknek.” 2009-ben adott először hivatalos vallomást a boszniai hatóságoknak arról, hogy mi történt vele a háború alatt. Ahogy mondja, teljesen véletlenül. „Nem tudtam, hogy merjek-e erről egyáltalán beszélni egészen addig, amíg nem kopogtatott be hozzám a SIPA” (Állami Vizsgálati és Védelmi Ügynökség). Ezután megkapta a „háború civil áldozata” státuszt, amivel havi kártérítést és egészségügyi ellátást kap.

Emsija 1992 áprilistól augusztusig volt fogságban Fočaban. Azt mondja, akkor az erőszak mindennapos volt. „1996 óta orvosi kezelés alatt állok, és soha nem fogok meggyógyulni. Ezeket a sebeket addig hurcolom, amíg csak élek. Velünk senki nem foglalkozik, senki nincs, aki minket megvédene”- mondja.  

De nemcsak nőket erőszakoltak meg. Férfiakat is. A „Boszniai koncentrációs táborok túlélőinek egyesülete” szerint ezek a kelet-boszniai városokban, Bijeljinában és Zvornikban, és az omarskai és keratermi koncentrációs táborokban történtek. A „Prijedor 92 egyesület” titkára azt mondja, hogy szinte minden nap szembesül férfi áldozatok vallomásaival, azzal, hogy ezekben a táborokban férfiakat a többiek előtt erőszakoltak meg, vagy kényszerítették őket erőszakra.  

A háború alatti szexuális erőszak áldozatainak többsége, akár férfi, akár nő, akár gyerek, soha nem kapott semmilyen orvosi, pszichológusi vagy anyagi támogatást. 

Akik vállalják, hogy bejelentést tegyenek, ők a boszniai igazságszolgáltatásban találják szemben magukat számtalan problémával. Habár a hágai gyakorlatot, miszerint a háború alatt elkövetett szexuális erőszak háborús bűncselekmény, 2005 óta alkalmazzák a boszniai bíróságok is, ám a háború civil áldozatairól szóló törvények nem egyeznek meg a Föderációban és a Szerb Köztársaságban. A szexuális erőszak miatt valamivel több mint 800 áldozata kapott „a háború polgári áldozata” státuszt a Föderációban, míg a Szerb Köztársaság nem ismeri el a háború ideje alatti nemi erőszakot háborús bűncselekménynek.

A Föderáció bíróságai több mint 100 esetben hoztak ítéletet a háború alatt elkövetett szexuális bűncselekmények és erőszak tárgyában. A különböző bíróságokon különböző módon ítélik meg a háború alatti szexuális erőszakot, a büntetések alacsonyak és nem felelnek meg a bűncselekménye súlyosságának. Nagy különbségek vannak a büntetések mértékében, ami általában 3-5 év. Vannak bíróságok, ahol magasabb büntetést szabnak ki az elkövetés súlyosságától függően. Ha egy nőt többször is megerőszakoltak, akkor 7-8-9 év börtön a legkisebb büntetés. A bírósági gyakorlat legnagyobb problémája az enyhítő és súlyosbító körülmények következetlen alkalmazása, és ez vezet a háborús bűncselekményt elkövetők alacsony büntetéséhez.  Az alacsony büntetések viszont demoralizálók azok számára, akik esetleg az igazságszolgáltatáshoz fordulnak.

Mert igaz, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetői esetében megfelelő büntetésről nem lehet beszélni, de talán az áldozatnak valamilyen mértékben, legalább részlegesen elégedettséget ad, ha szankcionálják.

A nemi erőszak áldozatainak megrázó történetei a hágai törvényszék és a boszniai bíróságok számos eljárásában rávilágítottak a megerőszakolt nők és férfiak pszichológiai és fizikai traumáira. Az átélt borzalmak egész életükben végigkísérik őket, ahogyan azt 1997-ben a hágai bíróságon egy tanú elmondta: „elvesztettem a büszkeségemet, soha nem tértem magamhoz, hogy ugyanolyan nő legyek, mint előtte voltam”.

Ugyanerről beszélt egy fiatal lány, nemi erőszak áldozata és ötven erőszak szemtanúja, aki személyazonosságát a nyilvánosság előtt eltitkolva, zárt tárgyaláson tett tanúvallomást Hágában. „Amikor befejezte, úgy értem, az erőszakot, leült és rágyújtott egy cigarettára. Azt mondta, megtehetné még többször is, sokkal többször, de a lányára emlékeztetem, így most nem teszi.”  

Bosznia-Hercegovina előtt még hosszú út áll, hogy biztosítsa az elfogulatlan eljárást a háború alatti szexuális erőszak áldozatainak, hogy sokkal erősebb védelmet biztosítson az áldozatok számára. A büntetőeljárások mellett mindent meg kell tenni azért, hogy a társadalom tudata változzon, hogy az áldozathibáztatás helyett az erőszakot elkövetőt ítéljék el és ebben a tudatosság megváltoztatásban mindenkinek részt kell vállalnia.

És a túlélő áldozatok is igénylik a bosznia-hercegovinai hatóságok nagyobb mértékű részvételét minden szinten.

 

fotók: DW


Catégories: Nyugat-Balkán

Munkavállalókat vár a horvát és a szlovén gazdaság

sam, 22/06/2019 - 11:41

Jelentős munkaerőhiánnyal küzd a szomszédos Horvátország és Szlovénia is. A horvát kormány legutóbbi ülésén háromezer fővel emelte meg 2019-re az engedélyezett külföldi munkavállalók számát, amiből kétezer főt az idegenforgalomban, ezer főt az építőiparban foglalkoztathatnak, így az éves kvóta 68.100-ra nőtt, ebből a turizmusban 12.611 külföldi kaphat munkát.

Idegenforgalmi szakemberek figyelmeztetnek, hogy a turisztikai főszezon kezdetén a helyzet a munkaerőpiacon kritikus, veszélyben vannak turisztikai vállalkozások, éttermek, kávézók, kérdésessé válik megnyitásuk. Ezért azt kérik a kormánytól, hogy további ötezer munkahely külföldiekkel történő feltöltéséről hozzon döntést.

A horvát Kereskedelmi Kamara is a munkavállalók hiányára figyelmeztet, és az elnök Luka Burilović bejelentette, hogy a külföldiekről szóló új törvény eltörölné a kvótákat, lehetővé tenné a vállalatok számára, hogy szükség szerint alkalmazzanak több munkavállalót. Ezzel együtt a munkaügyi minisztérium felhívja a munkáltatók figyelmét, hogy először a hazai munkaerőpiacról keressenek munkaerőt, és csak ezután forduljanak a külföldi álláskeresők felé. A horvát foglalkoztatási hivatal jelenleg négyezer munkanélkülit tart nyilván, közülük ezerhatszázat a tengerparti településeken.

Az elmúlt tíz évben közel ötszázezer aktív dolgozó hagyta el az országot, és a most engedélyezett hatvanhétezer külföldi munkavállaló is csak ahhoz elég, hogy az idegenforgalom ne omoljon össze. A munkaerőpiac hosszútávú megoldásához hosszútávú stratégia szükséges, amiről az horvát ellenzéki politikusok szerint a jelenlegi kormánynak elképzelése sincs, nem tudnak olyan ajánlatokat tenni, amitől megállna az elvándorlás és megoldódna a demográfiai probléma.  

A szakszervezetek azt nehezményezik, hogy a kormány nem konzultált velük a mostani döntés előtt, pedig ők azok, akik pontosan ismerik a szektor helyzetét. Emlékeztetnek rá, hogy a kvóta tárgyalások nemcsak az engedélyezett külföldi munkaerő számáról szólnak, hanem az egyéb feltételek biztosításáról is, hiszen a horvát munkavállalók az alacsony fizetések és a rossz munkakörülmények miatt hagyják el az országot.

A külföldi munkavállalói kvóta felemelése mellett a munkaerőhiány enyhítésére Horvátország kész munkásokat fogadni Bangladesből és a Fülöp-szigetekről is. Előbbivel az ország zágrábi nagykövetségén szándéknyilatkozatot írtak alá. Többek között orvosokat, ápolónőket, informatikai szakembereket, építőipari munkásokat és idegenforgalmi szakembereket foglalkoztatnának.

Egy háromszáz fülöp-szigeteki munkaerő-közvetítő ügynökséget tömörítő társaság elnöke elmondta, hogy az év elején kaptak értesítést arról, hogy Horvátországnak kb. kétezer munkásra lenne szüksége, amit ők biztosítani tudnak. A legnagyobb igény az idegenforgalomban van, de tudnak munkaerőt küldeni az építőiparba és a mezőgazdaságba is.

A minimálbér a legalacsonyabban iskolázottaknak 450 euró, plusz szállás és ellátás. A magasabban kvalifikáltak minimálbére 700 euró felett van, mondta a társaság elnöke. Az engedélyek kiadása viszonylag gyorsan történik, a nehézséget a vízum beszerzése jelenti, mert Horvátországnak nincs nagykövetsége a Fülöp-szigeteken.

Horvátország mellett Szlovénia sincs sokkal jobb helyzetben. A gazdaság legfőbb problémája, hogy az ország nem rendelkezik elegendő munkaerővel az elmúlt évekbeni magas gazdasági növekedés fenntartásához. A statisztikai hivatal adatai szerint tavaly Szlovéniában 885.700 aktív munkavállaló volt, közülük 87.700 külföldi, vagyis a minden tizedik munkavállaló. A legtöbben Boszniából (kb. 42 ezren) és Szerbiából (kb. 11 ezren) dolgoznak az országban. Őket követik a horvátok, de a pontos számukat nem lehet tudni, mivel mindkét ország az EU tagja, a munkavállaláshoz nem kell engedély. Közel 7100 munkavállaló érkezett Koszovóból és 6000 Észak-Macedóniából.

2015-ben törvényileg könnyítették a harmadik országból érkezők munkavállalását és tartózkodását. Az engedélyek a diplomáciai kirendeltségeken, az önkormányzatoknál, külföldi munkaközvetítő ügynökségeknél szerezhetők be.

A külföldi munkavállalók számának jelentős növekedése mellett megnőtt a külföldi befektetők érdeklődése is új munkahelyek megnyitására, mivel az építési és egyéb engedélyek sokkal egyszerűbbek, mint korábban, de továbbra is jelentős problémát jelent a munkaerő hiánya.

Zdravko Počivalšek gazdasági miniszter szerint a munkaerő kérdést a bérek rendezésével, ösztönzők ajánlásával, több fiatal és a nyugdíjasok bevonásával lehet megoldani, de nem kell félni az EU-n kívüli, harmadik országból származó munkaerők behozatalától sem.


Catégories: Nyugat-Balkán

Könnyű Boszniát választanod lakhelyül, ha nem vagy bosnyák, horvát vagy szerb

sam, 15/06/2019 - 12:55

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, az biztosan látja, hogy feltétlen Bosznia rajongó vagyok, életem legszebb négy évét töltöttem a nyugat-balkáni országban.  Azóta is folyamatosan figyelemmel kísérem az onnan érkező híreket, és most egy blogbejegyzésen akadt meg a szemem: a külföldieknek miért jó Boszniában élni és a bosnyákoknak miért nem? Érdekelt, mert nekünk nagyon jó volt ott élni. Elolvastam az írást. Megosztom. Talán nekünk is érdemes elgondolkozni rajta.

„Nem nehéz meggyőzni senkit arról, hogy Bosznia-Hercegovina milyen szép ország, milyen gazdag természeti kincsekben, van tengere, vannak hóval borított magas hegyek, kanyonok, csodás folyóvölgyek, források, vízesések, nemzeti parkok és minden, ami a szemnek és a léleknek megnyugvást és felüdülést okoz. Nehéz a világban olyan országot találni, ahol ilyen kis területen minden együtt van. Sokan felismerték ezt, és a világ másik végéről döntöttek úgy, hogy addigi életüket otthagyják és újat építenek Boszniában. Számtalan példa van arra, hogy otthagyták kényelmes életüket egy nyugati országban és egy új, talán nehezebb, de szebb utat választottak további életükhöz Boszniában. Nekik ez az ország megfelelő a régi életük folytatásához, vagy egy újnak a kezdetéhez.

A „Jugoszlávia véres összeomlása” és a „Bénult béke Boszniában” könyvek szerzője, Christopher Bennet elemző újságíró is Szarajevóban épített házat és él a városban 2006 óta. Ahogyan Tim Clancy ír labdarúgó menedzser is, aki új munkát talált Szarajevóban, jótékonysági és humanitárius ügyekkel foglalkozik. Ő lett az országban az első angol nyelvű idegenvezető.

Ideális az ország a párizsi Floriane Valladonnak és feleségének, akik a sikeres és nagyon népszerű francia pékséget, a Maioson Cocot üzemeltetik a fővárosban. Szeretik az országot Jasmina és finn férje Nepu is, akik a szarajevói letelepedés mellett döntöttek, és a hegyen vezetik saját vendéglőjüket.

Nagyon sok példát lehet hozni a boszniai nagyvárosokból, de újabban kis településekről is, ahol külföldiek építenek, találnak maguknak új otthont, munkát, megélhetést.

De mi az, ami miatt nekünk itt nem jó, nem maradunk a mi Boszniánkban és elmegyünk máshova új életet kezdeni, új jövőt építeni, magunk mögött hagyva az országot? Elmegyünk egy új világba, ahol építőmunkások, éjjeli őrök leszünk, ahol más nyelven beszélnek, más szokások vannak, más ételeket szeretnek és másként látják a világot. Miért?

Nagyon egyszerű.

Christopher, Tim, Floriane, Nepu és a többiek itt csak emberek. Ők nem szerbek, nem bosnyákok, nem horvátok és nem a többi. Ők csak külföldiek azzal a szándékkal, hogy Boszniában akarják folytatni az életüket. Nekik nem kell párttagkönyv, hogy munkát találjanak, nem kellenek rokoni kapcsolatok, hogy megoldjanak problémákat. Őket senki nem szólja meg azért az Istenért, akihez imádkoznak, de azért se, ha egyáltalán nem imádkoznak. Őket senki nem nézi, hogy a templomba, vagy a mecsetbe járnak-e, mert valaki úgy gondolja, hogy járniuk kéne.

Őket senki nem kérdezi meg, hogy hol voltak a háború alatt és kinek az oldalán? Senki nem tekint úgy rájuk, mint egy visszatelepülőre. Ők nem foglalkoznak politikával, őket nem érdekli, hogy Dodik (a háromtagú államelnökség szerb tagja) nem fogadta a német nagykövetet búcsúlátogatásán. Nekik vélhetően nem a híradó a legnézettebb műsoruk.  

Őket nem érdekli, hogy kik azok, akik loptak, amíg mások harcoltak, sem az, hogy kik és mit privatizáltak az ostrom legnehezebb időszakában.

Ezért nekik ez a Bosznia-Hercegovina tökéletes hely az új élethez.

És ezért ment el az én fiam jól tudva, hogy 21 évesen jó szakmával, két világnyelv ismeretével itt nem lenne olyan lehetősége, mint amilyet kapott egy amerikai cégnél Csehországban. Mert ahhoz, hogy esélyt kapjál, valakinek kell lenned. És ő csak egy közülünk, egy a családunkból. És nem több. És ez így is fog maradni.

Azért választott magának másik lakóhelyet, mert ott, ahol dolgozik, ő csak Luka, az okos, megbízható, felelősségteljes fiú. Nem több. És én ahelyett, hogy megpuszilgatnám, a messengeren keresztül nézem, és hálás vagyok érte, hogy legalább ez van.

Ezért hagyják el a mi gyönyörű országunkat.

Ezért jönnek a mi gyönyörű országunkba.

És még mindig nem vagyunk tisztában azzal, hogy az istenverte politika tönkretette az életeket.

És még biztosan sokáig nem is leszünk…”

 

Forrás:AJB


Catégories: Nyugat-Balkán

Veteránautókkal Ljubljanából Csernobilba

jeu, 13/06/2019 - 11:51

Azt mondja hozzáértő fiam, hogy önmagában négyezer kilométert autózni egy veterán Zastava 101-el nem kis teljesítmény. Erre vállalkozott három szlovéniai fiatalember, a Szlovéniai Zastava Klub elnöke és két tagja, hogy a jugoszláv autóipar ikonikus autóival, három Zastava 101-el, népszerű nevén „Sto jedan” (százegyes) Ljubljanából Csernobilba utazzanak.

Sokan voltak, akik azt mondták, hogy ezek megbolondultak, de Damir Horvat és két barátja nem tágított és felkészítették az 1979 és 1981-ben készült autókat a hosszú útra. Horvatot a kalandon kívül az is motiválta, hogy reklámot csináljon a fiatal klubnak.  

Ljubljanából Kijevig a 850 kilométert két nap alatt tették meg. Az út sima volt, az ukrán határon némi fennakadással, ahol a talpig fegyveres határőrök nem a béke üzenetét sugározták.

Kijevtől a zóna még 100 kilométer. Ellenőrző pont, katonák aztán az első falu. Elhagyott, üres házak, de ez – elmondásuk szerint – nekik nem volt nagyon felkavaró, Boszniában hasonló településekkel találkoztak a háború után. Ezután érkeztek meg Csernobilba, ahol kb. háromezer ember él, akik a zónában dolgoznak.

Emlékművük van a tűzoltóknak, „Ők, akik megmentették a világot”. A 28-as egységtől értek elsőként a katasztrófa helyszínére, és hatalmas dózisú sugárzást kaptak az oltás ideje alatt. Ők néhány nappal később meghaltak. A szobor emléket állít azoknak az 1-es egységből érkező tűzoltóknak is, akik önként vállalták, és a reaktor alatt kézzel megnyitották a szelepeket, ezzel a víz hűtötte a reaktort és megakadályoztak egy sokkal nagyobb második robbanást, ami szinte fél Európát beszennyezte és sivataggá változtatta volna.  

Egy újabb ellenőrző pont után látható a „Hosszú radar”, amit a világban úgy ismertek,mint az „orosz harkály”, mert a rádióállomásokon úgy hangzott a hangja, mint egy harkály kopácsolás. Ez egy hatezer kilométeres hatótávolságú radar volt és egy nukleáris támadás korai figyelmeztetésére szolgált.

Mögötte látszik a 4-es reaktort borító új szarkofág. A Zastavákat mindössze 50 méterre parkolták le, előtte a folyamatosan kezükben tartott Geiger számlálón ellenőrizték a sugárzás mértékét, ami nagyon alacsony volt.  

A harmadik ellenőrzési pont Pripjaty város bejáratánál volt. A városban nincs senki, minden elhagyatott, a természet vette át az uralmat.

Pripjatynak a katasztrófa idején 49 ezer lakosa volt. A várost 1970-ben építették, az akkori Szovjetunió leggazdagabb, az álmok volt, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, amit az országban sehol máshol. A lakosság átlagéletkora 25 év volt, mindenki magasan iskolázott, legnagyobb részük az atomerőműben dolgozott. Nagyon jó infrastruktúrával rendelkezett, minden rendelkezésre állt, ami a kényelmes élethez szükséges volt. A rendőrségen lévő cellát raktárnak használták, mert nem volt szükség rá.

A szlovén fiatalok bementek iskolákba, szupermarketbe, kórházba, börtönbe, strandra, színházba, a körsétát a híres vidámparkban fejezték be, ami soha nem élte meg május 1-jét, a megnyitás napját.  

A kísérőjük elmondása szerint az evakuálás békésen és mindenféle incidens nélkül történt meg, az emberek bíztak a vezetőkben. Azt mondták nekik, hogy történt valami az erőműben, megnőtt a sugárzás, és „fogjátok a pénzeteket, néhány szükséges ruhát, kapcsoljátok le a villanyt, zárjátok be az ablakokat, hagyjatok ennivalót a háziállatoknak, néhány nap múlva visszajöttök”. Természetesen a visszatérés nem történt meg, minden radioaktív sugárzással szennyezett volt, de ez volt az egyetlen módja, hogy az emberek nyugodtan, pánik nélkül hagyják el otthonaikat. A város lakóit a Szovjetunió más területein helyezték el, a terhes nőknek azt tanácsolták,hogy szakíttassák meg terhességüket.

A szlovén utazók 3952 kilométer megtétele után visszaértek Ljubljanába.„Hazaértünk tele leírhatatlan élményekkel. A legerősebb benyomásunk az, hogy hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akik megvédtek minket egy nagyobb katasztrófától, azoknak akik segítettek a helyreállításban, akik az életükkel vagy az egészségükkel fizettek”-mondta Damir Horvat.

Az HBO amerikai minisorozata, a Csernobil nyomán jelentősen megnőtt a turisták érdeklődése a katasztrófa helyszíne iránt.  A turisztikai ügynökségek a sorozat indulása óta 30-40%-os növekedésről beszélnek. Úgy becsülik,hogy a tavalyi 100-150 ezer turistaszám idén legkevesebb 200 ezerre emelkedik. Az ukrán kormány 2011-ben nyilvánította a zónát hivatalosan turisztikai látványosságnak.

A Csernobil Toursnál egy túra angol idegenvezetővel 90 euró személyenként. Azokat a helyeket járják be a látogatókkal, amik szerepeltek a sorozatban, beleértve a bunkert is, ahol a városvezetők meghozták a döntést a robbanás utáni evakuálásról. Megnézik az áldozatok emlékművét az elhagyott falut és egy csernobili étteremben elköltött ebéd után mennek el a reaktor négyes blokkjához, amit 2017 óta egy 105 méter magas fém kupolával fedtek le. A túra ezután pripjatyi sétával zárul.

Az ügynökség egyik idegenvezetője azt állítja, hogy a terület teljesen biztonságos, napi autóbuszjárat van a 125 kilométerre lévő Kijevből.

A szerencsétlenség, és a mód, ahogyan a hatóságok a helyzetet kezelték, rámutatott a szovjet rendszer hiányosságaira a felelőtlen bürokraták sokaságával és a titoktartás kultúrájával. A robbanáskor a hirosimai atombomba erejének négyszázszorosa szabadult fel, a radoaktív felhők elérték egész Európát, Nagy-Britanniában néhány farmon 2012-ig voltak „post Csernobil” korlátozások. A lakosok evakuálását 36 órával a robbanás után kezdték meg. Harmincegy személy halt meg azonnal a robbanás után, több tízezer ember hagyta el a szennyezett területet. A halottak pontos száma, illetve azok száma, akik a csernobili katasztrófa következményeként betegedtek és haltak meg akár évekkel később,máig nem ismert.   

foto: siol.net

 

 


Catégories: Nyugat-Balkán

Tömegsírt tártak fel a Szarajevó melletti Igman hegyen

lun, 10/06/2019 - 12:48

Habár a boszniai háború 23 éve véget ért, még családok tucatjai keresik hozzátartozóikat, százakat tartanak nyilván eltűntként. Intenzív, hosszú ideig tartó kutatás, számtalan tanú meghallgatása után sikerült megtalálni az Igman hegyen a Golo csúcs alatt egy tömegsírt, melynek feltárása most befejeződött. Elsődleges sírról van szó, ahogyan ezt az Eltűnt személyek intézetének (INOBiH) szóvivője elmondta. Ez azt jelenti, hogy több holttest nem található a sírban, vagy a sír alatt. A szerbek gyakran másodlagos tömegsírba tették az áldozatokat, ami azt jelenti, hogy meglévő sírra, sírokra rátemettek, ezzel is megnehezítve a keresést, a feltárást.

 

Tizenkét áldozat teljes maradványait találtak meg. Úgy vélik, hogy az áldozatok a Szarajevótól 20km-re fekvő Hadžićiból valók. A várost a háború elején azonnal elfoglalták a szerb paramilitáris erők, és ott is, mint más településeken, miután átvették a hatalmat, elkezdték a nemszerb lakosok elüldözését, megsemmisítését. 

A helyszíni nyomok alapján a szakértők elsődlegesen arra a megállapításra jutottak, hogy 1992 nyarán várták és megölték ezeket az embereket, akik a hegyen keresztül próbáltak meg a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területre szökni. A megtalált töltényhüvelyek is arra utalnak, hogy az áldozatokat a helyszínen ölték meg.

A sírban ruhák és cipők mellett személyes okmányokat, személyes tárgyakat, gyógyszereket,  higiéniai tárgyakat, néhány ékszert és fegyvert is találtak, ami megkönnyíti az azonosítást. A családtagjaikat keresők közül voltak, akik még a helyszínen megnézték a maradványokat, és felismerni vélték szeretteik tárgyait. Hadžićiban még 70 eltűnt személyt keresnek a hozzátartozók. A maradványokat Visoko városi temetőbe szállították, ott vesznek mintát a DNS elemzéshez.

A elkövetkező időszakban kiterjesztik az eltűntek utáni keresést ezen a területen, és még két másik helyszínen a hegyen.  


Catégories: Nyugat-Balkán

Pages